This blog features my original works in the form of poems and texts that have not been published anywhere else. If you're interested in helping me publish them, please contact me via the contact form in the webpage's footer. Thank you.
Sunday, 2 June 2013
"ma thai etteremben voltunk (ezentúl mnden szmbat dltán ez lesz? zabálunk, zabálgatunk?) v.;vel.; egészen sok húsmentes étel volt a laponét, volt némi kavarodás a sorok közt - onnan be, innen meg nem ki, de a szolgáltatóipar legyűrte a problémákat - a nevetséges vegák ki lettek szolgálva - csúfságuk és űrlénységük nem hagyott bűzfoltot a húsmítosz szent füzetlapjain - a krónikák szerint: végzetesen beleszeretett a kézfeje fehérségébe, olyan kecset adott ez a (kacs --- fáj mi?) annak a rút körömágynak, hogy nem is vetteék észre az almenők - így tisztelték és én pedig kedvemre kacarászhatok az értelmetlen soraim közül: rajtunk ----- vissza, étterem:, szemben az a félkészételeken püffesztett pár (dagadt sör, férfi, thai, comb, miniszoknya, nő) a gyerekükkel - klasszkus, giccses fogyasztói kritika lehetne belőlük, de dögunalmas lenne ez a fajta álszent rávilágítás P. részéről és a célzatos, markáns, már-már kontrasztnak mondható szöveg kezdemény a túlhízott, üresfejű faszkalapokról_?_?_? - minek?, kinek? jobb a csend. úgy készségesebb és ruganyosabb. ( zöld curry, tofu, kókuszleves, kókuszos rizs, kéztörlő, félrenézés, can i have the bill, erre kihozták Billt meztelenül, a tálcáról integetett tütüben VICC, birkafejű kedves lény - az utcaseprőknek vajon fájhat Bill? márha ff. már ha. marha. két spin. itt régóta nincsenek már utcaseprők, pedig mindig az szerettem volna lenni, most már csak szemét-felcsippentő emberek vannak, akik az éjjeli dínomdánom után, kora reggel a csőrszerű szerszámaikkal felszedegetik a maradékot, a vért nem tudják, azt A. isssza fel előttük, az A. dolga, A. kisautós-útmosó, futás közben integetek neki, már ismer, ők narancssárgák én harsányzöld - nini, belevágtam a kezembe az ollót, nincs semmi - vr, csoda történhetett, pedig fáj egy kicsit) már tudta csapkodni az asztalt a gumiállatkával - a gyerkőc, engem biztosan idegesített - mármint a csapkodás (23. lépcső, negyedik emelet, 1.es ajtó), de csak egy kicsit,,,,annyira nem figyeltem oda, kellett volna? ohh, végre késő délután van, ötig mindig hullának érzem magam, süt a központi csillagunk(bazmeg Nap, Nap, Nap --- minek szófosol öregfasz, herélt), de a növények örülnek, minek ezt elrontani - mármint az örömüket, érted?, kérdem. éés. " Idegesítő vagyok. Sz. - az A. vezetője, kardiológus --- én annak hiszem, ott ül minden hajnalban, nyomkodja a gombokat és közben számol. Igen, Ezeket csak úgy mesélte, szaggatottan, egy kicsit félrebiggyedt szájjal, mint ddi, (dédi) amikor a második agyvérzése után a kiskonyha lépcsőin ücsörgött és mosolygott rám, úgy emlékszem, hogy nem tudott rendesen olvasni, de számolni ő tanított meg (tízig? százig? ezerig? fáj, hogy nem emlékszek. néhány éve még tudtam volna.) - ez hogy jött ide, vagy. Nem? Ddit szerettem. Talán mert nem volt irigy. A felnőtteket már akkor is irigynek és korlátoltaknak láttam. Szóval. Ez maradt meg bennem, róla. Mert valahogy a kicsinyesség és az irigység az, amitől leginkább viszolyogni szoktam. Belőle nem éreztem ezt soha, így mondá P.. Ismered: ismerheted jélemenes jóhajó:
"my death waits" ből. van. mégcsak nem is nevezed versnek, és igazad van, minek megnevezni, mire jó az állandó mutogatás és megnevezés, elnevezés. A gyökerek folyton a lábfejére tekeredtek, ilyenkor megrázta, egy kicsit hátrafelé - mint a sétáltatott kutyák, ha volt a közelben kapaszkodó, tovább lépegetve, eljutott a folyóig. Az első vermet itt ásták, le akarták utánozni azt a vízmosta lyukat, amibe beleestek azok a nagy, szőrös gágigk. De túl fárasztó volt a megölésük, ezért, úgy gondolták, hogy ma hegyes faágakat állítanak a verem aljába.
Coil - At The Heart Of It All
ma vicces nap van, szombatviccnap, tárognak a sliccmadarak, a Belső Apu ujjnyi kis répácskája, selyem szárnyikákkal van felszerelve, -- Majdan felreppenek a nem létező magasfeszültséges drótokra és onnan pittyegnek a )rácalmási( mezőmalackák kunkori szőröcskéi közt vidámocskán táncikáló cserebókra, és együtt dülöngélünk a szomorúság és a mosolygás váltakozó tudatállapotai közt, ánuszunk a szelep, tüdőnk a szivattyú és kész a körmenet, jhva átmentheti magát egy újabb floppyra. nemár.
dalok a szőrtelenített hónaljak mélyéről. dalok a dalokról. mindig szerettem volna kerek és pedáns mondatokat írni, de a tehetségem kevés volt hozzá - belegyűrödtem a kesergésbe, hogy nem lesz belőlem író, nem leszek híres-neves gondolatgyár, aki, bár maga sem érez már semmit, de kiszarja a mondatait, nagy terpeszben a daráló felett, belényomá a pergő, csattogó kések közé amit kell, az meg rácsapja a papírra a szent szöveget - de lehet ezt laptoppal is ma már, korszerűbben - a daráló digitalizálja a végeredményt. mindezt azért, hogy a sok idióta bólogasson és ciccegjen, meg csettegjen és hámor. emlékszel Chagall-ra? tizenévesen Picasso után, őt értettem leginkább, szétmarta a szemeimen keresztül az agyamat, ilyen is van? lehetséges? csak így.
Marc Chagall, Blue Lovers, 1914
örülök neked chag, 15 év után először újragyönyörködtem a munkáidat, semmit nem veszítettek a varázsukból. pedig azóta az én vizuális intelligenciám igencsak nullázódott, nincs is szemem, agyam, fogam, fülem, csak egy nagy szarkupac vagyok csapdosó végtagokkal és feles nemi szervekkel. alszom ha kell, eszek ha muszáj, és egyre kevésbé látom értelmét annak, hogy bárkihez szóljak, mert úgy tűnik ez olyan mint megmászni a babfát.
No comments:
Post a Comment