Ki volt bennünk ha voltunk,
Lettünk, majd árván éltünk,
Szótlan pergett méznapok
Csodákba áztatott terében.

Úgy kértem, maradj fénynek,
Sápadt arccal, ráncokban alva,
És csak nézett, vékonyka öreg
Szemével - némán, elhagyatva,

Amikor végre elaludna bent,
Járataink mint cipőkötő füle,
Áthurkolt életmáz végeiből,
Egyetlen kötéssel összefonva.

Ezüstből voltak a villanypóznák fényei,
elzártam a hangokat és körben a tapintatos
nyomor, apadó szem irány. Igenből széles
utcadaliák, egyre hosszabbakat topognak,
majd holtan lankadnak: ernyedésben-jó.
Végre oly laza, lékek és a beleillő körök.
Szabadon elhagyva lábfejeket, kezeket
utolsó szájtátogást, úgy zörögnek belül
mint nyelv nélkül a templomharangok, óh,
adva lenne a világ, benne a tökéletes, mohó
akarattal.

Aludna Ez. Álmodna neki léggömb csecsű
animája, tartójában létlen semmik, büntetés az
égbolt helye? A mindenem sarkai alaktalanná
rágott hajnalban, öreg: szép, szikkadt ez a
képtelenül kiszámított, halál nélküli végmese;
elfolytam és ismétlem. Lábnyomok, értelmetlen
képek tefeléd és a kézfejemen megfeketedett
gyertyakorom bolyában, van-e maradásom?
Mennyi a disztancia köztem és a fal között?
Szűk teredben aludni, sorjádat harapva. Közben
a szekrények csak ontják magukból sugaraikat,
nekünk.

Elszédülve. Összefésülve nyom és szó. Szerte
pöttömség, egyedülinek kért képes, lebegő öled
keringóje, olyan fedezék a hontalannak, mely
mögött nincs védelem és idegen vágy, szépek. Szorítva,
tőled elhajolva, mit érez a szerep, alább jelöl, vagy
bírja, amíg nem őrült eleste-feleste, de elkaptam.
Összecsuklik ez az éjszaka is. Semmi, mint tegnapelőtt,
újra elmálik az ápolatlan és a fénytelen, apafigurád
algoritmusának alárendelve, mert a mért és számolt
jel csak az lehet, amiről emlékjelet véstem tenyeremre,
ne feledjem.

Fura világosodás. A mellkasban félreütések. Én
részegem, adakoznál szemérem oltárán: de micsoda
rémes fogalom! Kacagva hagyom, nyelvezném síkos
jégplyehedet, csiklamlósra, sütkérezz az orrával dugó,
arcával játszódó fél-lényben. Csitt-csitt csermelyem,
tükrödre csepegtetnék, a jelen titkos és lustán kódolt, de
nem akarok értelmet. Elhalt féreglepkék lucok kérge
mögött, ott lapulnék az itt-lét helyett: tarkómra paskolnál,
Te kac-kacoló: úgy ülsz a sekély tószél kurtadombú
hullámai közt mint a Nap mosolya. Nézve szebb vagy.
Elfeledsz, mert az öröm. Valamit dobnál felém. Fejlek
és haraplak, vacakom emléke, és mindketten tudjuk: evett
belőlünk a nyár - ha visszakérdeznél elhalkulnék. Életből
szüretelés.

A fatörzsek illata, kérgükön balzsa mgolyóik csomói,
gyerekkromban szerettem őket vakargatni, ujjbegyeim
közt görgetni és összegyúrni. Bárcsak érteném, ami azóta
történt.

Testem álmos jelenléte másokba szövődik,
látásom megszokta a határvonalakat, hogy
különbséget tehessen köztem és az iroda
bútorai közt. A rólam gondoskodó érzékeim
hasznos játéka a valóságtól elválasztás,
hogy ne érzékeljem létem idővel és térrel
körbevont fodrait. Működök. Ameddig a
megőrülés vágya nélkül, el tudom fogadni,
hogy itt - a látszat-létben én és az asztal
különbözünk, mert ha látnám a rezgéseket,
nem tudnám eldönteni hol végződök én és
honnan kezdődik a levegő, benne az asztal,
hol van ülő-alakzatom és mindezek együtt
csak rohannak szerte-széjjel: teljesen céltalan.

A magány mai ábrándja, hogy:
duzzadt, mandulabarna ajkaid,
fölöttem nyílnak, akár illatos
rózsák. Harmatos szirmaikról
a nedv résnyi számba peregne,
cseppenként nyelném. Eközben
zöld leveleid fentről néznének
és remélnék, hogy az itatástól
szomjam és vágyam nőni fog.

Felébredtem, első gondolatként,
oldalra fordulva azon merengtem,
hogy vajon vegyek-e be altatót,
vagy maradjak még? Itató az ágy
mellől, műanyag flakonból, az
udvarról rigók. Becsapás?  Még
itt lennék, bár ha kilesnék a
redőnylécek között, nem látnék
mást csak téglákat és a fugák
szürke hálóját. Zsibbad a bal
karom, remélem, hogy komoly,
nem kellene ezt folytatni.
Hajnali három óra negyven,
ez volt a napi adag: életrészem,
kettő és négy között. Hálás vagyok.
Azt hiszem, ideje összolvadni
a karnyújtásnyira fekvő, félhold
alakú, hófehér tablettával,
vele tizenöt perc múlva újra
elmúlhatok innen, kérnék még
néhány óra álom-haladékot a
nappal előtt, mikor a fény majd
kipárologtatja az embereket
a boltok felé, az autóik üléseire
és elkezdődik az élet idegensége.
Ez a két órányi rigófütty, amikor
a hazafelé tartó részegek
már csendesek és a józanok
még nem kezdték el bejárni
táplálékszerző útjaikat, képes
valamiféle értelmet adni annak,
aminek valójában semmi értelme.

Mindig hasonló. Az egyformaság kényelme ismétlődik.
Az unalom nem itt nő, hanem a kint létező formák
egyhangúsága adja össze. Milyen lesz a napfelkelte
a torony üvegében? Másképpen világít? Ugyanolyan?

Autó párhuzamosok,
mérgező sóhajok
üvegtestű kígyókban,
kit hagyna, miért
figyelnék? A szemközti
lakóházak kertjéből
légkönnyeket olvasok,
a konyhaablak szemüveg,
az ásítás és a kábaság
csendességet nagyít.
Az orchideák mellett
kéklő fénycsík, benne
átfolyhatok a kiskertet
ölelő, nyugtató pázsira.
Én skjjkdjfk hol lennék,
ez a délután yff, elesett.
A mosógép szépen
kiszenved, rozsdás
gőzgép, akasztóval,
lassan lökdösi magát
ugyanott, nincsenek
alatta sínek, melyen
menekülhetne. Néha
megpróbálok felfelé
figyelni, ablakokra,
vagy az esttől egyre
sötétebb facsúcsokra,
a legtöbb próbálkozás
szégyenben végződik.
Tizenévesek tüntetnek,
bolygóért. Húsevők
gúnyolódnak rajtuk, az
autósok mosolydudálnak,
minden jó így: élvezetes,
nagyrara nyílt seb,
egyformán végezzük,
így
hangtalanul,
ezermindegy.
Vér vödrökben. Eszik.
Az ostobaság büszke.
Emlékszem, régebben
formálni akartam
szörcsögő zabáláson
állítani, jobbak, remény,
működőképes: hasonlók.
Ki-kapcsoló-gomb.
Azt képzelegtem, hogy a
fontossági sorrendek
átrendezhetőek, de nem.
Az étvágy mindent legyőz,
amíg van mit falni,
enni fognak. Tőke. Lassan
este lesz, március
eleje, hat óra után
talán elsétálok
a Tesco Metro-ba, vagy
szipogok a redőny mögött
állva, úgy, hogy közben
egy elképzelt holdtöltére
gondolok. A péntek
szórkaoztató, ilyenkor
a fogyasztás és
az önpusztítás
egymásnak feszülnek,
hogy a hét első napjaiban
felgyűlt dologmérget,
a város egyetlen
öntudatlan üvöltéssel,
gyémánt-mocsokká
eméssze
majd saját
lábai közé ürítse.

A szürke égbőr egy pillanatra kifeszült
a Temze bankja elé. Az épületek a fekete
víztükörre dőltek. Dagálytól koszosra
nyalogatott kőnyelvek lapos hátán sirályok
szélcsatái, egyenes szélű szárnyvitorláik
tengerszagot kevernek a koratavasz belvárosi
szmogjába, csőrvégeik rebarbaraszínű kemény
mutatóujjak. A monokróm álomzárból kifelé
vezetnek.

Mikor végre eltűnik a folyó, és a színek
visszahullanak rám: a ficánkoló pontfoltok
újra járdáknak, eldobott szemétnek és cipőknek
látszódtak, az arcom fájt, fülcimpától alig
lejjebb - az emelkedőkön.  Megszoktam,
magamban azt meséltem: hagynám örökké
létezni a dolgokat, még a felhők menetelős
önvonszolását is - addig szenvedhetne minden,
ameddig szeretné. A múlás ijesztő szóbeszéd,
hulló bolida lenne.

Arról képzelegnék, lehetnék-e olyan mélyben,
melynek egyetlen felszíne van? Lentről nézve,
a kúp-szűkéből ég felé táguló, tarka bejárati
ajtók a Roupell utca hajnalt zabáló, félősnek
ható, működő csendjében. Hasonló járták vakon,
lépésnek számolva, lábak lógnak előttem, halkak:
vezetve utak magját - kikeltve, anyaméhnek tűnő,
részegen álmosakat ringató, elhagyott sátraikban
olyan szétpattanó emberbuborékok, melyeket csak
a szuszogásuk tart életben - és Ez történik tovább,
ahogyan szokott.

A szomszédos parkban egy liliomfa
és egy cseresznyefa egymás mellett,
egyszerre virágoznak, versengve
hófehér és rózsaszín csapdáikkal,
őszre együtt válnak tetszhalottá.

A nyakamban egy új csomó a fülemet
nyomja, unalmas képzelgéseim mámora
összerág, nyálával egybeforraszt.
Szenderegni vágyó hangod örökkön
álmos hangzása nyugodt. Pihenjen
szépen, emléknek hagyott színtelen
szájszéled összezárt álomkapud.

Az állomásnál egy részeg, talán
francia akcentussal beszélő diák
útbaigazítást kért, fehér melegítőjén
hányás, vagy ételnyom, mosolyogva
hívtam kövessen. Felsétáltunk a
Blackfriars híd déli-bal lépcsőjén
és mutattam merre induljon. Néztem,
integetett, majd nevetve elrepült.

Most éppen nézelődök, csapóajtókból
font kora reggelem és történetünkből
előbuggyanó, érdes toldalék-képek
jönnek, lassítva régvolt dolgainkról
mutogatnak, fényük ellobban. Nem okoz
több fájdalmat. Mintha nem létezett
volna semmi tíz perccel korábban.

Bárkivel cserélhetnék, majdnem
ugyanezt látnám. Szemgödöreink
mögül, egyformák a hazugságok élei,
hasonló túlélés-vágy, akaratból
kihajtott gondolatok. Amikor én
lennék te, rád lehelnék, te ujjaidra
néztél, megszámoltad őket, közben
várnám, hogy magamban átadjam neked
képeimet. Ha később visszakerülnék
magamba - a te félelmedet bár
rettegném, de ugyanúgy nem értenélek.
Olyan megrendülés, olyan magány ez;
melyben csak a közöny képes létezni.

Ilyen az akarat? Álmosan a szembe-épület
szürke homlokát nézem, nagy ablakai tág
tucatszemei és ezekbe a szomorú kapukba
meredve, egyetlen pontba zsugorodnék
a valóság működő irányvonalai elől.

Alszik a táj. Úgy hordanám,
közben vállamon szuszogna,
folyása avatag finom permet,
melyet tegnapi sétám képeivel
magamban egybekeverve, tüdejébe
fújna a végezt. Azt suttogta: csorogna
nekem, ajkammal orrán át legyek
védője, és minden, eddig magamnak
tartott titkom, remény-csomókba
kötötten, jelentés nélküli igékké
alakulva, akarom: félelmeim arcain vékony
leplet simogasson széjjel. A konyhában
fénycsíkok csöveiben porszemtáncot
jár a valóság, felpillantva rájuk
visszatérek, ugyanazok a felhők
fednek és nyitnak húskapukat bennünk.
Kérlelhetetetlen akarata szerint
láttatja magát a jelenvaló természet
ténye. Igazodnék ehhez, csak hangot
ne szüljön sem a vigasz, sem a
vigasztalanság, minden a közöny
játéka legyen, ezer évig elnyújtott
pislantásként, mely halkságba szorít
és nem akar tőlem több suttogást.

Elválok a valóságtól, nem szeretném,
hogy a szükségesnél tovább emlékezzek.
Nem tudok arról, hogy két hete sétáltunk
és néztük amint a keleti szél megette
a lassan sodródó esőfelhőket. Sodra
hajaddal játszott, az ujjaid átszúrták
a fellegeket, majd tenyerembe fúródva,
lágyan elernyedtek. Azt gondolom, hogy
a múlt ezen pontján maradnék, itt a
történetek maguktól párolognak, tömzsi,
csontos kürtőkből eregetnek színes gőzt,
mint ködgomoly hajnali legelőn, közben
a Nap szigorú arca előjön az erdő mögül.
Nem vagyok, ez csak a kötelező működés,
képzelgek és a káprázat olyan módokba
billent, egyik tudat-foszlányról a másikra
pattintva, melyekről csak sejtettem,
hogy létezhetnek. Elhiszem, hogy voltál,
el tudom képzelni a helyeket, illatokat
és úgy érzem, hogy képes vagyok arra,
hogy összezsugorodjak, először a matrac
széléig érjek szőnyegről ágaskodva, majd
hangya méret, azután még lejjebb és onnan
már könnyen elérhető a láthatatlanság.
Az álmosság és az autók zaja különös
harmóniában vannak a pislogásom ritmusával,
mintha bemagolt imaszövegekre bólogatnék,
leirat nélkül hallók, apró dallamcsúcsokkal,
végül egy visszatérés-sóhajjal eltávolítom
időbeliségem utolsó, maradék visszatartóját,
felszámolva ezt a kábító énekeket, mely
ördögzsoltár lenne? Amit csak susogni
szabad? Tudom, hallottuk egymást aludni,
a másik eszméletlenségánek őrzése, azután
te el, itt pedig a lassan magára találó őrület
úgy maradt, mint amikor szögesdródok és
bunkósbotok mögé rejtőzik egy hatalom,
ami félelemből zárna kapukat, abból élve,
hogy magán keresztül a légbe pumpál gyilkot
és csípős dögszagot, hogy a puszta túlélés
érzete remény nélkül maradjon a létezés
lépésekben csorgó stációi közt. A redőny mellé
fénycsíkot festett Ez a reggelfiú, hosszú
fényujjaival követte saját idejének ritmusát,
az ablak csak visszaásított és hagyta a közönyt
araszolni előre saját mellszegélyén, közben a
fény a egyik kezével téged simogat, míg ez itt:
arcomon vadászik. A szomszédok ébredeznek,
a zajaik magukban hordják a szokásaikat,
iskola előtt játék, zsörtölődés, csörömpölés
és nevetés, majdlakásajtók ugyanolyan csapódásai.
Odafent egy női hang hányt korábban, talán terhes,
talán részeg. A szoba szögletei és az éjjelilámpa
fénye közt az árnyékok kerek mintákat rajzolnak
nekem, az egyik egy gúla, de akad köztük árnykör,
virág és orros emberfej is, ettől puhább lesz a
valóságnak az a része, amelyik a létezés
nyűgjeihez köt, felhígul az itt-maradni érzés
orvtámadása, ezek közt az árnyak közt nehezebb
ébren maradni és az eszméletetet arra használni,
amire szolgál: a teremtésben maradni. Zajok a
közelből, a zörej fordított paradicsoma, melyben
a búgás a megváltás, a varjúkárogás Jézus utolsó
sóhaja és a cipőkopogás a menny dala. A konyhából
csak csend csobog, talán a hűtő búg a háttérben,
talán a felső szomszéd bojlerdala, semmi több.
A napsugár megszaglászta a nyomaidat. Éjszaka
arra riadtam, hogy az itt hagyott ruhádiat körülvevő
szomorúság-glória tajtékozva, késsel a kezével
rohangált a nappaliban, szellemzsarnok, de ez a fény
őt is elmosta, a sebeim helyén tavak zöld vízzel
töltve, felszínén orchideáid a tavirózsák. Fejlődtem.
Már meg tudom különböztetni egymástól a különféle
méretű autók víz spriccelésének a hangját, ahogyan
csorognak az aszfalton, mindegyik másféle. Csak
működik a világnak a bennünk része, mennek a dolgok,
vonaglás meg ballagás, mintha gombokat nyomogatnék:
felkelek, konyha, öltözik és bolt, munka és berúgás.
A szokatlan gondolatok és bármiféle erőszak,
hangosság, vagy akarat elviselhetetlen.
A magány és a csend figyelése olyan,
mintha lenne egy csoda-nagyítóm, amivel
beláthatók a legparányabb húrokhoz,
figyelném, ahogyan ott rezegnek minden
mélyén, ott ahol köztem és a levegő között
éppen úgy nincs különbség, mint a bolygónk
és a világűr vákuma között. Minden egy
abban a mélyben. Csodás nap, ha lesz elég
bátorságom, akkor talán még a redőnyt is
felhúzom a nappaliban és majd felnőttet
játszok, úgy teszek mintha itt lennél,
a konyhában felém fordulnál, én dolgoznék.

A kékek bevonják
magukkal a fehéreket,
a sárgák a rozsdát,
egymást takarva
sejtetik a magánvalót.
Hazafele séta,
fel-fel pislogva
a kovászból kiszaggatott
kenyérgalamokra,
rügyekkel együtt fakadó
verebekre,
gége-görbületem
nyakamra árnyat vető
boltívére, szokatlan csend
az
autók közt,
járókelők a
mosolyutcákon,
kék tornacipőim szürke
kalimpálása
köveken ugróiskolázna.
Hazaérés jel,
kulcscsörgés ébresztő,
visszatépve
a kábulatból, olyan így
mintha olvadnék:
bárcsak...
Duzzadt csőröd
finoman
csókot
kelepelhetne,
talán otthon vagyok,
szembetalálkozok
magammal,
teljesen egyedül.
A mennyzet körmintái
a Tejútra hasonlítanak.
A ruháid papírszatyorban.
Parfümös üveged a
fürdőszobában
űrhajóm lehetne.
Jó lenne
sírni, de olyan
együgyűségnek
tűnik.
A lassú elromlás
egészen jó
menedék.
Kábaság. És
hasonló értelmetlen
szavak:
Savanyú földben
régek
laknak,
kincsként lázongó,
kényszeres
magvak: valamikék
levendula borsikafű,
teában lebegek.
Ilyenek.
A májam. Meséből
vigaszt, vagy
fordítva,
húsos lapulevek
árnyákában,
feküdnék és szaglásznám
a gyepet.
Emlék,
papsajtot
kóstoltam öcsémmel
egy
húgyos udvarban,
dú dú:
múltunk, történeteink
olcsó rothadások.
Részegség. Aludnék,
de nem.
Stoutföld, feketén,
a lábujjak közébe,
tavaszi remegő. Olyan
állatállapot,
mikor már
összeakadnak a betűk,
egy céltalan
sóhajából, magunkba
vissza
lihegünk
és ez a szó "sóhajtás"
szétválik egy
főnévre és igére.
Az idő
megrogyaszt,
vagy kétrétbe
hajtva maga körül
keringet.
Hagyom, hogy
ez az egész,
trilliónyi sejtből összenőtt
maszat ne pihenjen,
várja, hogy a
kegyelem lesújtson;
közben
találgatom,
hol lehetnék?
Honnan
libegett ide a
huzat? Az udvarban
gyerekek.
Mondókáik
és szüleik
kivetülései,
nekem
apámról
emlékfoltok,
kérdeztem volna
máris felém fordult
az árnyékból.
Ütött.
Félelem.
Barátfelhők,
repüljetek körbe;
városi remetesors,
ahol semmi nem valódi
és mégis olyan,
tárgyiasultnak tűnik
felnőtt-gyerekek és
gyerek-felnőttek
mindenütt, csak
titkolják.
Mert a beismermerés
gyengít, az
öntudatlanság
pedig
kényelmes fotel.
Jó lenne
űrutazónak
lenni,
mert
az itt-levés olyan
nyűg,
melyben
az elmúlt másodpercem
az egyetlen bizonyítékom
saját létezésemre. 

A számból egy titkos
tenger madárvirágokba
omlik, egy eresztéken
fejjel lefelé, mély körbeton
csészében létrázok, mohával
hintett párkányok pecsétfolt
zöldjeitől szedáltan, vissza
az álom előtti, magányos
jelenbe, ahol ugyanazok a kora
hajnali madárzenék untatnak.
Egy vánkosnak dőlve figyelem,
a választófalak lassított
lopakodását matracom felé,
várom, hogy kilenc körül
kacagva felfaljanak. A tegnap
estéjéből még itt táncoló, de
enyhülő szél fémeset kattogtat
odakint, pontos taktusa nem
felejt késni, egyetlen ütést sem
hagyna ki. Körben a lakónegyedek
álompárái egyre növekvő
felhőket eregetnek, színváltó
lélektároló puklikat, álmokkal
töltve, ilyenkor gyerekek újra
és hagyják, hogy a tapasztalat
felett, az illatok csendjében -
aki szeretne egyedüljében lakni:
tehesse. Ilyentájt érezhetünk
valami alkalmit, ami az
evés-emésztés-ürítés
szentháromsága
mögé enged szenvedni,
gyönyörgyöngy, kielégülés,
és növekedés nélkül, csak
adja nekünk az elbújást
halk sóhajláncokban és
az alig érezhető
kegyelem néhény percig
létező hazugságaiban.

A legelső vonattal, mert üres;
most a St Pancras és a Farringdon
között. Itt végtelenített sötétben
fémpatkányok cincogását
hallgatom. Apró zöttyenések
nyugtatnak kábulatba, talán a
kerékborotváktól van, ahogyan
karcolják a síneket: charleston.
Ilyenkor mintha lecsapolná
bennem az állandó szorongást
ez a szabályosan ismétlődő
rázkódás és zaj. Az alagút tégláit
zöld, égetett csempe-babáknak
álcázza a homályban lapuló anyjuk.
A furat halovány íve a fénypontok
körüli világoskörben érett, őszi
körtének látszódik, melyre
tengerhullám szerű formákat
báboznak rá a váltók és azok
lencse alakú fémkallantyúk,
amelyekről soha nem tudtam
elképzelni, hogy  valaha ember
ért hozzájuk. A FLU felirat egy
kódnak tűnik, minden alkalommal
úgy bámulom mintha fontos
üzenet lenne, nekem címezve.
A gyerekkori emlékek, mint
áttétes, jövőbeni gyomorrákom,
szétterjedve. Egyszerre fúr
a húsba rothad szélű odvat
és ragad el minden erőt a jelentől.
Éberálom az ekecsi nagyapámról,
nem tudom, hogy miért szoktam
emlékezni rá, nem értem honnan
ez a titkos kötésféle köztünk,
hiszen soha nem szeretett
különösebben. Talán csak
őrzöm róla a magamba szorult
utolsó képeket, melyeket most
a vaskos csőtestek barnára meszelt
bőrére festi az alagútban ragadt
hajnal. A lét iránt érzett közönyöm
szemhéjam alá szorul, csak teremne,
fakadna és nőne, de nem akarok
szüretelni. Talán harminc körül
lehettem, az udvarukban néztem,
ahogyan nagyapa háttal felém
egy széttárt lábú létrán, egyenes
háttal feszítve, az almafát metszette
és közben, halk zsoltárokat
lapozott, Mózesnek becéztem
őt magamban, a monterkája szilvakék
volt, ezt akkoriban már lebegtetette
madár-lábain a szellő. Mintha égben
repült volna. Korától kiszikkadva,
és az ősz haja - hosszú, sűrű szálú,
hómezőnek tűnt, oldalra fésülte:
mint én ma, ölelném röviden, de
vörösborszagú, szúrós borostája,
koporsóban már. A vonatkerekek
karcos nyívása, mint adagolt, vénában
terjedő visszhang - a falakról hozzám
és vissza a sötétbe, ez a halál-szonár.
Az alagút személyes éjszakája
tükörré varázsolja az ablakokat
és felszólít, hogy azokat a képeket
nézzem benne, amelyeket rendezetlen
sorban rávetít: rajtuk lehetek. Figyelnem
kell rajtuk az orromat, kicsit hajlott,
szemöldök közti ránc-árokok
vájatából csírázott bőrháromszögnek
látszik, de én nem lehetnék ez, hiszen
ez nincs, csak akkor létezhetnék,
ha mindez néha legalább bizseregne
és nem csak a két állomás közti
halálvágy szánalmas, hajnali
merengéséből táplált, képzelt személy
ülne itt és bambulna valamit,
amit nem is láthatna. Emlékek mint
tünetek? Érzem, ahogyan a hátsó
udvarban a régóta defektes kerekű
traktorlecskáról a diófa-mozira
felkapaszkodó hét év körüli akárkim,
a legvastagabb ágon kuporog,
és a levelek világosabb hátsó részére
vetített árnyékokkal bábozó
napsugár-isten előadását figyeli.
Hosszan megyünk, nem lesz vége,
néha zöttyen, nincs térerő, ez egy
gondolatlyuk nekem. A korai
vonat üressége London gumiszobája,
csendes megnyugvás, borsókák,
könyöktől csuklóig, akár hidegtől,
akár félelemből. A hontalan,
megnémult felnőtt, a túl sokat
élt fiú, akinek csak ezek a tükörképek
adnak valamiféle távlatot, "Eznek"
hívom őt, a disztímiából kiindult,
ma duplafedeles bunkerben lakó,
visszamorzézott valamit, akit  így
hagyok az ülésen, miközben leszállok.

Alaktalanul rézsútban
a szemközti homlokzatot
figyeltem,
narancssárga meszelésén
esőcseppek. Végem,
ma-tegnapelőtt, mindegy,
összefolyatnám őket,
másnaposan a szőnyegen,
a padló lila fugáit
körömmel nyomkodtam,
bárcsak puha lenne, nem.
Nyomhagyási-vágy.
Kitartott lebegéspróba,
jelentéstlen egyenesek
és tölteléknek tűnő
mellékdolgok közt, szep
lőtlen arcod kanóca,
árbóca, én meg
csókolója,
csak végem, tudni tudatom,
vélem és vallatom;
magamban utolsó főmerészem,
a kalandor tengerészem:
csak tudatom betegsége - hangok,
vagy csak a felelő:
ablakvirágrajz ujjal
gyöngyös párába,
vidám harmadik személyem
valamicske gyerekkora:
mint a diafilmek a falon,
mint hullámok kéklő
viharosi kavicsbányáról,
vele maradnék, akkor, olykor
csevegnénk, de köztünk a
rejtélykedés, kétely, az
elválasztó cikkcakkok,
hagyom, hogy
részeg felfedezőként
az ágy mellett aludjak,
nem is tudtam róla.
Csak, ne lehessek, ó!
Mába töltött, puffadt
májú, mérgezett szerető,
én-tárgyam, mint szűnne,
ha lenne akaratom: tűnj!
Nincs; nem.  Csak az a
mindenség-lében csapkodó
sirályszárnyú vak magány,
nem csupán a rojtos
szélű hasadás a srófok
közt. Édesítőszerek szájba
spricce; bálna: vanfény,
van-nyár? Lesznek
lazán parton sétáló
szüleink? Még ma emlékek
lennének, azok: maguk.
elképzelem; vagy nem jó
folyamatokat látni - inkább,
várni, a világot csőrömbe
zárni, ékem aggatom, sírós
vágyakat
ékszeresdobozomba tömöm,
fáj: ahogyan csuklómat
fűrészeltem tinédzserként
a családi recés szeletelővel,
vagy borászkodtam véremmel,
higítózott veres festékkel,
kékfoltokat ütve bütyökkel
combomra, barát: madár és kő.
Életem barlangrajza volt
tetőtéri szobácskában,
ahol a gyerekkor csak
szívta mit elé vetettek,
akaratosan. A felgyülemlett
éhenkórászság, ádáz rágcsáló,
vaknak tetsző, aki csak
rajzolna, sípcsontot
faragna,
ha nincs az ágya alatt
saját szörnye,
magába képzel egyet,
mert megszokta, rejtegetné.
Az épületek káddugók,
fekete dildók London
közepén, épületfaszokként
exoszférába nyújtózva,
ezek a hajnaleső után
kormos gombák, egyikben
tartom és rejtem magam,
aludnék homokon, ha ha ha
lenne partom, örökre
bennünk-álom, kézkörözve
befedne szűretlenül
arányos lelkük; olyan nyugodt
lehetnék, mint a bankon
sétikáló turisták,
vagy a harmónikázó
utcazenész, galambot
etetnék, morzsát remélve
nekem dürrögnének,
szemfényem tiszta Temzéje
hegyi patak hit a rücsökből,
tükörben cirógatná
nedvedző, mocskos ajkát:
álmodna minden,
egyszerre fényfedte
hegyormok,
tárgyak, népek, alakok együtt
szuszognának, közös ágyban
virrasztanának; mondanák:
"nincs semmi
megakasztó". Múlt lett
a szédülésem,
csak a szépben
egyesült ez a rothadás,
magasan eresztett sípszóban
összesűrrűsödött,
így ringasson és kenjen
mosolyt arcomra, engem
akasztva: akaratos
gyermekim belül - végre
elhallgasson.

A szemközti járda mellett
a fák megnyúlt, ismétlődésbe
támasztott, oxidált, egykor
ezüstfényű oltótű hegyei,
srég lyukszemükkel átdöfik
a magára hagyott, bábokkal
belakott utcákat. Kora délután.
Hátterében rideg, hőtlen
napsütésben; aludnék kék alatt.
A Brooklands Court udvarában
egymásra borult, szigorú bejárati
oszlopok, mögöttük vénecske
skótfenyő. Részegen gyakran
láttam csillagot csúcsa felett,
pedig nem volt. A párás levegő
koszos fóliasátor, ágyékunkat
védené, befedve ezt az emléket
egyedülvaló derűs véletlennel.
Homloktámaszom faggyúzott verítéke,
érdeskör mély pórusokból. Csontfehér
alkarok lengve sétája, bakancsok;
a középosztály zavartalan
udvariassága, a hatalom,
az unalom és a makacsság kívülállósága.
A sétaszellemek kődobott, vízkörökben
nyugvó, felszínen felém karoló élei,
közben gyomorszáj-kaspóból virágzik az
undor. A létezés sűrűsödése mint
valami fertőzés, de csak ennyi,
egyre hosszabbra kinyúlt kaleidoszkóp
tánc, senki nem nézegeti, eszméletem
függelékei achát mintákban fürtözve
magukat váltogatva rajzanak
egymásmagam ujjai közé karcolva.

Vannak hajnalok, melyek sötétebbek
mint amilyennek lenniük kellene, félő,
hogy meg sem történnek. Ilyenkor jobb
halottnak hinni magamat és korábban
újraébredni - egy olyan ponton, amikor
van még esély egy másfajta létezésre.

esőharang alatt a mező és a felhők színe
egymást kiegészítve a barackvirágok húsos,
szélben táncoló csomóival. Mindez áttetsző
lehetne, ha nem lenne rajta: korlát, fizika,
vagy egy elképzelés. A tudatom önmagába
göngyölt durva vicce, tékozló Herlája, a
nyomorult íráskényszer, ugyanazt meséli.
Magam körül ólálkodó árny: van, sajnálom,
érintem. Felemelem és történik: elég a nyitott
ablak, aha: kulcslyuk, a lét sziszegő pontjai
ugyanolyanok. Folyton aludnék, de a sokadik
felriadás után, a levegő kocsonyájában
öklendezés helyett könnyed hátúszás, édes:
hemperegve a szemközti, épületekenek tűnő,
kockák torokszép ablakai előtt, emelkedett,
életillat; főznek. Szökni próbálnék, jó: de a
kötelesség és a gyávaság tárgyakhoz kötése,
telerajzolja falaimat kótyagos kiutakkal;
vakarás; egy hosszú haj fésülésének hangja,
és köhögés, tán akármilyen más, egylégterű,
halálbiológia. Önmondókák ritmusára topognék,
egy könyvespolc kellene, egy gyerekkori
képről port nyalni. Öregeszel. A tó, apával a
Kilencfa fekete tőzegföldjén, kukoricások
és nyárforrásban rebegő szalmakazlak
aranysárga rétegei. Egy mentőautó szirénája
ébreszt, felfújja a teret hagyja, hogy a szél
keringjen a szemközti nyírfásban, tánc, máz.
Odakint gyermeki felnőttek hatalma ünnepli magát,
Machiavelli rég kiszarta ezt az unalmas darabot,
harchoz vezető kéretlen életfalást, apró remények
önzetlen esőkönnyei, melyek délig remélhetőleg
felszáradnak. hjhgjgh. Lépegetni szárnyazva.

Magamhoz térített
a tűzhely digitális
kijelzőjén villogó
kettőspont
a percmutató
tizenhéten remegve
képtelen eldönteni
mi történjen az
időbeliségem
létnek becézett
történetével.
Konyha
urnámban
a van állapotom
olyan lett
a halál után,
mint előtte a volt.
Emlékezhetnék arra,
amikor a dolgok
még nem
álltak le,
és az idő sem lassult
folyamatosan
egy fagyott
állapot felé, hanem alig
észrevehetően - ezek
a díszek, leletek, emberek
vagy a baktériumok a
beleimben,
még léteztek.
A határvonalat,
meg az át-toppanást rajta,
nem észleletem,
csak sejtem,
hogy már
másban vagyok.
A hangokba néha
mély
morgás keveredik,
a tárgyak másképpen
sűrűsödve,
aligszellemek és
maguktól mozdulnak
a konyhaasztalon.
Akihez szólnék
nem válaszol,
csak mosolyog,
vagy arca nélkül
az államhoz hajol
megkérdezi,
hogy "jár-e még
az óra a tűzhelyen?"
A kertben csend,
valaki utazótáskát
vonszol a járdán,
hallottam a tompa
zakatolását, esőcseppek
spirál felhullása,
késsel bőrömre karcolt,
kék
vonalkák érhálóm helyén,
a remény ragadékai csepegnek
az udvari fenyő
ágvégeiről,
majd
kristálymadarakként repülnek
a fekete ég előtt
felfelé,
valahonnét
áram-búgás, fűtőtest kattogás,
rigófütty és egy aléltságból
magához tért kósza sóhaj,
a visszatérés
felesleges,
mert minden ugyanolyan
mint az életnek nevezett
dögkatlan reményekkel
töltött meséjében volt,
talán semmi nem történt,
csak minden
egyszerűen
ugyanolyan.