Az üresség gjdjrekj érzése (amikor nincs minek kijönnie, nem azért mert nem tud, hanem mert tényleg nincs bent semmi) majdnem olyan mint az elégedettség (amikor nincs minek kijönnie, nem azért mert nem tud, hanem mert tényleg nincs belül semmi), vékony a határ köztük, nehezen tudom eldönteni, hogy mikor melyiket érzem, vagy egyszerre a kettőt? A kiszolgáltatottság bája, a szétfeszített combok, mint nyármelegben virágzó orchideák, úgy szívjuk a fényt és a nedvességet, magunkban önmgaunkat falva. Gondtalan február vége, "egyre korábban jön a  tavasz" érzés, a kollektív rothadásunk melegít.

Pótcselekszek, safkjdshf éksdjhaéjksahdfkjashdkjfh ahogyan kell, a szomszédomban most ébredhettek, mert a gyerekek ide-oda rohangálnak, hallom ahogyan az apró lábaik dübbögnek a padlón, furán tompa, szőnyegesen mélyhangon töc-töcölnek. Amikor jövök be az épületbe, ahol a lakóketreceink vannak, akkor ha olykor nincs lehúzva a redőny a szomszédoknál a gyerekszoba ablakán, látom ahogyan tanulnak, olyankor eszembe jut, hogy mennyire más lehet egy ilyen városban - mint London felnőni, mennyivel több a lehetőség, látvány, érzékelhető és fogyasztható dolgok mint ott, ahol én éltem gyerekként. Nekik viszont már nincs nádas, erdő, tó és nyári szünetben horgászás, meg tábortüzezés, de ez egyébként nem városi jelenség, otthon a szülőfalumban sincs már ilyesmi. Elmúlt korszak, elpárolgott értékrendjei. Más lett minden, olyan amilyen, csak más. Nekem nem hiányzik semmi, sem régi, sem új. Az egykedvűság nem rosszkedvűság. Csak a valóság szemlélése. Ennek ellenére élénken emlékszek arra, ahogyan a betűket tanultam írni - mármint látom, hogy ma már ezeket másképpen tanuljűk, de ez sem baj, csak megállapítás - egyébként.... ma már nem biztos, hogy tudnék úgy írni ahogyan annak idején megtanultam, mert már csak nyomtatott betűkkel menne. Majd kipróbálom. Vagy nem.

Olvastam otthoni híreket, nincs semmi különös, a magyar és szlovák többségi társadalmak a többségi kultúrájuk negatív rétegeinek átörökített szokásrendje alapján csak olyanok, mint végig ebben és a múlt században: hazudnak, lopnak, csalnak, gyűlölködnek bűnbakra vágynak és azokat választják vezetőknek, akik ezekben az általuk nagyra tartott erényekben a legkiemelkedőbbek, mert a hazugok, tolvajok, csalók és gyűlölködők közt a leghazugabbak, legnagyobb gazemberek és a legaljasabb szarkeverők lesznek a példaképek és a vezetők. Szóval semmi különös nem történik odahaza, csak minden megy az ottani többségi társadalmak morális és kulturális értékrendje szerint. Nincs közöm hozzájuk, semmi. Látni ás hallani se igazán akarok arról ami ott történik, csak a rossz szokás néha elolvastatja velem a "hazai" híreket. Unalmas, szóra sem érdemes.

Persze, az egész bolygót (fentről a Holdról? Ágak közt átnézve, hunyorogva.???) nézve sem sokkal jobb a helyzet, például a brit politika és társadalom is küzd önmagával - felelőtlenül megszemélyesitve a többséget, a társadalom elbutulása itt is billeg a többség és a nem többség között, de jelenleg még mások az arányok mint Közép-Európában, itt még nem billent át az elbutulás javára a mérleg, többségükben még próbálnak az emberek egymás közt a letűnő, demokratikus világrend szokásjogainak szabályrendszerei alapján beszélni - például nem támadnak hazugsággal, hogy majd az erre érkező védekezésnél felkacagjanak és a védekezőre mutassanak "Na tessék, igazam volt! Védekezik!", itt még vannak olyan érvelések, amelyek figyelembe veszik a valóságot és a számokat, de küzdenek ellene itt is, mert sokkal szabadabban lehet szárnyalni úgy, ahogyan az új, virtuális valóságon alapuló társadalmak közbeszéde megkívánja: bármit szabadon hazudni, másnap mást hazudni, utána megin méást, csak mindig éppen azt amit az általunk elképzelt valóség megkíván. Pedig...Sokkal hatékonyabb ez a fajta mesevilágosdi, mert bárki bármit elhihet és bármi lehet igaz, a számok, tények pedig csak zavaróan hatnak ebben az ideális mesevilágban, de ennek ellenére, itt - és még a Brexit ellenére is, maradt valamiféle végső formája a valóság-érzékelésnek, igaz, hogy egyre atavisztikusabbnak érződik. Nincs még az a fajta végső lealjasodás a közbeszédben, (vagy) mint ami például Magyarországon, vagy Szlovákiában (vagy Oroszországban, Bulgáriában, Görögországban, Olaszországban stb.). Szóval ez világjelenség (bolygó ---- faszom, nem világ, csak bolygó) és várhatóan egyre jobban belemélyednek itt is a virtualitásba, ahol párhuzamosan, buborékokban lebeghetnek egymás mellett a szreplők és hihetik azt, hogy ez az egész világ valójában csak egy virtuális tér, ahol bárki bérmit mondhat, nincs jelentősége, mert a hazugság és a mocsokbeszéd, csak a cél eléréséhez szükséges játék-taktika. De ebben sincs semmi új, Machiavelli már rég leírta ezt, csak az ő korában még nem volt olyan tökéletes propaganda-eszköz mint az internet, és így ő sajnos nem élvezhette nagyban és végső szépségében a teljes elbutulás virágzó mezőit. Annyi történik valójában, hogy mostanság kezdenek beérni az internetes és digitális korszak árnyoldalainak gyümölcsei, amit talán a "Disznók elé gyöngyöt vetni" szólás foglal össze a legtömörebben. KJHKjssjjsj.JJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJ

JJJJJJ ma itthonról dolgozok és hallgatom, ahogyan az autók sugnak az utcán, mintha patak lenne, végtelen folyamzúgás, a munkahelyek felé, a belváros irányába tart az autócseppekből összeállt emberfolyó.

Nincs közöm már úgy igazán semmihez, ehhez sem, a lehúzott redőnyök mögött, csendben élni, idejétmúlt dolgoknak hódolni, könyvek, régi szövegek, kortárs szövegek, festmények, zenék, tudomány, számok, programkódok és növények. Ez a burkom, jelenleg nem tudom elképzelni, hogy ezeken kívül bármi másnak lenne értelme. Talán az ivásank és az önpusztítás egyéb formáinak, de ebben nem vagyok biztos.wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww

a derengés vékony réteggel vonta
be a falakat, olyan lila posztóval,
mint Bruegel vakjainak ruhája,
a járdán kényszerességem
pontjain táncikáltam,
szájakká lettek,
kivirágoztak, szirmaikon
ugráltam
mai napom
álságos céljai felé,
mesesziget a szféra, egyetlenül,
annak nevezném, vagy elmosódásnak,
miért
ne képzeleghetnék?
a kábulat. Hozzá a simogatás.
A vonaton a fény képzelgéssé
lassult köztem és a
neon között, rajzolt nekem,
anyáskodó
vigasztalómként alkaromra
simogatást csókolt,
tájképein a kékek és a
sziklaszürkék
zöldekbe tekerve,
talán fenyvesek,
hártyák mögül leselkedek,
sérülten.
A fényben talált
kismesém
erdőm közepén,
reményem,
hogy elveszek pislogásom
szüneteiben,
a Ferringtonnál férfi
letolt gatyával,
üvölt,
a jövőm.
A sétálók lábnyomaiban
tavacskák, az egyszerűség
szarszaga,
kövér combok
közt fókázó, hernyóforma őrök
és szorongás fogak bélrágó
dörzsölései,
emlékekben szerepek,
lihegések,
olyan szegmensek,
amelyekbe az ártatlanság
sóhajokat köp szájból-szájba,
édes-habos,
bepólyázza életem,
forognék körkörözve,
karos-ventilátor-úr,
a lecsupaszított,
abalaktalan kockák
és papírból hajtott
játékemberek közt,
tenyérből-tenyérből adva
végül ujjaikra húznának,
a végén meg
falevélnek lenni,
száron rebegni,
kimért időm
tudatában, semmi
felesleget
nem remélni.

A redőnylécek árkain átbukott napfény
sárgától-fehérig maszatol pamacsokat,
mintha az árnyékokomat tartó zsineg
feszülése móka lenne én pedig rugóznék
ezüstözött pókfonalam páracseppjei közt.
Bentről kukucskálva kíváncsian, csókkal
üdvözölöm a szükségek pattogva akaró,
megvalósulatlan következményeit, nem
gondolok, nem ásítok, hagyom őket:
reggelből délsíkon, végemen át. Hiába
figyelnék, jaj, magában nincs, de olykor
megjelenik, örök szabályzatból fúvódva
a redőnyökön át - sugarai a válaszfalakon
szóródnak felém. Ilyenkor az állapotok,
különbözőségek - kiherélt gesztusaként
sűrű, bordó fellegek. Megtámasztás és csak
annyi, mint mások névtelen történetei,
pompás életlánc: tömörség, testnek és
éntudatnak, észlelésnek, a hetedik nap
megszokott szemete, kiépült, meredek
szegélyek mentén egyszerű napszak,
szellősre felcsavart fogódzókon ficánkoló
embertánc. Anyámmal megélt emlékek
szólekpéi, végek komikus közhelyei,
álérzékeny közeg, egy csettintés és
nyelvöltés, történetem égett pörzse
adja: állam alatt szorongató, feláramló
izomgörcs, keserű nyálamat gégém peremére
kenve, ül magamban, az aprósdi, alaktalan
terek sétálója: hetente eltűnve, felkér
életem ütemének pam-pamozására,
letudva
mások sikolyait, rendszerint túléli
a kötelességeket. Jó, megvár bennünket
magányunk, hogy orrával hátulról belénk
csusszanva, pókhasának bőre és feszes
dobomra vesszőzze a megrovást, elhagyva
a rossz és jobb-kedveket, ma ugyanazt
érezhesse, amit ébredés után az első
észlelés mosolya jelentett az életnek.

Énreggelem
múlása közben
alig
négyzeteket
sóhajtott
a
házfalakra,
díszvigyázuk
előtt
ritmusra szuszogva
sétámból
tisztelegtem
előttük.

Tettetés,
mintha
érdekelne
a szögeikbe
szőtt
cypher üzenet
kilencven fokos
rendelete,
bánatlágyékos,
sárgás
ködesőik
üres
hasonlatai.

Kötelességből,
átkarolnak,
köztünk
a
homály
bodros
oldala
egyenletesen
szitázott,
gerince mentén
kimért
irányok felé
tovagomolygott,

Az üres
és a fájni
nem akaró napszak,
kotyoghatna valami
esetlegeset
de
persze,
némának marad,
olyan
mint bármi
eddig.

Hallgat.

Bólogat.

Innen a csíkom
oda, át, ig, ahol
lapul,
a kortalanság
szörnye.
Akarattal szegett
kényszeres
kakofónia
önkénye
orrlyukakaimon
átszűrődő
feláramlása.

Személyiségeim
magukkal
cserélős játékban,
meg a
hófedte
hegyek közé
beszegett nutella-édes
mániák
kandírozott
narancshéj
illata.

Arra tovább,
a képzelgésen
át
brestoveci
nagyszüleim
háza
hússzínű és szürke
brezolitcsíkokkal
fedve,
gyerekként
most is
rágnám,
mint mikor
nagyanyám
szidott érte.

Kéj,
ahogyan az
egyenletlen, érdes
felülete felsebzi
a szám,
sós lábnyomokat
hagyva ízbimbóimon,
köveket
és szöveteket rágni,
majdnem olyan
borzongató,
mint virgot
szaglászni
az első tavaszinak
tűnő
napos
délelőtt.

Az maradt amit itt hagyott a magány,
odakint a madarak énekének halkuló
vigaszát, idebent azt hiszem: semmit.
A februári reggel elűzhetné a tarka
képzelgést és a felesleges vágyakat.
Az ébredés után egy álombéli rágó
harapja a még langyos vánkosom
kemény, meggyűrt csücskeit.
Én oldalra fordulva figyelem
a mellettem árváló, kiszáradt
tóhelyet és egy ismeretlen,
távolban élt nő leszek,

Az éjjelilámpa búrájának
fényköre haszontalan tanúként
világítja szédülésem alig
észlelhető tágasságát,
melyben minden szerep
szélből formázott,
kabátomra tapadt
tengerhab.

A megálmodott
babám
halála
és egy
csók
csak
könnyező
lepellel takart
távolság, melyet
szikszalaggal átkötve engednek
elgurulni, hogy pörgése közben
elhullatott
hajszálait véres virágporrá
mozsarazza magának a begyógyulni
vágyó éhes seb.

Majd amikor kellett
feleszméltem
újra, megint a rigók
füttyögése, autózaj és
ahogyan megmozdul kívül
a mások létezése, ébresztgetve
szemzugokból
kipáráló
reményt,
azt hazudva, hogy
ki tudsz majd menni, úgy
bábozva, mintha egy
lépés lennél
a menetelők korgó hasú,
vágyvezérelt tülekedőinek
hosszú sorából.

Céltalanságnak vagyok csendes derűje,
az érkezők álmos arcaik mögé bújnak
köröttem. Meghajolok mások előtt,
harctalan, szélnek szórom büszkeségem.
Az ablakból nézem, ahogyan az épületek
szürkéjétől megfestett parkban a csupasz
fák csúcsait néha megrezegteti a szél.
Hallgatok. Úgy is lehet nézni, hogy ez
az egész való egyetlen, túl hosszúra
kitartott pislantás, élünk míg abbamarad.

éjjel 2:32 és kedd

Nem szerettem volna, hogy elteljen az idő, de ha lett volna hatalmam és azáltal nem hagytam volna, akkor megmaradt volna? nem lenne ugyanolyan minden, akaratomon kívüli, fölémnagyoló?

Nem akartam menekülni, mégis gyakran megtettem, a szükségszerűség, az ehhez csatlakozó magyarázatok, hogy például a máshol ellopott remények okozták. És ha ébren álmodok, akkor talán újra átélhetem azt ami már elmúlt? Nem.

A csendem hallgatja magát és rájön, hogy bármennyire igyekszik, nem lehet teljesen zajtalan, mert ha fülel, hallja, hogy ő is súg egy kicsit, ami néha olyan mint egy vég nélküli sikoly.

A bölcsesség gyakran csak egy-egy keserű élettapasztalat hamis végkövetkeztetése, rideggé, gyanakvóvá, kapzsivá és cinikussá tesz. Ellentéte leszek annak, amilyen gyerekkoromban akartam lenni.

Lassan megszokom, hogy nincsenek fontos és nagy korszakok az emberi történelemben, nincsenek nagy idők és nincs igazán különbség a jelen és a múlt között. Ijesztően egyforma minden. A propaganda és a propaganda gyártói és fogyasztói kísértetiesen ugyanolyanok.

Önmagát vonszoló idő, minden dolognak másképpen telik, mint egyszerű fizikai mértékegység, másnak érzem, mint te ott és másképpen élem meg, mint a szavannán egy elefánt, de ahogyan a felhőkről sem a felfelé áramló víztömeg, hőmérséklet és tengeráramlás, hanem a könnyedség és a napsugarak játszi bújócskája jut eszembe, úgy az időről is elsősorban az elmúlás.

Nekem fontos volt, hogy megmérjem magam, fontos volt, hogy mindig idegenek közt, ismeretlen közegben bizonyítsak, megtettem amit kellett, kész. Nincs semmi, ugyanaz fonntos ma is, mint ami 17 évesen volt: az eszmélés és a megismerés lehetőségének az öröme, ameddig csak lélegezni tudok.

Közben három óra lett, ez a legszebb része a napnak. Odakintről behallatszanak a madarak. Néha sajnálom, hogy a legtöbb ember átalussza a hajnalt, megfosztva magát attól a szembenézéstől amit ez a fajta halk napszak kínál. De másoknak más a halkság, valakinek a zaj, üvöltés és napfény az ami nekem a hajnal. Nincsenek nagy igazságaim. Csak ajándékoni akartam volna egy adagot abból a nyugalomból, amit ilyenkor érzek.

Lehetnének a dolgok másképpen? Lehetne kevesebb a kapzsiság? Lehetne a fogyasztás kicsit kevésbé parttalan? Tudnánk jobbak lenni? Képesek lennénk kevesebb embert, erdőt, állatot gyilkolni? Tudnánk élni úgy, hogy mindent beültetünk fákkal? Képesek lennénk arra, hogy abbahagyjuk a mostani gyerekek felnőttkorának teljes tönkretételét? Lehetne, hogy kicsit több erőfeszítéssel élünk? Esetleg több önfeláldozással? Nem hiszem, hogy ezekre "igen" a válasz. És ez elborzaszt.

Abba tudnánk hagyni azt, hogy nem létező dolgokban hiszünk? Vajon képesek leszünk egyszer lemondani arról, hogy istennek nevezett mesékben hiszünk ahelyett, hogy egyszerűen csak tisztelnénk az életet, tisztelnénk a csodát, hogy van élet és van lehetőség a megismerésre?

Lassan 3:30, zuhany és készülődés. St Albansból fél óra vonattal a Blackfriars hídig, onnan néhány perc séta a Stamford streeten. Az irodaépület portásai gyakran furán néznek rám, nem értik, hogy miért megyek be olyan korán, mindenütt ez volt, ahol dolgoztam, mert sokan nem értik a hajnalomat, de nem is várom el, csak mosolygok és továbbséta, mindenki él a saját kockazseléjében.

Nincsenek nagy dolgok, kicsik se, csak dolgok vannak. Egyik a másik után. Két szabályom maradt ami fontos, az egyik a nézelődés ítéletek nélkül, a másik az, hogy nem ártani senkinek és semminek. Talán...így van egy kis értleme ennek az egésznek, amit életnek nevezünk.

Szépek a szürke felhők,
felettük kéknek látszó
feketeségében a végesség
gömb zsámolya, előtted
térdelek: jó porszemként,
csak számokkal érlek el.

Az ablaküvegben arcom,
mögöttünk bozontos sövény,
barnás-szürke levélcsordát
legeltet. Élnek. Bennem
a múlásunk feletti szomor
teszi aggódó értelemmé az
egykedvű, öntudatlan törvényt.

A felhőkből esőnyilak, halk
értükben eltűnve, engem soha
nem látnak. Felfelé nézve
keresem magam bennük, mély
eszmélésem sóhaja az esőtől
a remegő pókhálóig, minden
létezőben önmagára talál.

A Blackfriars állomás üvegfalából bámulok,

közben a Temze bőrén reszkető zöld villanypontok
összefolynak a part menti sötét sétányokkal.
A vonat  mögöttem egyre hosszabakat
sikoltva elhagy, még álmodnék, laza állkapoccsal 

hallgatózva a reménybe: hogy én suttogok a
tegnapból, jelen titkokat árulva magamnak,
onnan sejtetném velem azt, mit tudnom kellene, 

arról, hogy ma, vagy bármikor elveszhetek.

Mindennap játékom a hajnalba menekvésem,
ilyenkor az utcák embernélkülisége szebbül
váltja át halálra az élő dolgokat, a zabálás,
gonoszság sóhajkodva élveznek egymás alhasába
nappalikban, ágyakon, vagy hajléktalanok
testmeleg pokrócgombolyagjaiban, nem  tudom,
hogy hallgatásom, vagy idegbetegen kacsingató

pislogásom rejti majd el előlem a város gennycsorgás
cseppköveit, szeretném az őszinteség maradék
hazugságait. Vajon a rémek és a vigyorgásba meredt
látnokok porlasztják a meglévő képeink
varázs-mezőit? Talán csak elhal magától: elbomlik?
Két száj eszi egymást és torkok torkokat nyelnek? 

Akaratos jajszó nélkül vagyok, nincs vonaglás, 

nem mimozok, csak szenderegve elfogadom az 

értelemtlenséget. A túlélési parancsolatból csírázott, 

bestiálisra civilizált étvágyunk lakásaink mélyén 

spermákkal és petesejtekkel körtáncolt menekvésbe 

tereli a bűntudatot és a részvétlenségünk égett 

állatzsír-nehéz szagát. És ez hajnalban nincs, 

akkor végre semmi az akarat. Vágyaink szellőzökbe
kígyózva, utódokba vetett hitünkkel, munkánkkal,
akaratunkkal, önző szerelmünkkel együtt,
az ártatlanságunk egyetlen csíkká összesodródva,
testünkből kivezeti a bűnök nyugalmát, hogy majd a
reggeli ébresztő után semminek érezhessük a múlást,
ahogyan túlélésünk akarja. 

az épületek oldalán napsugarak
narancssárgán világító díszletei
csillámló üvegeken az égboltot
és a többi ablakot belémtükrözik,
oh, nézem az álmom méhszemű
szabályosra metszett szögleteit.

Látvánnyal nyugtató fénygyógyulás,
hogy az élet: ez a való, dögve haló
édesfarkú, ollózva járó: emberforma
leballagna a közeli parkba, csak
időzve egy padon, elfekve időjének
kifejtetlen  gondolatformái közt,
szánalmat adna, vissza a ugyanannyi port
amennyit ettem és kapnék még a képzeletből,
hogy múlni engedjen a játékokból épült
embervilágok minden pontját feledve,
és csak fekszik. A sokféleségből
kiszabott lehetséges létezők rétegei
holt percek süllyedt lencséjében,
izzanának, ez itt: kalimpáló lábbal
mese-kötelem faggyús végén, homoksúllyal
nyújtva megfakult a járókáját, míg
egyet-egyet görcsölve utoljára,
álomezer légvalóként, szurkosfények szikkadt
alagútjába térve, félig nyílt orchideák
és tulipán-húskapcsok közt tapogathat
kényszeres utak mentén kinőtt gyomokat,
látom a wework magányt, a régből idenyúlt
és a jellegtelen sétálók dísztelen
bogáncsfejét; azok én, ezek én, együtt:
nem valami titkos, mindenevalót fejtő
észdolog, csak a folyamatos kalapálás,
mint ipari nyújtás és ütés, szétzilált
perchangok, így gyűlik a beszívott levegő,
hogy megszokás kényszerből életben tartsa
az isteni vértölcsérből nőtt, nem tudni
miért létező, nevetésbe fúló álomdolgokat.

Hazamegyek, távoli sikátorokba, benned
alszik az idöm. Kora-reggelkék szemem
fáj, másnapos héjam anyám vállait ölelné,
halk búcsú helyektől, langyos kezeitől.
A magány prófétakeltető arca egyre
ismerősebb. Séta a komáromi vasútállomás
négyes peronján, kíváncsi varjak néznek
a sínek ezüstfém csíkjairól. Csak mesebeli
lepedő-szellemek tudnának úgy lebegni,
ahogyan siklok a sárgás peronkövek felett,
a leheletem körülöttem félig fagyott,
rideg vigasztalansága a távolban ácsorgò
munkások nevetésével úgy keveredik,
mintha életre tudna kelni, hogy rávegyen
a létezésemre. Siratnám bújócskázó
könnyek láthatatlan csapásait, kényszeresen
mondom magamban történetünket - félhangosan.
Megszoktam, hogy a magány csak mint
felesleg végtagom, letépett kezeslábként
emlékeztet dolgainkra, és közben hagynom kell
marni, hogy húsom ízétől megnyugodva
oly módon apadjon el, hogy engem rövideket
lélegezve, elválasszon gondolataimtól.

Három arca van a félelemnek,
Ismered? Olyan kellemes fénytelen
Verem, szellösòhajok szuszogása,
Aránytalan árnytalan szövetburkolat,
Aludnék a rémek nevében, sürü
Ködpromptok ordításai felett. Szempilla
Arcomon a rajz, magamba vakart
Segédhalál gitározza nyöszörét ékekbe
Álmodott karòinak takarásában, szunyòka,
Minden élményem a részegség rothadò
Orgonasípjai játszanak halálunk kacsintásaira.

Ekecs. Bárcsak ne történne a semmi tovább, 

anyám méhe még megvan, levelibékák laknak benne.

Az udvarunk februárban úszik, zöld és sár. Álmomban 

jártam már erre, lenéztem fentről, ha jól emlékszem 

egy gyerek szeme mögött lebegtem, ebédet vittünk 

majd egy vályogház tisztaszobájában ácsorogtam,
dédapám ágya mellett, ott lehetett ahol éppen ülök,
halála után ráépült ez a ház, amire majd egy

újabb réteg rakódik, a mulandónk előrevándorol és
az újabbak majd nem fognak emlékezni rám, ahogyan
én se azokra, kik dédszüleim ágyában haldokoltak

vagy szerelmeskedtek. Mennyiféle múlt idő, arcok
helyett kézfejeket simogatni, a könyvek és a szagok külön 

tengerek a mellkas horpadásában, a szívtáj földrengései
hullámokon küldik felém azokat a csenddel töltött 

palackokat, melyekkel menekülni nem tudok, de
mindegyik oldalán egy-egy tükörképben, a jelenvaló
arcomba nézve, majd sóhajodra feleszmélhetek.

Bárcsak ne lenne annyira nyilvánvaló az idő
kérlelhetetlen vonala, melyen egymás karhúsába markolva,
egyensúlyozunk magányosan billegve halálunk felé.

A másnaposság álmomban száraz
ajkaim közé petézett, fejem mellet
két eldőlt, üres ásványvizes flakon,
mint kiszívott tabletta hüvelyek.
Az ágy másik felén, ceruzák közt
egy tányér - valami emlékkel, ennyit
láthattam a zuhany felé menet.
Az autók utálatos hangja a párával
összekeveredve szuszog át a falakon,
a reptérre kell mennem, de még
nehezen viselem el, hogy mindez létezik,
pedig van: mert még a bojler is működik,
a csurgása patak hangot varázsol ide.
Kilestem. Odakint köd simul a faágak közt,
mozdulatlanság és homály, elképzelem
ahogyan ott fogok nemsokára baktatni,
miközben a táj része leszek, panasztalan.

mi vagyunk, hallgatag szobrok egymásnak,
vér folyik a falból, azt hinném hinnem kellene,
mint olykori lágy zseléje másiknak, a dolgok
vedlése, csak ordítanak, harapva csodálkoznak,
mi vagyunk a szélvége, akit ott hagytak,
nem olvadnak a falak, hiába ölelik egymást
az akaratnak nincs visszatartása, csak lélegzete,
kicsiny kezek fonása: olykori, amit kegyből: mának
neveznek, foltokban hagyva reményt a csodának.
felkötném magam egy papirzsebkendő csücskére,
hogy végül csitt legyen, a múlás természetrajza
elragadva a pokolnak nevezett héjat, sírnának.

úgy maradtak volt dolgaink,
mint elképzeltem őket,
bögre teát asztal szélre,
kitekintést szürkeszárú,
nedves sövényre, karórám
gumikígyója akasztókötlem,
mobiltöltőm fehér gleccser
nyelve, táltosok hetedik ujja,
egy pislantásnyi örömlangy
bennünk. Nyugalmas jólétemberek
magabiztos ruganyos léptei,
koporsót kapirgáló menekvők,
én csak szorongok, nameg
semmitmondó szellem dézsmát
írok puha szád helyére,
titkon régi képeken ringatlak,
derűs haldoklás ugyanannak
az ütemnek másik dobbanása,
arcom magányos tükörképe
az ablagüvegen, zöld pulóverem
harsány neonja törvényszerűen
visszasugároz minden kis
ráncot, melyeket körülöttem
hagyott a tér, kegynek fogom fel
az életet, kegyelemnek a szerelmet
még akkor is, ha értelmetlen.

a céltalan bolyongás
és a menekülés közötti
rés egy sötét csigaút,
meg meg akadok rajta,
túlélésnek adva halk
pisszegést, majd ebből
falat hálózva körém
és saját égboltomon a
magáncsillagjaim közt
a vákum ritkás, zihálásból
kilehelt párájában melegednék,
öledbe nyomva maradék
libidóm vérlő forróságát,
csak egy nagyra hasadt elgondolás
jelenvaló álomzsákunk gégéjén.
Hiányos, tüskés fogakkal
körbenőtt bélféreg-száján át
megszülve az én-t, megrázó
emlékhóemberek szénszeméből
barnásan szivárgó gondolatok 
gyerek-emlékeinek rendezetlenre
szőtt titokzugába préselem magam,
csendben gubbasztva nézem
ahogyan ma délután madárcsőrre
nyársalva kukacként meghalok,
azután mosolyodra ébredés, hogy
a hajnalcsecsemő sörszagú
tanúja lehessek, egy értetlen
árva sarokpók a lakatlanra hagyott
saját mennyemben, egy sétafilozófus,
aki magában motyogva, képzeleg
saját emésztőrendszerévé
hagyja nőni lelkét, zsírja, haja,
májának szűrő mócsingja
és arcán a vonzó szeplője
már nem ő csak tükre az énnek,
hosszúra nyúlt halálmagány.
Vertigó tarkód árkában,
közben szárnyakat ujjrajzol
a folyton fájó lapockák közé,
óvatosan harap és maszatol,
a gyermeki kívánó: ősrém,
dalt és nedvedző mellbimbót
oly görcsösen, vadul kíván,
mellette csokoládét és
egyszerű magyarázatokat,
legjobb lenne egy hit,
hogy élet-értelmet hazudva,
tovább peregj történetem,
szokatlan legyen a dúlt,
meg húsosra hízott eszmélkedés,
vele a merengés, csak húzlak
magamba kis hócseppem,
gyorsabban és ütemre siklunk
görcsölni, a köldök-zátonyod
és csillag segglyukad közé
nyelvlepkét ereszt ajkcsapdám,
hagyom: csobogjon vissza
csillámló, langy vízesésed,
közben innen a mélyből álmodva
tovább, amít mi és ott is mi:
a távolságmajmok, egy-egy
szusszanásig rétegeken át:
egymást követve megbocsátunk.

régi fotókat nézegetni olyan történetnek tűnik
mint Caravaggio egyik festményén: minden múlik:
Hitetlen Tamás ujja Krisztus oldalsebében,
elképzeltem azt a durva kézfejet, ujjal körözve a sebben,
mint zsákmányoló sirálycsapat a homályban úszó
póznák felett. Nem akartam ma túl korán ébredni,
de éjjel egy körül magamhoz tértem, kilestem,
odakint havazott, St Albans fehér férfimaggal
meghintve, úgy gondolom, hogy a morcos mizontrópok
ilyenkor szoktak vérspiccet képzelni a háztetőkre,
de nekem nem jutott elégséges embergyűlölet,
emiatt csak bambulni szeretnék, két pislantás közt
elrakni minden képet, hogy az akkorban üszkösödő
jelenvaló, hogy majd mikor mindez emlékké tompul
a jövőben, szenvedést okozzon nekem és ha lehet,
tarka égfelhőkbe tekerve minden olyan
gondolat apróságot, amelyek miatt megvárom a jövőben
azt a pillanatot, amelyikben ez az álom visszales
oda, ahol most ülök és ;pp átérzem, hogy onnan
nézegetem magam: oh, drága ott sziszegő idegen,
hogy majd akkor, mikor ezt itt, egészében elfelejtem,
mégis legyen belőle valamiféle múló emlékféle,
térbehalt legbenső csókmoly egy szekrény sarkában,
vagy friss palántaként előbukva, hogy érzéssé fejlődve
gyümölcse legyen majd ez a régből való hajad-finom-illat,
szemeidnek tükörfénye, vagy egy óvodai séta
során látott verőköltő bodobács-pár összetapadása a járdán,
a napfény, a bőr felett rezgő tavaszmeleg és a kerítéstövek
mentén megtapad mohagyepek élénkzöld párnái,
ha lehetne sírhelyet kérném, mohák közé kérném.
Ma a Temze partján sétáltam a Gabriel's Beach-nél
a toronyházak közt, egy fiatal, hajléktalan fiú,
olaszul üvöltözött, majd beállt a Doggett's Coat and Badge
bejáratába, gondolom gyűlölt mindenkit amiatt,
hogy a hideg havasesőben hajnalban, részegen
kell kóborognia, néztem őt egy ideig, elraktam egy
emlékdobozba, a fények és a kekszmorzsás vonatülés mellé,
amelyet idefelé jövet söprögettem le az ülésről,
mielőtt elfoglaltam, hidegben rázkódó éjlámpa-lepkék
selyemégbolt szárnyacskáin a helyemet, az ablakban
az arcomat bámulva feleszméltem, pedig csak párhuzamos
történetekben élek, azt gondolom, hogy alig vagyok több mint
az a lámpaoszlop ott a folyóparton, és most, hogy a
meleg irodában ezt leírom, előveszem annak a fiatal,
részeg hajléktalan fiúnak az emlékét és elképzelem,
hogy valahol talált egy meleg zugot és egy barátságos
padot és most végre, anyja méhében meleget álmodhat.