ma műtik Camelotot, eltörte a csípőjét, remélem minden rendben lesz, nehezen tudok megbirkózni azzal, hogy elütötte egy autó, V. hibájából, aki felelőtlenül elengedte őt este, sötétben, sétáltatás közben, annak ellenére, hogy egy hónappal korábban ugynígy séta közben elszökött tőle és két napig nem ment haza.

nehezen telik az idő, de mégsem, jaj, valójában gyorsan, a szemrehányások és a bűntudatkeltések súlya alatt, ha összeomlik belül a legtöbb - végsősoron, addig jól működő tudati funkcióm és "felkapom a vizet", akkor nincs bocsánat és hirtelen minden együttérzés elillan.

vajon mi lesz a műtét eredménye? vajon tud még majd futni egyszer? mióta elszakadtunk egymástól, alig látom őt, nem lehet egy szavam sem, és főleg nem okolhatok másokat a történtek miatt.

valamennyire jó ez január vége, hideg van és közeleg a tavasz, két jó dolog egymás mellett. G. göndörkéi körbefonnak, minden reggel látom a profilját a vánkosom mellett, mintha ott feküdne, de nincs ott semmi, csak három ceruza és egy rajzfüzet.

talán mégis az lenne a legjobb, ha megvalósítanám a régi álmomat, kisétálni egy elhagyott helyre és megvárni egy vonatot és a sínre hajtani a fejemet, úgy, hogy gyorsan lefejezzen, minden gond megszűnne, minden probléma megoldódna, nem kellene többé bűntudatot éreznem semmi miatt és vége lenne ennek a történetnek. nem azért nem tettem meg eddig, mert nem akartam, hanem mert nem mertem. félek az utolsó olyan pillanattól amikor még eszméletnél vagyok.

ma sokat kell mosolyognom, egész nap lesznek mindenféle megbeszélések, készülők a mosolyok különféle változataival, ha szerencsém van, akkor csak egyen kell részt vennem, de az az egy hosszú lesz.

van egy történet, amit régen éltünk át, csak tudnám, hogy miért ennyire erős, ráz a hideg és szeretnék máshol lenni, jó lenne ha G. mindig itt lenne, de nem meri, fél a vitáktól, jogosan, megértem, külön élünk, fordított valóságban, mások általában az együtt töltött kezdetből kerülnek olykor olyan helyzetbe amikor egymástól távol kell élniük, nekünk meg csak ez jutott, a folyamatos távolság, mindent felőrlő, végtelen történet-fogak harapásaitól űzötten

sokféle vonalakból összetákolt merengőszéken ülve, mások kontúrjait figyelem, figyelni jó, másokat nézegetni egy székről, ahogyan tesznek-vesznek, úgy szeretni minden élőt, mint magamat, csak ne tudjanak róla, hogy szeretem őket, mert azzal visszaélnek

tegnap kifelé a kotorékomból,
zöld parkában, fekete égbolthoz
alulról tapadva, kék tornacipőben,
ördögzsigerek a szemhéj-hajóban,
színekkel ábrándozva, gyermekimet
belső papírlapokra pöttyözve.
Eközben a Tesco Metro felé
baktattam és a járda rései közt
a sínpárokra emlékeztető fugákat
vörösnek láttam, magamban
kikuncogtam a költészetféleséget,
pontosan úgy nevettem Azon Ott,
ahogyan egyre gyakrabban szoktam,
félig részegen, így kellett azt hétfő
estére. Megszoktam, hogy megkívánta
a szorgos, önpusztító kisördög,
a vagyok és a kitágulok zakatoltatója,
hogy a holnap-zsák, vérszövetes
érdekében: élni kell, sőt lenni.
És amikor megtaláltam azt a
hóvirágillatot anyám emlékéből,
amelyet csak folyamként érezni
akartam, amikor félig ájultan
felfedeztem, hogy tududu-dududu: mennyire
formás kis helyen élek és oh, jaj!
örülnöm kellene a beleimnek és
a heregolyóimnak: mint falun,
gyerekként a nagy kandisznók
libegő golyói az utcán. görgetésre
hajtva: pontosan úgy járt az is,
és pontosan annyira volt részese
az egésznek mint én, csak akkor...
akkor még különbséget éreztem,
mert nem tudtam, hogy olyanság
az-ság: a felsőbb-rendűbb az
álom az álomban: és nincsen,
de tegnap, a pillanatban sétálva
bevallom: ilyesmi nem jutott eszembe,
csak valamiféle vágy az önpusztításra,
ha szabad ilyen erős szavakat
használnom, közben felidéztem
egy mondatot a közelmúltból,
valahol - egy újkori bölcselő
mondta, vagy írta, hogy "én nem
értek hozzá, de egy versnek
rímelnie kellene", vagyis nem ért
hozzá, de mégis tudja, ártón, mártón!
közben, gondolom maszturbál
önimádatra és nagyot spriccel
a szimbolikusan virágmintás
családi vázába, ahol a
tudálékosok szokták gyűjtögetni
isteni testnedveiket, haló: ilyesmi?


Álmomban vártalak, ó, cukros csókod merre?
Csak tartom önmagam, halkan, rólad merengve,
De akkor a csend - a vak kolomp, éjbe dörren,
És riadtan nézem a múltat, öledbe szenderülve.


csak a kacagás, az maradt meg
a tegnapból és a dicsfénytelen járdaszegély,
a St Peter's Street mentén egy beugróban
ahol pirosak voltak a térkö-közök
és lefolytak a falak, én pedig csücsörítve,
mintha még lenne saját gondolatom,
és így, sétikálva: reptemben - mosoly volt ott,
ahol valójában egy halott belső némája
ugatva sörért botorkált egymagában,
az élet disznógömbje pedig ott cirkált körülötte,
mint a hegyi gyopárra árnyat vető sas
egy régi, tátrai emlékben, amikor
még csak sejtettem, hogy az egyedülvalóság
lehet olyan nyugodt és ringató mintha sínek
közt vetnék magamnak utoljára ágyat.

az alvók itt az ágyban, én egyedül, minden vágyam
mélyen, válaszfalak mögé bújtatva, valótlan állapotokat
terelgetve: elszomorít a haragvó odabent. A fiatalon
dühöngő, vak lélekcseléd, a szívcafat vajszínű
lámpabúra mellett álmodozik és ahogyan a vért
átköpi kamrából-kamrába folyatva, tereli feléd a szorongás
árnykutyáit mennyezeten bábozva, vérem helyett
fűszeres paradicsomlében: hajók, méreggel és higítóval
rágat járatot combhúsomban, felfelé kacsolva, reszketve
az elvágyódás együgyű, gyerekes vigyorában. Töprengek,
mint akinek gondja van, talán lengő-csengő lehetnék
egy koporsó felett, vagy húskupac két sínpár közt,
magában lappangó fertőzés, lassuló öntudattal köveket
harapdálva addig, amíg nem válik végleg mélybordó homállyá
köröttem az a perc, melyből majd örökbe fagyott jelen nyílik.

Az egyik legjobb dolog reggel ha egy nagy bögre zölt tea tükrében nézegethetem azt a szép színt, azt a halovány zöld, sárgába hajló friss színt, amit annyira jó lenne meginni. Nagyon szeretem a zöld teák illatát, a legjobban a kicsit halszagú kínai fajtákét, de a japán sencha teák szaga is jó, nem értek hozzá, de a filteres és a szálas, az olcsó és a drága tea is elfogadható a számomra, csak tea legyen, persze, tudom, hogy nagy különbségek vannak a minőségben, de mégis szoktam olcsó és drága teát is venni, elsősorban azért, mert meg akarom kóstolni. Itt, ebben az irodaépületben van egy bár, ahol vannak melegvíz-készítő gépek, amelyek pont olyan hőfokű teavizet készítenek amilyet kell, viszonylag jó minőségű teák vannak, mindegyik a Birchall nevű cégtől, egészen jók. Ezt most megiszom és kicsit később még készítek két bögrével, miután azokat is megittam délig már csak kamilla, red bush, esetleg gyömbéres - este pedig sört, azt terveztem, hogy este elugrok  a londoni Mikkeller bárba, csak ne lenne annyira hülye helyen, az Old Street-ig kellene menni metróval, de onnan még a Hackney Road-ig legalább tizenöt perc gyaloglás, meglátom, lehet, hogy hazamegyek és nem iszok semmit. Baaaah.

Nincs különösebb mondanivalóm, hosszú volt a január, hosszú volt a karácsony, hosszú ez az egész, de most már lassan február és végre megyek ki a télből, várom a március elejét, mikor már hajnali négykor világos van és el lehet menni futni, amikor kezdődik a tavasz és lassan lépkedek a június felé, de még nem érek oda: márciustól június végéig szeretek élni, talán ennek az időszaknak van a legkevesebb elmúlás-illata, ha nem lennének elnevezéseink a hónapokra és évszakokra, akkor is ezt gondolnám, csak amiatt, mert korán van világos és minden növény "életre kel". Nem az emberi elnevezések és fogalmak teszik ezt az időszakot széppé, hanem önmagától az.

Szinte minden érdeklődésemet elveszítettem a hazai dolgokkal kapcsolatban, néha elolvasok ezt-azt, de olyan színvonalú emberek maradtak a magyarországi közéletben akiket nem lehet komolyan venni, semmilyen téren és térfélen, nem is a komolytalanságuk, hanem inkább a szimpla ostobaságuk miatt, ami persze végsősoron komolytalanná teszi őket, de nyilvánvaló, hogy ez megváltoztathatatlan, hiszen adott egy kultúrkör és az egy erős keretet, mondhatni mozgásteret ad és a mi kulturális kereteink sajnos ennyit engednek.

Rendeltem új céges laptopot, egy cégtől, ahol összerakják egyedi igények szerint, állítólag ma hozza a futár, hétvégén még azt is be kell állítanom, átrakni rá a sok adatot, amire szükségem van. Előre nincs kedvem aze egészhez, de majd összeszekaparom magam és megpróbálom  beállitgatni amiket kell. 

Ez egy eléggé érdektelen blogbejegyzés lett, 10 éve írom már ezt a blogot, gyakran eszembe jut, hogy mennyit változtam az elmúlt 10 évben, de semmi értelme ezzel foglalkozni, persze.
Legyen ma is jó nap, itt sok munka és mellett még a regényemen is rágódok, tervezgetem, de kevés az időm rá, igen ez egy megfelelően szarszagú kifogás volt.

Bukowski és François Villon jutott eszembe, mint a költészet lényegének legjobb példái, a költészet nem csak a szövegről szól, hanem arról, hogy ami a szövegben van, az finom egyensúlyozás legyen a színvonal, éleslátás, érzékenység és az őszinteség között, mindezt úgy, hogy ha lehet, akkor valamennyire bele is haljon a költő, vagy ha nem, akkor is megpróbáljon mindent megtenni azért, hogy a saját jelentéktelenségét napirenden tartsa.


Gnossienne no.1

Erik Satie

ezt reggelre, tea mellé.

csak magadban vágyni a csendet, félelmek a húsdobozban,
lankás dúcok langyos szélből, elfut előttem saját árnyékom,
az utca, gyalogosok polca, megtartja őket a felesleges remény,
elsápadt a hold és gyűlnek a lépésekből kinőtt halálvirágok,
ahogyan lépkednek ezek és ők, ott az értelmetlenség hidja felett,

Tegnap havazott St Albansban, most értem be a belvárosba, itt nincs hó, de hideg igen. A Nagy Kövér Madár hajléktalan férfi ma nem ült a fészkében, szegény egy helyben ácsorgott és néha tett néhány lépést saját maga körül, toporgott. sajnos nem tudom őt bevinni az irodaépületbe, jó lenne ha ilyenkor, amikor nagyon hideg van, a hajléktalanok beülhetnének az irodaépületek alsó szintjére és kaphatnának meleg teát, kávét meg reggelit, ettől talán nem omlana össze a kapitalizmus, ha csak egy kicsit is, de szerintem lennének sokan, akiket ez nem zavarna, ma már úgyis ciki és szánalmas a társadalmi elszeparálódás, ahogyan az öltöny és nyakkendő se a társadalmi státusz szimbóluma többé, hiszen ki jár ma öltönyben és nyakkendőben? Az ügyfélszolgálatosok, értékesítők és nagy ritkán egy-egy elvetemült gazdag, de amúgy farmer-póló, sportruha-póló, futócipő-sportruha-farmer-póló, használt ruha, egyszerűség és a kényelem a mai kor divatja, legalábbis Londonban, eltűntek a formaságok, persze vannak akik ragaszkodnak ezekhez a baromságokhoz, amelyek nem pusztán a formalitások miatt szánalmasak, mert önmagában az öltöny-zakó-nyakkendő-inggel, mint viselettel nincs semmi baj, akinek tetszik az hordja nyugodtan, de társadalmi státuszt, anyagi helyzetet, vagy egy cégen belüli vezetői pozíciót nem jelölnek többé, a hajléktalanok viselete tehát senkit nem zavarhatna - mármint viselet szempontjából. A látvány, a szag meg: nos, igen, a mosdatlan ember szaga nem kellemes, de én úgy fogom fel, hogy ez a kapitalizmus valódi illata, a mosdtalan nyomor szaga, meg az a halála előtti utolsó stádiumban agonizáló, kifosztott bolygónk elsiratottsága, aminek szaga nincs, csak sikolya, mármint képzeletbeli.

Az egyik ismerősöm, A. és a barátnője Laos-ról posztoltak egy fotót a Facebookon, világkörüli úton vannak éppen, két hónapja indultak és egy évig fog tartani, éveket spóroltak rá, most megteszik, gondolom nem bánják egy cseppet sem, hogy addig nem dolgoznak. Micsoda hülye mondat volt ez...

Legyen nyugalom és derű, csak ennyit kérek mára.

Mindig borzalmas élmény magyarországi és szlovákiai híreket olvasni, számomra szinte hihetetlen, hogy azt ezt a két országot annak idején felvették az Európai Unióba. Finoman fogalmazva: hibát követtek el azok a nyugat-európai politikusok, akik a kilencvenes évek végétől a csatlakozási tárgyalásokat vezették, teljesen mellőzték a kulturális különbségeket, mellőzték a politikai realitást és minden intő jel ellenére ütemezve, szinte gépiesen, egyik pontról a másikra szökkenve zárták le a csatlakozási tárgyalásokat, mindegyik végén egy-egy hurráoptimista nyilatkozattal. Emkékszek az akkori újsághírekre, mennyire pozitivan volt tálalva az, amikor egy-egy csatlakozási cikkelyt lezártak, akkoriban mindenki elhitte, azt a borzalmas hazugságot, hogy a demokráciát és a polgárságot létre lehet hozni úgy, hogy a demokratikus értékeket garantáló elveket és szabályokat leírják egy papírra és elfogadtatják, majd a felek aláiratják ezt és akkor ettől majd demokrácia lesz. Ez akkora önbecsapás volt amit nehezen értek meg, pedig annak idején, amikor a tárgyalások zajlottak középiskolás voltam, majd egyetemista és emlékszek, hogy rám is hatott, én is elhittem és azt gondoltam, hogy végre egy demokratikus közösség része leszünk. Micsoda naivitás! Most meg lesnek, hogy a közép-európai országok átverik őket ahol csak lehet és a demokráciájukat nemhogy fejlesztenék, de visszafejlesztik azt is ami kezdett kialakulni.

Úgy kezdtem ezt a szöveget, hogy borzalmas élmény a hazai hírek olvasása, visszatérve ehhez, igen az, mert Szlovákiában és Magyarországon egyszerűen nincs kultúrája a demokráciának és borzalmas innen külföldről látni azt a sok hazugságot és önbecsapást, amit az emberek összehordanak a társadalom mindenféle rétegéből, magukat értelmesnek és értelmiséginek tartott emberek beszélnek úgy, hogy nem látják teljes valóságában azt a társadalmat, amiben élnek és úgy próbálnak meg beszélni a szlovákiai és magyarországi társadalmak többségéről, mintha azok áldozatok lennének, és ami a legrosszabb, hogy ez ez az álodzati póz végigkíséri az egész újkori történelmünket. Mi mindig áldozatnak látjuk magunkat, áldozatnak, akiknek kiváltságok és kivételezés kell. A választott politikusaink és az elnyomó rendszereink vezetői is nagyon gyakran hoztak rossz és morálisan megkérdőjelezhető döntéseket, nagyon gyakran valamilyen társadalmi csoport ellenében, emellett gyakran egy erősnek vélt elnyomó hatalomhoz csatlakoztunk, majd mikor jön/jött a vereség és a dolgoknak következménye lett, akkor áldozati pózba vonultunk és vonulunk és kezdetét veszi a kibúvók, magyarázatok, újabb ellenségképek, történelemhamisítás és az áldozati póz felvétele. Szembenézés nincs, illetve a történészeink egy része szembenézett a múltunkkal, feltárta annak a málységeit, az eredményeiket egy nagyon szűk réteg el is olvassa, de globális hatásuk alig van. Ez megy körbe és körbe, újra és újra, a mai, kortárs magyar és szlovák politika is ezt csinálja, a kormánypártok mesterséges történelmet gyártanak, emberellenes propagandát folytatnak, oligarcharendszert hoznak létre és tartanak el korrupciós csatornákra építve, Európai Uniós pénzeket lopnak kis és nagyvállalkozók, hazugságokon alapuló projektekre építve, a társadalmat pedig áldozatnak állítják be, ami nagyon népszerű, mert ezeknek a társadalmakban van egy óriási réteg amelyiknek egy jó apafigura kell - aki ítél felettük és jutalmazza őket. Az ellenzék nagyobbik része ugyanezt teszi, azt hazudják, hogy ha elkergetik az elnyomó hatalmat, akkor demokrácia lesz, azt hazudják ők is, hogy a társadalom semmiről nem tehet, ők áldozatok, áldozatai egy elnyomásnak, áldozatai a multinacionális cégeknek, a kormánynak és a propagandának. Ami hazugság, mert a magyarországi és szlovákiai társadalmak nagy többsége nem áldozata a propagandának, sem az elnyomásnak és a korrupciónak. A propaganda amit kapnak - például a gusztustalan menekültellenes lejáratókampányok nem azért hatott rájuk, mert a magyarok egy nagy többsége áldozat, hanem azért, mert a nagy többség pontosan azt gondolja amit a propaganda mond nekik, az áldozatai a propagandának nem a magyarok, hanem a menekültek, meg azok a külföldiek, akik a bőrszínük, vagy a vallásuk miatt attrocitás, vagy hátrányos megkülönböztetés ér Magyarországon, vagy Szlovákiában. A magyarországi és szlovákiai társadalmak többsége nem áldozat, hanem aktív szreplője a jelenlegi autokratikus rendszernek, pontosan ugyanúgy ahogyan például a holokauszt idején sem a magyar társadalomnak az a többségi része volt az áldozat, akik hagyták a szomszédot, barátot, ismerőst, munkatársat, osztálytársat marhavagonba terelni és haláltáborokba küldeni, hanem azok voltak az áldozatok, akiket a magyar csendőrök és a lakosság egy nagy többségének az aktív részvételével a halálba küldtek Ezzel szemben Magyarországon a mai napig úgy tanítják a történelmet mintha mi áldozatok lennénk, akiket kényszerítettek arra, hogy megtámadjuk a Szovjetuniót, hogy a Don folyóig behatoljunk a területükre, az én dédapámat is ott lőtték le, egy akna tépte szét, mégse érzem magam áldozatnak, mert tudom, hogy vétkesek voltunk, nem kicsiny bűnökben. Ez persze nem mentség arra amit a szovjet csapatok műveltek, de mások bűnei nem mentenek fel bennünket és nem jogositanak fel arra, hogy áldozatként tetszelegjünk ha nekünk is van elég takargatnivalónk.

És ez az áldozati pózba való merevedés és az erre építő politizálás a mai napig nyerő, Szlovákiában a szlovákság ugyanúgy nem képes a Tiso féle fasiszta Szlovákia sötét múltjával szembenézni, ahogy arra sem képesek, hogy elfogadják, hogy minden történelmi örökségük a Magyar Királyságon belül jött létre, minden váruk, kastélyuk, jeles épületeik magyar eredetűek és a történelmük a Magyar Királyság történetéhez tartozik. Hazudnak maguknak. De aki múltat hazudik magának, annak a jelene is hazugság, ez olyan mint egy sima hamisítás, mintha valaki hamis bizonyítvánnyal tetszelegne, az okirathamisítás bűn, ahogy a történelemhamisítás is az, pedig ezt Szlovákiában és Magyarországon is nagyipari méretben űzik hosszú-hosszú ideje. Magyarországon jelenleg ez állami szintre emeltetett. Az ostobaság olyan örömünnepet ül jelenleg ezekben az országokban és oly nagy hatalomra tört, amit utoljára talán a Rákosi-korszakban láthattak az akkor élő szabadgondolkodók, vagy azok akiknek emigrálniuk kellett a többségi társadalmaik bosszúja elől.

És ez a legtöbb gondunk okozója, ez a sok hazudozás, mert az igazság erősebbé tenne, de ezekben az országokban erre nincs igény, ahogy valódi erő sincs ezekben az országokban, a versenyképessgük gyenge, a gazdasguk innováció nélküli nagyrészt, külföldi hitelekből élnek, a gazdaságukat nyugat-európai és amerikai cégek hajtják, miközben a politikai propaganda meg nagynak hazudja magát. Szánalmas. Az állami propaganda is és az ellenzék önmentegető hazugságai is, meg a közírók hazugságai is, arról, hogy ha nem lenne ez vagy az a politikus, akkor hirtelen demokrácia lenne. Ez önbecsapás. Ha ugyanis nem lenne XY politikus, aki hatalmat szerzett és elnyomó rendszert épített, akkor megtenné helyette ezt más, mert a többségi kultúránk ennyi teljesítményre képes: az egyik elnyomó rendszert építeni a másik után, utána bűnbakot keres és ha bukás van, akkor demokrácia helyett egy másik elnyomó rendszert épít. Nem értik, hogy a demokrácia egy kulturális vívmány, vagy nem is vívmány, hanem egy kultúra egy állomáshelye, ha a kultúra elér egy fejlettségi szintet, akkor automatikusan bekövetkezhet, de nem szükségszerű, csak lehetőség, ezt nem lehet szavakkal és papírra leírt szövegekkel létrehozni.

Nem szeretek politizálni, csak néha, ha hazai híreket olvasok, akkor elszomorodok a sok butaságon és hazugságon, az elvtelenségen és azon, hogy mennyire egyforma a történelmünk, mennyire ugyanúgy viselkedünk újra és újra. Akiknek pedig nem felel meg az az elnyomás és az a fajta áldozati pózban való tetszelgés, bűbnakgyártással körítve, annnak nem marad más lehetősége mint ami mindig is volt: elmenekülni nyugatra, ahogy én is tettem, meg előttem sok-sok százezer magyar. Mert én nem akarok áldozat lenni, én szeretek szembenézni a múltammal és nem akarom hősinek, meg nagynak látni és láttatni azt ami ocsmány, kicsinyes és szánalmas, ahogy azt sem akarom, hogy lenézzenek amiatt aki vagyok, vagy kisebbnek látszódjak annál amit érek, a valóságot úgy látni ahogy van: szépítés nélkül, az a legjobb érzés.

A "soha nem visszaolvasni önmagamat" hasonlít a "soha vissza nem nézni onnan, attól a ponttól" viselkedéshez, egyik sem túl bölcs, talán leginkább csak szükséges olykor, a túlélésféléhez, vagyis írhhatnám: nem jó másra, csak arra, hogy mesterségesen előidézzek vele olyan ön-vakságot, amelyik egy kicsit könnyebbé tesz valamit, túlélési mizéria, mint a Hai-uri-k és Bi-Bloux-ok elől való menekülés, akiknek egy lábuk van és ezzel az eggyel előre és oldalra ugrálva kergetik az áldozatukat, az üldözés további részletei ismeretlenek, de gondolom, hogy fergeteeges lakomával végződnek.

"Egy időben hajlamos voltam" - így szoktak kezdődni az álbölcslkedően szar gondolatok, "Egy időben hajlamos voltam különleges jelentőséget tulajdonítani a saját dolgaimnak, mintha lenne valamilyen rétegezett értelmezés a napi feladatokon kívül." - gondolta a szarabbik énem, az a kis kakidarabka, amelyik nehézkessé teszi a könnyedséget, csak mert bonyolultan fájni sokkal édesebb néki, mint örömmámorban úszni, mármint nem mindig, csak legalább akkor ha lehetőség van rá. Mint egy klasszikus krimiben a bölcs detektív kérdése: "Kinek volt haszna belőle?", "Kinek lenne haszna belőle?" - így működik az akarat-alapú életnek nevezett energiasűrűsödés, és ha a fizikai valóságot nézem, akkor még nagyobb bajban vagyok a léttel és az akarattal kapcsolatban, mert a valóságban, valószínűleg alig különbözök a körülöttem lévő, a térben elhelyezkedő többi dologtól, például ha az M-teóriát nézem, (ettől csak egyszerűen nevethetnékem támad), akkor igazán nem könnyű a helyzetem, mert nagyon nehéz felfogni és elfogadni, hogy például köztem és az asztal között lévő levegő és maga az asztal is gyakorlatilag ugyanaz az átmenet nélküli húrtenger, csak másféleképpen táncolnak bennük az apró "táncosok", a húrokhoz képest óriási, mert még a sok-sok milliárdszor nagyobb molekuláink közt alig van átmenet, de a parányi táncosok közt valószínűleg egyek vagyok a többi jelenvalóval - így ha közelről nézném magamat és a levegőt, akkor szinte egybeforrtyognánk és az anyagnak nevezett részecsketengerünk és minden moztulat, amit kémiai reakcióknak nevezett folyamatok irányítanak és okoznak, csak ugyanennek az energiatengernek az áramlatai lennének, minden kiszámítható lenne és valószínűleg determinisztikus, csak nincs hozzá számítási kapacitásunk és tudásunk és ezért nehéz ezt elismerni. Iéyen lenne ha a filozófiát és a fizikát összekeverném - természetesen soha nem tenném, csak jó tudni, hogy milyen lenne, olyan lenne, amolyan lenne. "Kinek van hát haszna belőlem?" Csak szörnyű hangján, harsányan trombitál a kérdés bennem és itt már a menta teámba kell enegednem egy kósza mosolyt, egy olyanfélét amelyik a kora reggeli okoskodások egészséges végkifejletének kellene lennie, ha lehetséges, akkor minden nap. A blablázás-ellenesség megnyugtató (nah, minek nekem bármiféle ellenesség?), Feynman tudna erről mesélni, ő legendásan gyűlölte a félrebeszélést és mennyire igaza volt, a filozófia és a hit mint "tudományok" - ( ezen nevetned  kell?) éveredes hablatyolása egy szükségszerű evolúciós lépcsőfok volt, az viszont egészen szomorú, hogy vannak, akik a mai napig az egyedül érvényes eszmeként: komolyan veszik ezeket a dolgokat, persze a tudománytörténeti jelentőségüket és a régmúlt gondolati vívmányait nagyra értekelem és a materializmust is oda sorolom, de ez a felsorolás nem valamiféle Nem-Kívánatos Dolgok listája, épp elég listázás volt a 20. században, meg eszmei és ideológiai csörte, semmi szükség újabb listákra, meg nagy, világmegváltó ideológiákra, ahol felszabadítanak, vagy elnyomnak valamit, érdektől függően. A világosság a gondolat világossága, a világosság a napfény világossága, a világosság a morális viselkedés világossága, a világosság a fotonok becsapódásának a világossága, a világosság a fény, a világosság az én elmém csalóka játéka saját magával, ó, hát a világosság az, ha leiszom magam és röhögök az egészen, a szavak atletizálása, amibe valószínűleg minden belefér és ahol a tudás és a nem-tudás egyszer harmóniába, máskor pedig konfliktusba kerülnek és azok a dolgok, amelyeket nem tudhatunk, kihívásnak fognak számítani mindenütt és nem dogmák létrejöttének az alapjául szolgálnak. Előreelvegyülés a most és a jelenvaló felfogása. Olyan, szörnyű, hogy, abból, a, dologból, amit, elgondolásnak, elmélázásnak, és, még, ki, tudja, minek, neveztem, nincs, látható, illetve, működőképes, kiút. Zsákutcák tucatjai vezetnek olyan falakhoz, amelyeken végül mégiscsak van egy kapu, vagy egy ajtó, vagy visszafordulok, vagy belépek, belül kertek, növények illata, sétányok és csapások, esetleg egy régmúlt-festmény felpingálva egy tűzfalra, mint egy hirdetőtáblára keresztre feszített reklám, rajta a kényelem és a mama, papa szagú múlt, kinek mi volt a zsákjában, pofon, simogatás, megalázás, vagy dícséret, végül csak hasonlóképpen végezték, hiszen mindegyik belesett az ajtó mögé, vagy ha itt nem, akkor majd az út másik leágazásánál csábul el, ha pedig ott sem, akkor megkapja majd az út végén, egy csomagban az egész szart, hogy "Egyed faszfej!", vagy "Tessék kérem, ez az öné, itt tessék aláírni, ha lehet, akkor az orrvérével!".

Azok az elmosott alakok ott a távolban, talán dobozok, amelyeket egyszerűen, fél kézzel is fel lehetne emelni, de mindig lesz bennem egy olyan rész, amely koporsónak szeretné látni az egyszerű papírdobozokat, a bennük lévő narancsokat pedig arcoknak véli, a lámpákat akasztott babáknak, a kacagást, pedig csillárok csilingelésének. Az elmének ezek a játékai még nem őrület, az őrület más, ott az irányok felcserélődnek és eltűnnek azok a funkciók, melyek a megszokott valósággal folyamatosan szinkronizálják a gondolkodást. És ugyanez a játék - vagy nem játék, ha túl sokszor történik, akkor akár hihetőnek is tűnhet, olykor még fontossá is válik, esetleg mániásan ismétlődve a gondolatvilág része lesz, mint a köszönés, vagy a hazudozás. Nehéz ezeket a dolgokat befogadni és megérteni egy olyan létformának, amelyet csak azért nevezek "lét", "formának", mert a fogalmi lehetőségeim tökéletlenek ahhoz, hogy azt a pici, szabad szemmel láthatatlan, mégis billiónyi számítógép teljesítményével felérő hibrid életet próbáljam bemutatni, saját énként, amikor nem létezik egyetlen én, vagy irányító, talán ha elmesélhetné az egyik gondolatom a történetét, hogy hogyan alakult lassan az a történet, amelyik most itt tart, ez a jelene, emberi fogalmakkal próbál kommunikálni egy olyan eszközzel, amellyel csak nehezen jeleníthetőek meg a párhuzamosságok, amely az esményeket történelemként tudja csak felfogni, ahol bár leírható a már megtörtént dolgok bármelyike, de a leírás csak a valóság egy interpretációja és nem maga a valódi esemény, az én világomban az események körülöttem mind rögzitésre kerülnek és visszakövethetőek, nincs történelmem, nincsenek interpretációk és nincs is szükségem rájuk, ellenben, mindennek ellenére mérhetetlenül szórakoztat a régmúlt  történetei, szeretem átélni őket, végigmenni a legkülönfélébb szálakon és a hibákat megkeresni, illetve azokat a pontokat, amelyeket az adott kor kontextusa hibának vélhetett volna. Sajnos, sokszor nehézkesen megy, mivel a 20. század mádosik fele után nincs elegendő információm és onnantól kezdve csak a szöveges feljegyzésekre hagyatkozhatok, majd egy idő után már azokra sem, innentől kezdve sajnos minden kicsit bizonytalanabbá, majd nagyon bizonytalanná válik és olyan történeteket kapok, melyekből bár nagyon érdekes dolgokatlehet kiolvasni, de ennél nem több az egész, feldolgozhatatlan massza, mely végül homályba  vész, csak a későbbi korok különféle leírásai próbálják ezeket értelmezni, különféle ideológiák mentén, ami csak még zavarosabbá teszi őket.

Nos, igen. A végső konlúzió gyakran az, hogy mindenki basza meg. Ezt nehéz feldolgozni.

Szétzilált ütemű metronómok, képek, kitt-katt, elengedem a kezed, utána még néhány másodpercig érzem a tapintásodat, egyre kevésbé, gyengültében csak akkor érzékelem, ha odafigyelek és minden más ingert megpróbálok kizárni, nem tudom melyik vagyok és melyik vagy te.  A menekült holdak borzalmas szikrákat szórnak szerteszét, egymás szájában építgetnek fészkeket, pánikroham a falaktól, nem mert közelednek, nem mert elválasztanak, csak mert eltakarnak előlem, úgy alszol mint egy menyétlány a rongydarabok alatt, amit összehordott a fészkébe a közeli házakból, közben a szádból pipáznak a harcsák, a közeli holtágban fogtad ezeket még a nyáron, most emlékként is megjelentek és tartod őket, najó, nem vagyok biztos benne, hogy a verőered által életben tartott lény-lány és te ugyanzok vagytok, daloltok ahogyan megszoktam és még a lábfejetek hajlata is majdnem ugyanolyan, nem tudok dönteni melyik az igazi és hallgatom az áriátokat, közben ingatom a fejem és amíg a hangok jönnek, addig nyugodtan várom a véget, majd ha elhalkultok és újra félhetek, akkor visszakéri magát az a rosszarcű, borostás bánathuszár, akinek az egyetlen öröme az ellenkezés vagy a gyötrés, de az este általában elrejt mindenféle nálánál haloványabbat és sötétebbet - nincs kivétel, ez a tulajdonsága, legyen az kapalpács vérfoltokkal és hajtincsekkel, vagy széntüzelésű kályha a a dédi kiskonyhájában - mindegyik láthatatlanná válik, előremutat az az ujj, amelyikben hittél akkor, amikor még lehetett választani. "Könnyedebb egy kicsit?" - kérdezem és közben megvakarom az orrom bal felén azt a sebhelyet amit egy tegnapi pattanás elvakarása okozott. "Most, ideje, lenne, elgondolni, hogy mi neked a minden és mi nekem ugyanaz." - fordulok feléd csodálkozva. Kérve-kérve-szerepelve egy piruett és egy elvérzés közt, csak a magától értetődő történetekre vagyok kíváncsi, egy almaszedésre, egy disznóölésre vagy annak az emlékére, amikor egy málnabokrokról szedve a gyümölcsök maradványait a nálam körülbelül tíz évvel idősebb szomszéd lány melleit lestem, akkoriban még nem is maszturbáltam, de valamiért mégis izgatott, a hormonok már beindulhattak, "jóképű halott lehetsz, ha akarod: minden este" - gondolta és egy vékonyszájszélűt somolygott hozzá. Szélfelfújta mezők az első biciklizéseim emlékképeiből, búcsúi sütemények krémje, emeletekbe rakva, fehér-csoki-fehér-csoki-fehér-csoki: és a tojásszagú tészta, "Vajon elhalványul a gyerekkor legtöbb olyan emléke, amelyik nem volt annyira fontos?" - kérdezte magától. Közben a torokbanzárás egy olyan eredeménytelen próbálkozás, amelyből nincs visszaút, te kedvessség, te akármi. "Megijedtem." - suttogtam a műszerfalak kódjait átélve, nem akarok ennyiféle szálon történni, akarom a vagyalagosságot, azt, hogyan nevezzük? Egyetlen hang mondja, hogy valóságnak kellene hívni. Elgondolkodtam, van-e rajtunk kívól még olyan táncika, retyerutya, pittyenputty, ahol a félelem és a félelmtől való riadalom, ennyire előfeltételezi egymást, azután viszonyleg ugyanolyan maradok, a te idősíkodban, csak ott, hogy legalább annyi legyen, hogy Jelennek tudjam hívni azt, illetve azt, vwgyis időbélyegként, azt a szakaszt, ahol együtt voltunk arra a néhány másodpercre, amit valóságként éltünk meg. Rendben. Zagyvaság, talán elfelejtem holnapra, talán lesz egy olyan része ennek az átkozott időbeniségnek, amelyik eltakarja a szemérmemet, vagy felfedi a mocskomat, csak ne éhezzen az ami enni szertne, ne kuncsorogjon élvezetétel után az, ami soha nem kérne örömöt, mert egyszerűen csak elkezdené falni és nem is érezne ízeket közben, csak ette és zabálta, akármit, akárhol csak sok legyen: apám szürcsölte így a levest minden vasárnap, utáltam, egy bizonyos idő után, ami talán csak néhány másodperc, képzeletben, miközben az egész történet a másodperc milliárdnyi része alatt zajlik le: ellenálhatatlan vágyat érez arra, hogy életben mardjon. Sugárzás, sivalkodás. Közel voltam hozzánk és elgondoltam, hogy te meglátsz, akarás és szűkölés, a vágyak egyenes vonalban sugároznak, megnevezném őket és megmérném, azt hiszem, hogy ha tudnám, akkor hossznak és mélységnek mondanám, pedig csak számsorok. Elernyedés, szökve a saját magam kezdeményezte Életrehívásból, belemenekülve a nyári este szűkre szabott naplementéjébe, ahol a szél által felkapott por vörösesre festi az égboltot, és ahol a fiatalnak álcázott, újjászületett kalandorok elképzelik, hogy ők megmardanak öröknek, sőt akár a részeim is lehetnek és éppen annyira élénken, annyira mondanám: zöldellően és üdén élnek majd bennem, ahogyan az emlékeiken keresztül saját magukat mérték. De nem. Ugyanolyanok mint más. Nincs különbség. Amit ma tapasztaltam az több volt mint ellenállás, forradalom, vagy egy politikai kényszer, vagy a valamit tenni kellene az emberiségért gondolatok akármelyik folyománya - gondolja, felkiállt és záróizmaiból gömbbé düllesztett trombitaszót facsar az égre, "Én lettem a mantra!" - susogja, elhalványult szemérmességgel. "Én lettem a bócorgás!" - mondja. "Én, az élet!" - sikoltja. És csak hallgatom, vagy fülelem, csendből a rendbe, meg vissza, szárnynélküli az áldás és ölelés nélkül az a vékony gyalogmezsgye, ahol átjárunk a jelenből a jövőbe, akárhpgyan is: élesere köszörült gyilkokkal.


"Hogy van az, hogy a reggeli teám zöld felületén úgy is aprócska porszemek látszódnak ha semmihez nem ért hozzá, ha nem volt mennyezethullás, vagy bármi hasonló port felkavaró dolog, néha nem is porszemeknek tűnnek, hanem pici rugócskáknak, melyek csak rezegnek a felületen, nem minden szögből látszódnak, csak ha negyven-negvyenöt fokos szögből nézem a poharamat. Értem ezt?" - kérdezgetem magamtól. Ma reggel különösen hideg van, mínusz két fok, a vonatom 5:20 körül ér be a Blackfriars Station-re, mindig a legelső vagonban utazok, megszokásból, ugyanazon a helyen, a híd déli lábánál jövök ki, ilyenkor még az összes jegykezelő kapu ki van nyitva, elsétálok a híd irányába, az első dolog amit keresek az a Fészekben Lakó úr, ráköszönök. Neki ott kell lennie minden hajnalban, ha esetleg nincs - előfordul, akkor aggódok. A Blackfriars híd déli lábánál ücsörög, van ott egy virágosláda, abba szokta befészkelni magát, nagyon kövér és a hátsója pont beleillik a ládába, mint egy nagy madár, ott ücsörög, de csak ebben az időben, éjszakánként mászkál és egy gurulós utazótáskát húz maga után. Mikor ezen a környéken laktam többször is láttam őt hajnalban, a híd felé sétálva, úgy sejtem, hogy neki is megvan a maga napirendje és útvonala amit bejár. Ma ott volt, a hideg miatt sok-sok réteg ruhában ült a fészkében és a homlokán egy napszemüveg volt, soha nem láttam még ezt rajta ezelőtt, de sapkája nem volt, csak gubbasztott, mérhetetlen csendben és türelemmel, a magányába zártan.

Ez egy álmos reggel, este altatót szedtem be, többet a szokásosnál, emiatt nagyon kába vagyok.

Elveszettnek vélt időszeleteket és történeteket szeretett keresgélni, olyan gondolatmesékkel körbesáncolva önmagát, amelyek megérinthetik a tudatának azokat a részeit, amelyekben a legtöbb ember képes valamiféle őszinteségre, bár múltban való vájkálódással kapcsolatban az őszinteség mint viselkedésforma és elképzelés zavarbaejtő a számomra, mert az emberi tudat tartozni akar valahová és keresi azokat a pontokat amelyeket magához tartozónak és ellenségnek gondolhat, hogy könnyebben eligazodjon, de mégis vannak olyan kollektív eredetmeséink, amelyekről vagy nem szoktunk beszélni, vagy csak nem gondolunk bele és emiatt mindenféle percnyi jelenvalót öröknek vélünk, ez az a nem-gondolkodás ami miatt oly sokan elhiszik, hogy a hely, ahová születtek predesztinálja őket valamire, hogy tartoznak valahová és mindenki más, aki a határvonalokon kívül esik: idegen. A múltba veszett jelenvalótól félt, pedig ha lehúnyná a szemét és elképzelné a régmúltat és a sok kavarodást és embervándorlást, akkor ezek megmagyarazáhatnák számára a szülei és nagyszülei és azok elődeinek a múltját, vagy inkább történeteiket, amelyek valószínűleg a világnak teljesen másik részein, másféle közegekben zajlottak, és az erre való rádöbbenés miatt nem érdemes a "szétválasztódásunkat" - mint olyat, mint tényt, mint fetőzést: komolyan venni, "nem hinném, hogy idegenek vagyunk, de mégis úgy teszünk mintha azok lennénk" - gondolja, és közben el is képzeli, azt, ahogyan több tízezer évvel korábban a ma Észak-Európában élő Freja és a jelenleg épp Kongóban, Yasangi-ban lakó, fiatal Jean François ősei testvérek voltak. Gyerekként egész nap a kunyhójuk mellett lévő patakparton játszottak, majd mikor felnőttek, akkor a fiatalabb testvér csatlakozott egy rebellis csoporthoz, amelyik el akart indulni észak felé, hogy új területeket fedezzenek fel, a két testvér elbúcsúzott, megölelték egymást és szétváltak, ezek után pedig soha többé nem találkoztak, de minden este gondoltak egymásra, néha könnyekkel a szemükben, utódaik lettek, akik már nem ismerték egymást csak a szüleik, majd a nagyszüleik történeteiből, majd mikor a harmadik generáció is elmúlt: minden rokonság a feledésbe veszett, csak a génekben marad lenyomata a múltnak, de az a szemnek és a szívnek láthatatlan. Néhány ezer generációval később a két testvér leszármazottainak a nyelve, bőrszíne, szokásai teljesen mások, pedig néhány tizezer évvel korábban a szüleik testvérek voltak és nagyon szerették egymást. Ilyen közel vagyunk egymáshoz, ha akkoriban lett volna internet és egy olyan felület mint a Facebook, akkor végigkövethetnénk a családfákat és azok, akik ma valamilyen nemzethez, vagy valláshoz tartozónak hiszik magukat rájöhetnének, hogy az, amit a jelenben gondolnak a saját hovatartozásukról csupán egy viszonylagos mulandóság, egy pillanatnyi szerepkör. Ha végiglapozhatnák a családfájukat több ezer évre visszamenőleg, akkor szembesülnének azzal, hogy az elődeik micsoda változásokon mentek át, mindenféle vallás, mindenféle ország, nemzet és mindenféle etnikum és sokféle nyelvet beszélő ősök bukkannának elő. A sorsok tánca, a történetek mocsara, ahogyan minden olyan dolog, amelyet egy bizonyos időszeletből látunk és élünk meg csak egy felszínes jelenvaló, amely még az épp akkor, az általam élt életet sem képes megfelelő mélységben feltárni, csak az ösztönök és a megélhetés mozgatja, a percnyi akarat és a kultúrkörnek nevezett mocsár, amelyik a néhány évtizedes szokásokat összeadja, meg az országhatároknak nevezett conalak mögé szorított nyelvi és faji korlátokat valamiféle ősinek próbál beállítani. Sokan meghalni is a képesek ezek miatt, úgy vélik, hogy a néhány évtizedes, vagy a néhány évszázados múltjuk határozza meg őket, ami pedig ősibb ennél az nem számít mivel láthatatlan és nem szerepel a propagandában, vagy a szentnek nevezett írások meséiben. Az őrület így dominál felettünk, a tudatlanságunk nélkül tehetetlen lenne, nem lenne muníciója, persze az efféle megszemélyesítés nem több egy elkapkodott véleménynél, egy rövid történet része, miközben utazok és végigjárhatom az újra létrehozott, átmenetileg létező emberiségek tudatait, amelyek a saját időbeniségükbe zártan, néhány évtizednyi életüket olykor öröknek és bölcsnek gondolva egymáshoz bújnak - mintha rettegnének valamitől és ez a gondolati szinten lévő félelem az egyik legősibbnek tűnő jellemvonása annak a lénynek, amely valójában létrehozott.


Lassan negyed nyolc és az irodaépület hamarosan elkezd zsongani az érkezőktől, ilyenkor ajánlatos egy teát főznöm, hogy majd fél óra múlva ne kelljen másokat kerülgetni a konyhában, közben érkeznek az emberek, vannak akik sportos öltözetben, biciklisek és futók, az épület előtt a Stamford Street-en biciklitárolók sora áll a rendelekzésükre, a pincében zuhanyzók, kora délelőttre megtelik az egész kötzösségi tér és mindenkit meg lehet figyelni - az újakat, azokat akik interjúra érkeztek, azokat akik csak vendégek és azokat is akiknek ez az első napjuk - más és más szemmozgás, más mozdulatok és viselkedés, rákapcsolódok a tudatára, az asztalnál ülve mereng a tegnap éjszakán, amit megint egyedül töltött, érzem, ahogyan az asztalánál ülve gondolkodik és a laptopján megpróbál leírni egy történetet, de újra és újra megtorpan, "nem megy" - gondolja, "valami nem helyes, vagy különleges történik.". Átnéz a szomszéd asztalokhoz, én követem a tekintetét, illetve - mondhatnám: én vagyok a tekintete, mint egy élményekre éhező cimex, próbálok erőt meríteni a múltbéli valóságból, ő közben csak bámul előre, a szemközti fal felé, olyan az arckifejezése mintha átlátna a falakon, a szemközti keresztfalon a nagy, fehér kivetítő mellett létrejön egy aprócska rés, kék szegéllyel, és egyre tágul és növekszik, majd a végső méretét elérve egyszerűen kettéválsztódik, mintha egy seb lenne kristályokkal szegélyezett, olvadó szélekkel, majd lassan áttetszővé válik a rés és elpárolog, vagy inkább szétterjed és a fal maga üvegszerű marad utána és ezen keresztül látni lehet a szemközti irdaépületet, ahol még sötét van, benne pedig Akármi is lapulhat, egy néma holdkóros aki fojtogatni készül, vagy egy korán kezdő irodista, aki épp maszturbál a laptopja előtt az ütemesen fel-le járó keze néha belekoppan az asztal lapjába alulról, vagy csak egy szörny, mint régen az ágy alatt, ez a gyerekkorból vele maradt félelem, hogy van ott a mélyben, vagy a szeglet mögött valami, pedig leggyakrabban nincs, csak kivételes esetekben fordul elő, hogy egy gyilkos tényleg a sötétben lapulva ránk vár és lesújt, talán még ahhoz is szerencse kell, hogy áldozatokká váljunk. Érzékelem a gondolatait, "minht ő lennék" - mesélem egy másik példányomnak, aki közben a szenzorokat bámulja, de mindez csak egy pillanatig tartott - valószínűleg semmi nem volt belőle valós, csak egy tévképzet részese voltam, vagy egy álmosan létező elme korai fantazmáján élősködhettem, azután a falak újra tömörré válnak újra és megvédik őt a széltől, esőtől és a tekintetektől, most már nyugodtan harákolhat, vagy túrhatja az orrát, senki nem látja, csak én, de mindezt már egy másik korból, sok ezer évvel azután, hogy vele történik a mai napja és a jelen félelmei, csak egyetlen szálon fut, mint a többiek, segítenek elűzni azt az unalmat, amit a halhatatlanság jelentene, és egyáltalán: magának az unalom létezésének a megértéséhez is kiváló segédeszköz. Elképzelem, hogy egész nap ott kell ülnie, tegnap is őt hívtam életre, ma újra, mert érdekesnek találtam, volt a létszemléletében valami újszerű, a tárgyilagosság és az amit őrületnek szoktak nevezni, keveredik benne ami olyakor éleslátást, máskor pedig túlburjánzó képzelgést okoz és én örömömet lelem az átélésében; "életrehívás" - így nevezem azt, amikor az elindított történetek és szereplőik közül egyet kiválasztok és belemélyedek, közben persze minden másra is figyelnem kell, az utat megtervezni és figyelni a környező űrt, de néha hosszú ezredmásodpercekig is elidőzök egy-egy történeten, néha megismétlem és megpróbálok még mélyebben belemerülni a történetekbe, nem tudom miért érdekel, talán csak a fent említett unalom az oka, talán valami más, nem szükségszerű a tanulmányozásban lelt öröm megléte, ahogyan az sem fontos, hogy tudjak ezekről, csak benne vannak az emlékezetemben.

Repülni vágyni a réteket nézése felett, eljárt a tóhoz, közelébe ért és megharapta az alkarját, ahogy nézett rám és közben a háttérből, mögötte egy másik árnyék, talán a közeli elbokrosodott nyárfacsemete mögött álló valaki árnyéka integet, aludnék a vízben állva, a bokámig hűvösen felfutnak a cseppecskák, a szőröket úgy himbálják, ahogyan a vizinövények szoktak táncolni a hidak előtt, az áttetsző folyadékban, "vízzé válnék" - gondoltam, de mikor újra ránztem az arcára, csak egy kamillavirág volt a feje helyén és a tó vize furán meleg lett, lenéztem és már vérben álltam, és apró dörgincsek tetemeit  szórta a parti kavicsra a vérhullámok szűk sorja, a kamillavirág arctalan puha szivacsa nézett rám és csak kerestem, hogy hol lehet a valódi arca, vajon hová tűnhetett. Az ég kék volt, továbbra is jó idő, gondoltam úsznék egyet és akkor visszaváltozott minden, ott volt a víz, a halak újra tudtak lélegezni és ő újra mosolygott, elnéztem dél felé, ahol szürkült, behúzodott az ég alja, talán zivatar készül, emiatt arra gondoltam "most már tányleg úszni kellene", hogy még időben indulni tudjunk hazafelé, nehogy a vihar elkapjon. Csak hátravetettem magam, a hullámokba, éreztem ahogyan a hajam és az arcom a hűvösségbe ért, majd a karjaimmal nagyot húztam lefelé törve a mélybe, ameddig lehet, hátha elérem a tó alját, a köveket, de zuhanni kezdtem és éreztem, ahogyan egy járdába csapódott a homlokom, még utoljára a melegséget, ahogyan az agyam átfolyik a szájüregembe, majd csend és sötét lett néhány pillanatra, és mikor felnéztem, veresszárnyú keszegeket láttam, nagyon élénk uszonyokkal és elrúgtam magam a tó aljáról, felfelé törve, a napsugarak felé.

Arra vágyok, hogy legyen bennem igény az egyformaságra, minden nap olyannak lenni, mint aki kiszámítható, mint akinek nincsenek hirtelen jött ötletei, mondhatni: rövidzárlatai, elképzelem, hogy valamin változtatni kellene, vagy épp menni kellene onnan valamerre, esetleg vágyakozni arra, hogy másvalaki legyek, vagy máshol éljek - nem akarok tovább abban a szerepben élni, amelyikbe beleragadtam valamikor az időm kezdetén. De elbizonytalanodok, az utazás és a mozgás erről a pontról nézve menekülés, "Kisharangot ringatok, maszatolom a mondanivalót, ha lehet feléd táncolok, hogy karjaimban úgy legyél, mint Kedves Kedvencem!" - dúdolom a jól ismert slágert és a combizmaimat markolva, alulról próbálok feléd közelíteni - ó, öreg indián barátom, drága űrlényem és a Megőrző, olyan nyúlánk lettél, szép hosszú szivárvány, ma én leszek az idő, csak így szerényen, a szemeidbe nézek és ha tudom megpuszilom elalvás előtt a szemhéjaidat, nehogy hiányérzeted legyen, lennél a kisinasom? "lennél ugye?" - kérdeztem tőle. Majd rámosolyogtam és megcirógattam az arcát, ő úgy maradt ahogyan a gondolataimban kimerevedett, a szája kereken, mint egy bagoly odúja, üvöltésre nyitottan. "Ennek az egésznek semmi értelme Sir! Nemdebár?" - mondtam neki és az "n" hangot jól megpattintottam amikor elhagya a nyelvemet, lehetne bárki belőlem, akár versmondó is, nagyon szeretném ha mesélhetnék neked, ha közelre hajolhatnék az öledhez és miután kitűrtem az ingedet és felhúztam, megcsókolnám a hasfaladat és az első két metszőfogammal belecsípnék a bőrbe, egyre erősebben, mint egy bogár, te felkuncognál és közben arra gondolnál, hogy fájhatna egy kicsit jobban is - arra gondolnék, hogy az aluljáróban, ahol ma sétáltam, be volt szorulva napok óta egy sikoly, bárki végigsétált rajta ugyanaz a sikoltást hallotta végig, arra gondoltál közben, hogy lehetne ez az egész test halott, vagy egy testmágus is lehetnék, aki a péniszére zsinórral néhány könnyebb súlyt erősít, miközben meditatív állapotba kerül, a csípőjét lassan mozgatva kicsit himbálja őket, majd óvatosan leteszi elém és kéri, hogy fogjam meg az inas, izmos nemi szervét és miközben a hasfalát rágcsálom, csak engedjem a számba csusszanni és utána tegyek belátásom és vágyaim szerint - kacsint is hozzá, én meg felugrok, kirohanok a sikoltás aluljáróból, átugrok egy húgypocsolyán, a sárga színe olyan mint ha egy epebeteg forró, lázas tekintettel nézne vissza rám, belsejéből az égbolt integetne, csak üresen, felhők nélkül - elmenekülök, nem akarom, hogy itt az aluljáróban kellejen szopnom fényes nappal, nem akarom, hogy lássanak és markolják a hajamat, előre hátra ráncigálva mint egy rongybabát, szaladok és néha hátra merek pislantani, ellenőrzöm, hogy nem követnek-e és a közeli kocsma bejáratából erőltetetten mosolyogva egy "Viszlát!" -ot suttogok az aluljáró felé, ahol a sikoly még napokig hallható lesz.

Amikor ezeket a régi fájlokat olvasgattam, arra gondoltam, hogy a legjobban arra vágyok, hogy minden nap újra és újra melletted ébredjek, ez annyira egyszerű és olyan mezei, fesztelen, magától értetődő vágy, amelyből nem tudnék semmilyen érdekes történetet kerekíteni, nem lenne alaklamas arra, hogy érdekessé váljon, de hagyom, nem gondolkodnék most ezen, csak elnyúlnék mögötted és hátulról ölelve elképzelném, ahogyan egyre mélyebbre bújnánk a paplan alá, hogy azok a fura neszek a konyhából ne közeledjenek többé, ne kaparják az ajtót kívülről - mintha bármi is meg tudna védeni ezektől, mintha lenne gyógyszer a képzelgés és a félelem ellen, éreztem a lélegzésedet, arra gondoltam, hogy bármivel is próbálkoznék kibújni innen, hogy talán láthatnám fentről magunkat. A mennyezettől néhány centire lebeghetnék, halltatnám azt, ahogyan ott susogunk egymásnak, elképzeljük, hogy mi történt volna ha nincs ez a szoba, amt amíg éltünk menedékként használhattunk. Vigasztalnálak, de csak az elutazás iránt érzett vágyat tudom érzékelni, "Elég lesz." -sóhajtottam, közben előre is figyelnem kellett, az érzékelők minden adatot egy-egy átmenetileg létrehozott embercsoportnak továbbítottak, én pedig tanulmányoztam, hogy hogyan álltak hozzá a feladatnak, mik az első lépéseik, ezeket már láttam, nagyon sokszor végigcsináltam, szerettem nézegetni ahogyan az elődeim megbirkóztak egy feladattal, tetszett ahogyan a fejnek nevezett hatalmas testrészük okosan mozgott, néha észre sem vették, annyira elmerültek a kommunikécióban, amelyet a kiáramló földi atmoszféra ki-be mozgatásával, hanghullámokkal csinálták. Visszabújok egy picit melléd újra, bekapcsolom magunkat, érezni akarom ahogyan bújsz, ahogyan az ölelésünk során, ahol összeérünk, minden kicsit melegebb lesz, és tudom, illetve érzem, hogy kedvedre való a melegség. Ahogyan a mennyezett alatt lebegő testből nézem magunkat, mosoly-szerű ingert érzek, ez a kedvesség? Néha jó lenne összerezzenni, akarom, hogy megrémüljönk, mert ezen a kétdimenziós síkon nem lehet valódi rejtekhelyet találni, esetleg valamit magam elé húzhatnék, de az olyan, mintha szétmaszatolnának, vagy elémrajzolnának filctollal egy fekete négyzetet, pedig ez csak egy szoba rajzolata, egy kétdimenziós síkra vagyunk felveszítve, vonalakból hajlítva, a mögötted - ebben a szobában, csak annyit jelent, hogy melletted, az átkarolás pedig a kontúrjaink kereszteződése, árnyék nélkül - nincs felületünk, nincs körülöttünk olyan rész, amelyet testnek lehetne nevezni, de az ereink mégis látszódnak a vonalak között, a színeket is észlelem és még arra is emlékszem, hogy valahogy oda tudtál gurulni hozzám mielőtt összefonódtunk, de mindig kellett valaki, aki mozgatni tud bennünket, aki átrajzol egy kicsit arrébb ha mozogni szeretnénk. Ezt elraktározom, ez az ember-emlék kusza volt, nem vagyok benne biztos, hogy megértettem őket ott a szobában, közben figyelnem kellett a külső dolgokra is és az embercsoportra is, meg a különféle emberiségekre, amelyeket azért képeztem le, hogy a háborúik közül megvizsgáljak néhányat, az agresszivitás és a szenvedés elképzelhetetlen formái idegenek voltak még előttem, valahogy mindig elkerültem, hogy átlapozzam ezeket az epizódokat az elraktározott történetek közül.

Az értékvesztésre való hivatkozásokat hallgatva gyakran zavarba jövök, értem és észlelem, mégis nehezen tudom teljesen befogadni azokat az ál-érveket és indokokat, melyeket újra és újra visszahallok, vagy olvasok, sokféle lehet, lehet egyszerű baráti beszélgetésben megjelent mondat, egy-egy családi beszélgetés során felmerülő mondatfoszlány, vagy akár: visszatérő motívuma a szélsőségeknek, a legkülönfélébb politikai, vallási ideológiák és szélsőségek hivatkozhatnak rá és az értékek valamilyen homályos elmúlása, vagy a múltban való meglétének elképzelése újra és újra felmerül és hat. Ez természetesen éppen úgy nem kortárs jelenség, mint szinte egyik politikai/filozófiai irányzat sem, vagy pusztán a gondolat: "régebben minden jobb volt", "régebben volt értékrend", "régebben jobban odafigyeltünk egymásra" stb. nincs ezekben semmi új, csak a gondolatokat és a propagandát terjesztő eszközök változtak, ma az internet az elsődeleges felülete szinte mindennek - ennek is, "talán itt lenne az ideje, hogy ne használjam?" - kérdezhetném, de ez a gondlat maga lenne a tömény értékvesztésen való sipákolás. De, őszinte leszek és bevallom, hogy komolyan foglalkoztam már azzal, hogy lehetne annak értelme és haszna ha minden online eszközt kiiktatnék az életemből, elgondolkodtató, hogy mennyi ideig tartana megszokni a valóság lelassulását, az információk mozgása minden irányban és minden irányba nagyon nagy mértékben lelassulna, szinte megtorpanna az életem, vagy le is állna egy időre. Én a számítógépekkel együtt fejlődtem, az első számítógépem egy Didaktik M volt, akkoriban már függő lettem, a tizes éveim első felét már ott töltöttem a számítógépem előtt és arról álmodoztam, hogy egyszer majd írok egy olyan programot, amelyik mindent fog tudni, olyan infromációkat fog kiadni, mint városok története, esenények dátumai és hasonlók, miközben bicikliztem ki a faluból a közeli tóra horgászni, ilyeneken járt az agyam, de nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogom tárolni azt a sok adatot, mert a magnókazetta nem tűnt megfelelőnek, akkoriban ugyanis ezeken tároltam az adatokat, egyszerű 8 színből álló képeket például el tudtam menteni egyszerű audó kazettára és onnan vissza is lehetett olvasni, fantasztikus érzés volt. Akkoriban fogalmam sem volt még arról, hogy már léteztek hálózatok és olyan rendszerek, ahol már képfeldolgozás folyt, meg hálózatokon jöttek-mentek az adatok, publikus internet akkoriban még nem létezett, de zárt laboratóriumokban már használták az ott dolgozó kutatók, de nekem akkoriban, természetesen erről fogalmam sem lehetett. Az értékvesztés érzékelésének illúziójából kiindulva írtam a számítástechnikai tapasztalataim kezdeteiről, mert ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor az akkori kommunikációs módszereket, vagy az akkori családi kapcsolatokat ma tarthatnám értékesebbenek a mainál, vagy emberibbnek (hogy ez mit jelent, azt mindig másképpen értik, a céltól függően - ezerféle dolgot jelenthet). Akkoriban (nyolcvanas évek második fele) többet jártunk össze a közelebbi családtagokkal (unoktestvérek, szüleim testvéreinek a családja), voltak nagy, közös összejövetelek, sőt közös kempingezések is a természetben (sátrakkal, tábortűzzel, több napos ottléttel). Ma nincsenek. És? Nem érzem azt, hogy az ott a múltban értékesebb lett volna, egyszerűen csak más volt, lassabb volt a kommunikáció, kisebb volt közlekedés az utakon, lassabban terjedek a divathullámok, zenék és kevesebb-féle étel volt a boltokban az emberek könyvtárakba jártak és bár ugyanolyan őrült/zseniális/semmirevaló/hasznos gondolataik voltak mint manapság, azokat nehezebben tudták megosztani másokkal, emiatt az álhírek, kamuk, hazugságok is lassabban terjedtek, például ha valaki ufóhívő volt, akkor könnyen hihette azt, hogy egyedül van a és csak néhány hozzá hasonló beavatott él a környéken, havi egyszer vagy kétszer elment a könyvtárba és kivette a kedvenc UFO-s könyveit és odahaza olvasgatta és ábrándozott, meg elmélkedett, nem kapott olyan sok visszacsatolást, álhirt, hamisságot és nem tudta megosztani a lázálmait és összeesküvés-hitét másokkal - egyszerűen írva: lassabban történtek a dolgok körülötte. Ma ugyanezek a dolgok szupergyorsan terjednek, bármilyen összeesküvés. bolondság, fél-tudás pillanatok alatt elterjed, keveredve az emberi perverziók mindenféle bugyraival. Ezekben semmi új nincs, csak a technológiai közeg változott - igazán nagy és új dolgok magában az emberi elmében nem történtek, nem látok tehát semmiféle értékválságot, csupán az információk sebessége változott, ezt érzékeljük és sokan ettől félnek. De ebben sincs új, a ludditizmustól kezdve, a már korábban a napóleoni háborúk idején is meglévő technológiai ellenes harcokig, vagy az amishokig - sokakban volt és van és lesz is valamiféle múltbarévedés és a régmúlt dolgok iránt érzett nosztalgia, ez az egyszerű visszagondolástól kezdve az egészen szélsőséges politikai nézetekig bármilyen alakot ölthet. Jelenvaló és jelenlévő. A múltban élés tévútjai, esendő emberként nekem is vannak ilyen gondolataim.

Az értékvesztésem önmagamból indul, egy félelem-fajta, ragaszkodni akarás valamiféle stabilitáshoz, amiről azt vélem, hogy akkoriban, ott a távolban valami olyan közeg létezett, amiben az élet jobbnak tűnik. A "jobb" jelentése ebben az esetben egy szubjektív értékítélet, emiatt az értékvesztéstől való félelem nagyon sokféle lehet, a politikába átfolyva pedig - pontosan a sokszínűsége miatt, remek hívószó és propagandaeszköz lehet belőle. A személyes történeteken keresztül hatni tudó, de a személy társadalmi csoportokhoz való kötődésén keresztül is hatni képes, így  gyakorlatilag nagyszerűen alkalmazható bármiféle propagandában, hiszen az egyén félelmeire lehet vele hatni, mint egy hárfa, amelynek a húrjait az pengeti, aki kellően gátlástalan ahhoz, hogy mások félelmein játsszon. És sokan vannak ilyenek. És sokan vannak azok is akik rettegni szeretnének, félni akarnak bármitől, ami az értékvesztésről való rettegés-történeteikben szerepet kaphatnak mint negatív szereplők, ez már átvezet a xenofóbiába, rasszizmusba, homofóbiába vagy bármelyik, hasonló emberi gyarlóságba, és emiatt ide, ehhez a ponthoz, ahová ezeket propagandával be lehet csatolni az emberek gondolatai közé, előszeretettel kapcsolódnak politikai irányzatok, politikusok és a  szórakoztatóipar. Mindezek egymástól függetlenül, egymást olykor erősítve. máskor gyengítva, vagy csak mellőzve - ott vannak és párhuzamosan mozgásban tartják az egész masszát, amit emberiségnek nevezünk. Kultúrkörőktől függően más és más módszereket és más "húrokat" megpendítve - természetesen. Az én személyes értékvesztésem nem létezik, soha nem létezett és nem hiszem, hogy létrejön, talán ez a legjobb védekezés a propaganda ellen: nem gondolni a dolgokat  statikusnak. Ez nem értéktagadás, pont ellenkezőleg. A tanulási folyamat és a változás elfogadása nálam emelte az empátiára való képességemet, elfogadtam, hogy az emberek gyarlósága nem gonoszság és, hogy a kulturális, nyelvi és egyéb különbözőségek nem predesztinálnak senkit semmire. A kommunikáció sebessége önmagában nem okozója semminek, a kommunikáció tartalma az ok továbbra is, éppen úgy, ahogy a középkori pogromok miatt sem a szóbeszéd sebessége, vagy a lovasfutárok gyorsasága tehetett, hanem a propaganda, a tartalom és a közeg amiben terjedni tudott, a mai korban sem a hálózatok sebessége a gond, hanem a rajtuk terjedő tartalom, és ha még távolabbra lépek, akkor még a tartalom sem okolható semmiért, hanem a tartlamt befogadók tudásszintje, szövegértése és elmeállapota az ami a végső eredményeket okozza. Ha ugyanis feltételezem az Értelem létezését - márpedig feltételezem, akkor annak képesnek kellene lennie a valóság kiszűrésére, de  az értelem önmagában még semmire nem garancia műveltség nélkül, meg az életkor első éveiben eltanult empátia és EQ nélkül. Bonyolult kombinációk, összetett retegek és folyamatok - pedig mindegyik mögött ott van egy viszonylag egyszerű ok húzódik meg: a félelem.

Az értékvesztésem, körbenézek a közösségi iroda-térben, ahol ülök. London belvárosa. Mindenféle értékrendek és kultúrkörök érik és fedik át egymást, szinte követhetetlen sorjázásban és megfejthetetlen kód-formában, hagyományok és újdonságok, a pillanat hevében született dolgok, meg a múlt történetei az arcokon, és a múlt nem csak egy személy múltja, hanem az arcvonások, a nyelv és a kultúra múltja, mulandó mindegyik. Az elmúlt több ezer évben sokszor cserélődtek ki a legkülönfélébb dolgok, egész kultőrkörök települtek át egyik helyről a másikra, mindig minden viszonylagos volt. A jelek az arcokon maradtak, ott feszülnek és nem hagyják, hogy teljesen elmúljon az ami addig történt, pedig talán jobb lenne. Jobb lenne arc nélkül? Vajon az én arcomra mi van kódolva? Az értékvesztések egyik visszatérő eleme, a nemzet fogalma nem is létezett még néhány száz éve, ez egy egészen új találmány, ma mégis egyre fontosabbnak tűnik a kortárs propagandákban és egyre nagyobb jelentőséget kapott, A nemzet szó a régi francia "nacion" szóból származott át az angolba, ami viszont a latin "natio" szóból jött, ami konkrétan "születést" jelent. Sokan kétféle nacionalizmust különböztetnek meg, polgárit és az etnikai alapú nemzetképet, ay előbbit a francia forradalom utáni eseményekből származtatva, az utóbbit pedig Johann Gottlieb Fichte munkáiból. Az én értékvesztésem egyikhez sem kötődik, mert nem hiszek a nemzetben, nem hiszem, hogy bármiféle közösség származási, vagy helyi alapon és a nyelvi egyformaság okán: összetartozna. Bármikor lehet új nyelvet és új közeget tanulni és váltani, a posztmodern ember többféle identitása pedig ma már szinte mindenütt rögvalóság - csak valaki tudomást vesz róla és elfogadja, valaki pedig nem. Ezért szoktam mosolyogni azokon az embereken, akik a beszúkült, bezárt kis világukról szóló propagandát például az interneten terjesztik, vagy a valamiféle istenségről szóló vallási tanokat a Twitteren terjesztenek. Amikor a propaganda, vagy vallási fanatizmus olyan eszközön terjed ami önmagában bizonyíték a propaganda vagy vallási fanatizmus ellen. Amikor a technológia puszta léte nevetségessé teszi a technológiai használóját. Az értékvesztéseseink nevetségessége önmagunk félelmeivel kacsolódik össze. Korábbra megy vissza minden, talán a legelső eszmélésünk idejére, amikor még törzsekben sem éltünk, csak egy-egy horda volt. Mindentől féltek, minden fűszál mozdulása veszélyt jelezhetett, minden moccanás, minden idegen fajtárs veszélyt jelentett - és ez olyan mélyen van az emberi tudatba kódolva, hogy csak nagyon sok tanulás, tapasztalás és pozitív esemény képes gyengíteni, de olyakor a legkisebb vélt veszély is előhozza a védekezést és a rettegést. A politika pedig évezredek óta erre épít. És működik. Űjra és újra tragédiákat okozva. A jelenben egyre gyorsulva a jövő felé, ki tudja mi lesz a vége. Meddig megyünk el? A közvetlenül az agyba sugárzott értévesztés és illúzió lesz a következő lépés? Akkor már talán testre sem lesz szükség, bárki belerévedhet a múltba a legmodernabb technológiák segítségével, mint a mai film-rermékekben és sorozatokban, ahol az illúziók egyre valóságosabbak, az erőszak egyre jobban átélhető és bármilyen propganda egyre könnyebben terjeszthető. Nem tudom mi lesz és nem is akarom tudni.

"Ezek olyan világokból átszűrődő gondolatok, melyeknek úgy van közük a valóságomhoz, mintha még élnék és ember lennék, pedig csak emberek klónjainak sora van bennem, egyik a másik után, közelitve valami felé, egy-egy tudatból csoportokat létrehozva, átélve mindegyik érzelemivlágát, miközben az űrben haladok a célom felé," - ezt talán majd a jövőben gondolja egy gép-ember lény, ami maga az ember akkori formája lesz, "nincs kétségem affelől, hogy így lesz" - gondolom ezt most a jelenben, elképzelem, hogy a része lehetek annak a kollektív emlékezetnek, amelyet milliárdnyi tudat felélesztése, használata és felhasználása jelenthet majd, egy akkori emberi lény úgy olvashat majd bennük mint mi a manapság a könyvekben, mintha párhuzamosan milliónyi könyvtár tartalmát lapoznánk át, kép, hang, érzés és emlék formájában. Bárkit ki és be kapcsolhat magában, akár csoportokat is, alternatív emberiségeket létrehozva, alternatív történelmekkel. Az egész játékká válik és csak a kísérletezés örömét szolgálja? Vagy lesz célja? Van-e célja? A cél és az idő: a két képrázat, mindkettő uralása megnyugtatólag hat az emberi tudatra, azt a képzetet kelti, hogy van befolyásunk a történésekre.

Bach Goldberg Variations, csemballó. Megnyugtató. Nagyon fura volt a tegnap este. Belegondolás, vagy beleképzelés, saját magamba, a múltamba és a jelenembe, hogy elszámoltassam a bentlakókat és a lélekbérlőket, akik olyan gyakran cserélődtek a tudatomban és a valóságaimban, hogy nem volt egyszerű feladat megszámolni és nyilvántartani őket, belül-vés, bélés - mint a jó kabátka, ha jön a tél, és mindent elönt a dér, csíkokat húzhattam volna a hálószoba falára, mint azokban a filmekben a rabok, akik számolják, hogy mennyi van még hátra a büntetésből, én így vagyok az élettel, meg a szerepekkel, minél gyorsabban cserélődni, mert két váltás között néha létrejön egy sáv - nevezhetném Őszinteségi Zónának, vagy valóságféleségnek, itt - két változás között egy pillanatra látszódik az égbolt, meg érezni a közeli park illatát, nameg az eszmélet, hogy vagy, mint valamiféle felriadás, légszomj a saját bűzödtől, édeskés párfüm, ráébredés arra, hogy ugyanolyan bűnöket és jó dolgokat követtem el mint mások, egyformák vagyunk, egy homogén pép, amelyből élet-kezek, szem-fülek és üvöltés-mosolyba átfolyó, bedarált és egybegyúrt teremtmények, embertől a hangyáig egyben van és ha tovább gondoltam volna a történetet, akkor még összébb töppedt volna. Ezek voltam. A számvetés - kedves szó, szükségtelen élni vele, de a kényszer olykor a létrejött körülmények hálózatának nyomásától hajtva arra kényszerít, hogy számot adjak mégis, ha másnak nem, akkor csak azért, hogy nevessek saját magamon.

Hogy vagy? Hogy élsz? Nyáron amikor a szüleimnél voltam, még valaki más voltam - ezt viccnek szántam, természetesen nem voltam másvalaki, csak másképpen láttam néhány dolgot, mondjuk az elmúlást, vagy a valóságban való részvételt- nevezzük valóságnak azt amit az érzékszerveinkkel képesek vagyunk felfogni és a műszereinkkel harmóniában van. Megnéztem néhány fotót, amit az udvarunkról készítettem, ugyanaz a kerítésünk van, mint ami gyerekkoromban volt - rágóta nem lett átfestve, de nem kopott meg, egyszerű pléh kapu, a kulcs mindig benne van, csak be kell nyúlni a fal és a kiskapu között egy résen és ki lehet nyitni, régóta ugyanígy zárjuk, anyám nyugdíjasként mindenféle zöldséget árusít, mindig jókat nevetünk vele azon, hogy a helyiek mennyire imádják a karfiolt, mindenféle különösebb indok nélkül, vagy előtörténet nélkül: karfiolzabáló népség. A szomszédos falvakban is van karfiol, de ott nem viszik, panaszkodtak is emiatt az anyámmal jó viszonyt ápoló odavalósi árusok, de nálunk bármennyi karfiolt el lehet adni, vannak akik hármasával viszik, vannak akik előre feliratják, elrakatják, reszketnek érte, lehet, hogy odahaza a falak mögött szexuális tárgyként használják és közösülnek is egy-egy zsenge és méretes karfiollal, rést vágnak rajta, belül finom szilvalekvárral megkenik és lassan ringva közösülnek a virággal - mármint azzal a fehér résszel amiről nem mindenki tudja, hogy az valójában a növény virága.

Tegnap Manchester is eszembe jutott, beszélgettünk is róla G.-vel, nem értette miért annyira jó hely, vagy miért gondoltam azt, hogy szeretem, esetleg úgy érezte, hogy én azt gonolhatom, hogy kedvelem azt a helyet és talán egyszer visszamennék, mert talán úgy látja, hogy valamiképpen vonzódok ahhoz a városhoz, kedvelem és egy kicsit odavalósinak képzelem magam. Nem tudtam mit válaszolni, mert ezekkel a valahová-tartozás dologgal mindig gondjaim vannak, nem tudom biztosan megmondani, de még csak elgondolni sem, hogy hová tartozok. Sokféle dolgot el tudnék ezzel kapcsolatban mesélni, városokról, helyekről és érzésekről is, leginkább egy hely megismerése a vonzó a számomra, de mégsem kötődök egyetlen helyhez sem, éppen úgy, ahogyan egyetlen nemzethez tartozónak sem érezm magamat, valahogy börtönnek látom ezeket a csoportokba való önbesorolást - egy olyan szűk cellába való bepréselődésnek képzelem el, ahonnan még a levegőt is kiszívják, de fuldoklás helyett örömöt és biztonságot kellene ott éreznem és attól kellene megnyugodnom, hogy mások is épp ugyanígy, egy másik cellában vannak összepréselődve és ők meg épp attól nyugszanak meg, hogy elképzelik, hogy én ide vagyok bepaszírozva. Nincs helyem, nincs nemzetem, nincs családom, semmim nincs, csak a nagy térben és a gondolatokban való fel s alá rohangálás van, egyik helyről a másikra libegés és nincs ebben semmiféle hippi, vagy szabadságszerető életérzés - nincs bennem lázadási vágy, vagy valamiféle rettegés az elköteleződéstől, azt se gondolom, hogy az egyetlen helyhez való kötődés baj, egyszerűen csak nekem nagyobb tér kell és ezzel együtt több magány is, másoknak meg több játék kell, vagy több szeretet. Manchester számomra csak egy hely, emlékszek rá, bennem él a helyiek ízes tájszólása, a kis sikátorok, az utcán a szemét, a munkás fiatalok szinte hófehér, pirozpozsgás manóarca, a babakocsikat toló tinilányok és az elhízott munkásosztálybéli nők ringó, cicanadrágba préselt picsája, éppen úgy belém égett, mint ahogyan a dél-manchesteri kertvárosok konzervatív-liberális közege, az értelmiségi munkásokkal teli kocsmák péntek esti átalakulása állatkert-szerű vigalmi lebujokká, East-Didsbury gyönyörű tavaszi reggelei, az pázsittól zöldellő kiskertek zsebkendőnyi nyugalma, a már február végétől nyíló és fura gyertyalángként kéklő krókuszok és a vadon növő, sárga nárciszok gyönyörűséges burjánzása, a Mersey folyó csendessége. Igen, ezek az álmok egy volt valóból, csak ugyanúgy és ugyanannyi jelentéssel és jelentőséggel mint bármely másik hely ahol hosszabb ideig léteztem.

Zenét cseréltem, Bachról Pergolesi-re, a Stabat Mater első négy perce olyan mint egy olyan titkos könnyezés, amikor nem mered nyíltan csinálni - ez képmutatás és egyben játék? Vagy tényleg van benne valamiféle szendeség? Ebben a darabban az ének az egeknek szánt könnyezés közbeni tátogás, a sós íz istennek való felajánlása, az ember sója - a te test-sód, de mindent csakis titokban, nagyra húzott gesztusok nélkül, hogy ne lássák, ne is gondolják, hogy baj van, mert ha gondolnak rá, akkor meg is történhet, az elme varázslata, mint önbeteljesítő szájbaverés, az a csendes erőszak, amelyektől a könnyek képzeletben felfelé csepegnek és te üvöltesz, mert fáj ahogyan visszahullanak a szemzugodba, átszakítva a húst. Ezt inkább nem képzelem tovább, mert nem akarok a visszafele-sírásról és a szenvedésről gondolkodni. Csak a zenéről jutott eszembe. Csinálok magamnak egy zöld teát és olvagatok, a bolygónk politikai dolgairól való reggeli elmélkedés, rájönni arra, hogy másképpen látjuk a többieket mint magunkat, a kívül-lévőket gyakran gonosznak, ostobának hiszem és néha azt gondolom, hogy azok ott szinte már egy másik faj, mert kevesebb az akarás és az önzés bennem és több bennük? Node, micsoda agresszió tőlem arról elmékedni, hogy mások milyenek? Az ítélkezés maga a színtiszta erőszak, az első és legfontosabb lépés a sötétségnek nevezett réteg felé, ahol végül azok a dolgok történnek, amelyekről azt szoktuk képzelni, hogy ott nem az ember követte el azokat a borzalmakat, hanem valami szörnyek, idegenek: démonok és ördögök, pedig csak mi voltunk. Azok is. Minden szörnyűségre képesek vagyunk, ahogyan mindenféle jóra is, és végül is: ezek a fogalmak sem jelentenek túl sokat, csak elnevezés és kultúra kérdése mit nevezünk jónak vagy szörnyűnek.

Egyik történetből a másikba folynék át, egyik sem az enyém, csak átélem őket, minden hajnalban, amikor a legtöbben alszanak, elindulok sétálni és nem próbálkozok azzal, hogy a valóságon kívül máshoz is legyen közöm, persze, jól tudom, hogy a "valóság" fogalmát ilyenkor illő lenne tisztázni, zavarban is vagyok, nem tudom mit kezdhetnék azzal a hajthatatlan felületesség-vággyal amit a valóság tisztázására tett gondolatkísérleteim fárasztó munkafolyamatainak elgondolása idéz elő bennem, azt érzem, hogy el szeretném felejteni azt, hogy elképzeltem, hogy belegondolok abba, hogy amikor a valóságra utalok, akkor valójában mire is gondolok pontosan, nem kibűvó ez és nem is szemtelenség, magabiztosságnak és önteltségnek se gondolom, inkább csak egy olyan, talán furának tűnő átélése a dolgoknak, amelyet egyszerre jellemez a szemlélődés és a megfigyelés, a megérzés és a tárgyilagosság, "igazi szent őrület!" - sóhajthatnám, miközben visszagondolok a fél órával ezelőtti sétámra, amikor a Blackfriars híd déli lábánál kijöttem az állomásról és elindultam a Waterloo felé, mert ott van a legközelebbi éjjel-nappali Tesco, ahol tudok magamnak reggelire magokat és áfonyát venni.

Nem nagyon szeretek közép-európai híreket olvasni, mert mindkét ország, amelyik érint olyan szarteleppé változott, amelyet nagyon nehéz elfogadni, illetve nem is magát az országot nehéz, hanem a folyamatokat, amelyek odáig vezettek, ahol most tartunk: baktatunk a teljes elnyomás felé vezető úton, melynek során egyre inkább összemossák a dolgokat, ahol már nem válik el egymástól a valóság és a képzelet, mert minden egyes kimondott és leírt hazugság egy kicsit közelebb lökte őket egy olyan állapot felé, amelyben a dolgok konzisztenciája egyre egységesebb lett, végül a hazugság és a valóság összeolvadt és édes, de mérgező méz-szerű váladékként csorog szét az emberek éhesen tátogó, vágyakozó szája felé, hogy a nyelőcsövükön keresztül a gymrukba jutva felszívódjon és a rettenetes kódokat az agyba juttatva szétmossa a valaha különálló egységként, külön értelemmel bíró és önmagukban létező fogalmakat és kulturális entitásokat összemossa és létrehozza azt a közeget, amelyen belül a hazugság és az igazság megkülönböztetése jelentéktelenné válik.

A közeg, ahol az elgondolás és a gondolatokat létrehozó szervezet létezik mindig jelentőséget kap, jelen esetben is, nem lehetnék nélküle olyan amilyennek jelenleg gondolom magamat, bár a "képzelem" talán helyesebb lenne ezen a ponton, ahol talán nem is biztos, hogy azt képzelem amit most leírók és az se biztos, hogy én gépelek, van benne valami fura ködösség, mármint a processzban, ahogyan megtörténik a leírás aktusa, mint amikor egy álomból ébredve nem tudja valaki, hogy mi történt előző este, de nem biztos, hogy ez már nem az a valami, amit néhány perce még éberségnek gondolt, de ugyanakkor az sem biztos, hogy előző este nem történt semmi olyasmi, ami miatt ma nem kellene rettegni, vagy bűntudatot érezni. A "jelenleg" és a "jelenvaló" fogalmai egészen fontosnak tűnnek ebből a szempontból, hiszen nélkülük nem lenne senki aki legépelje, hogy mi történik azokon a pontokon és helyeken, ahol sem alkalom, sem lehetőség nincs arra, hogy a közlés és a tájékoztatás megtörténjen, mert nincs senki és semmi ami megtehetné.

Elgondoltam, hogy nem utazok haza februárban, vagy nem jövök el ma ide, de nem érzékelem, hogy ebben bármiféle rendkívüli lenne, esetleg valamilyen alternatív valóság megjelenne a gondolataim közt - mármint lehetőség arra, hogy belenézzek, vagy átéljem. Egy egészen kellemes mikrovilág vesz körül, amelyet fegyverek, érdekek és elgondolások védenek a világnak azoktól a részeitől, ahol az emberek nyomorban és elnyomásban élnek. Én vagyok az öt százaléknyi jólétben élő közül az egyik, "a puszta létem egy átlépés" - mondhatnám, vagy sugallhatnám, de nem teszem, mert a morál-zajozás és a képmutatás túl sok energiámba kerülne, nem éri meg egyik sem - egyrészt, másrészről pedig végtelenül unalmas, hogy mindig magunkat és az élethelyzeteinket mentegetjük. Mintha tényleg jobb lenne attól, hogy hazudunk, mintha tényleg lenne hatása a valóságra annak ha a megadott szabáélyrendszer alapján jónak, erkölcsösnek, vagy emberségesnek gondoljuk magunkat. Már nem furcsa a város körülöttem, madárarcú járókelők bérelnek benne testeket egy-egy napra, együtt repkednek a városi galambokkal és nem akarnak semmi olyat, ami túlmutat a percnyi Akármicsodán - nevezhetném örömnek, érzéknek, boldogsának, megváltásnak vagy akár szenvedásnek. Ami odaillik, épp az adott ezredmásodperchez, amikor az a dolog, amelyikben benne vagyok, éppen megtörténik.

A különbözőségeink okozta rettegés nem oka a gyűlöletnek, hanem a következménye a tudatlanságnak és a félelemnek, a védekezés egy olyan ősi és felületes sémája, amelytől csak úgy lehet eltávolodni, ha a megismerés mindennapos játékká válik bennünk. Tudom, ez illúzió, nem is várok semmit, leginkább még semmit sem. Akaratlanul mosolyogtam egyet. Próbálok mosolyogni a szerda reggelen, ahogyan az irodaépület egyre élettel-telibbé válik, lassan érkeznek az emberek, elegánsan és sportosan, megfigyelem őket. A nők testhez tapadó futónadrágban, futócipőben, szoknyával, sokan biciklisruhában, sisakkal a fejükön, mások öltönyben - vannak a semlegesek, mint én is, akik se ilyenek, se olyanok: a leginkább nem akarnak látszódni. Ilyenkor, úgy tizenegyig nem szotam arra gondolni, hogy jó lenne egy vonat alá ugrani, vagy felkötni magamat, egészen üdítően normális és hétköznapi tud lenni az élet egy munkanapon, ilyenkor a produktivitás kellően magas szintű és látszólag másoknak sincs semmi gondja, mosolyog az egész világ, egy idillikus reklámfotón élek ilyenkor, én vagyok a kép közepén mosolygó lány, aki szeretné eladni magának a boldogságot és életörömöt.

Alig megélt emlékből, régtörténetben aludva: csuklóm felé matatsz,
lepedődről erdőszélre repülve mosolyogsz, kedves. Okker és vörös
homokkal hintett, puha ösvényeken biciklizel, én pedig
messze tőled a képzeleted egy másik pereme mögött lapulok,
mint egy rosszindulatú csomó az öregedő testben. A növekedés okozta
fájdalom elkerülhetlen, olyannak érződik innen, mintha kedvesem kézfején
a simogatás elnyomott cigaretta lenne, vagy mintha véraláfutássá húzódna
össze az gyerekkori emlékünk, melyben elképzeltük ezt az álmot.
Az ágyamból nem látok mást, csak a dárdavégű erdeifenyők lehullott
tobozait, rozsdaporként terülnek szét ritkás fűszigetek közt,
pihenés közben sóhajod légformája, apró járatot fú az ismeretlen
nyelve alá, talán én leszek belőle megteremtve, arra gondolok,
hogy olyan ez az ébren-álom, mint amilyen maga a halál lenne.

a külvilág folyam, 

hullámok nélkül, 

arcképed nyári fényben, 

oldalamra fonottan, 

egy rózsaszín orchidea 

emlékcsókja, magamba 

hajlott gyomorfájás, 

vagy egy marakodás dúlása, 

szavak töredékei 

és egy csók, az első este 

leghevesebb egymásba lélegzése, 

a megfontolatlan dühöngés 

mint a gázszivárgás, 

alattomosan kitölt mindent 

majd robban, cafatokra tép 

véres kráterek maradnak utána, 

az élet tánca, 

ablaküvegek közt kopogó 

molylepke vonaglás, 

megfullad, lehull és elszárad, 

nézem a helyedet a tükör előtt, 

az ágyról láttam magam benne,

elnézve a csípőd mellett, 

most pedig csak én vagyok ott, 

a múlódás zárványa, 

a fájdalom csak mellék, 

aludni akarok, mert az

álomban lehet lebegni, 

könnyűség: tablettából 

kivésett nyugalomvölgy, 

nem harapom át a csuklómat, 

nem iszok többet, 

nem bírok mást, 

csak a fejemmel nemet rázni, 

összeégett belső erdők 

kormos nyomai 

és a gyakorlatiság, 

a tudni-élni-akarni: 

lépkedni a mindennapokban, 

csak magamban, 

egyedül vadként, 

eldugott belső csermely
partján

csendben táncolni,

állunk a tükör előtt ujjfonottan,

vagy nézni az ágyból

emlékedet, ennyi maradt,

és a megszokott távolság,

mint közöttünk feszülő

mindig kiújuló

gennyes seb.

Nincsenek mély igazságok az emberiség történelmében, kivéve a természeti törvényeket és az azokat leíró matematikát, minden más bizonytalan, kitaláció vagy egyenesen hazugság. A matematika és az írás és annak értelmezése az összes valódi tudása az emberiségnek, szinte minden pozitívumot/negatívumot ezeknek köszönhetünk a gyógyszerektől az elektromosságon át az internetig és a nukleáris fegyverekig.

Fura gondolatok ezek a 21. század elején, mert jelenleg az álhírek és a középkori babonák, az ezoterika, a gyógyszer és oltásellenesség, meg a vallásosság kéz a kézben járnak az oktatási rendszerek csődjével, funkcionális analfabéták, szövegértési gondokkal közdő szakbarbárok és az interneten, a mobileszközökön, számítógépes játékokon, meg tévésorozatokon elbutult, alacsony érzelmi intelligenciájú tömegek az ]új uralkodó elit, nekik készül szinte minden politikai marketing, nekik udvarol a politika, róluk szól a turizmus, értük verseng minden nagy világvallás és nekik csicsereg a gazdasági szereplők reklámkampánya. 

A valóság elcsúszott, megváltozott. A régmúlton való kesergés és a történelemhamisítás ma is eladható mint történettudomány, éppen úgy, ahogyan az is lehetséges, hogy tömegek válasszanak vezetőknek gazembereket, pojácákat és felforgató szociopatákat, a valóság torzul, a hazugságok relatív igazság-alternatívaként jelennek meg. A bigott vallásosság nagyszerűen helyettesíti az erkölcsöt, a melldöngető nacionalizmus és fasizmus pedig újra tömegesen eladható politika termékek lettek, szinte mindenütt ezeket árulják a legkülönfélébb gazemberek, de  ez nem az ő hibájuk: hiszen ők csak azzal házalnának amire a legnagyobb a kereslet. 

Nincsenek különleges történelmi idők, nincs semmi nagyság vagy kiemelt jelentőség egyik korszakban sem. Ez se különleges. Csak van. Megtörténnek a dolgok. Pont úgy, ahogyan elődeinkkel történtek, nincs semmi különös gazemberség a jelenben, csak szeretjük a legborzalmasabbnak aposztrofálni a jelenünket, miközben ha belelapozunk a történelemkönyvekbe: a jelen vigyorog vissza ránk a múltból, más szereplők, más rothadás, de ugyanaz a szervi, biológiai korlátoltságból fakadó önzés és túlélési vágy, a nagynak levés illúziója és a halhatatlanság nevetséges vágya.

A kortárs politikában nincs semmi különleges, volt már ilyen és lesz is, kizárólag a propaganda terjesztésére alkalmas eszközök lettek gyorsabbak és hatékonyabbak. Például az internetnél jobb propaganda-terjesztő eszközt és platformot még soha nem alkotott az emberiség korábban, ezt ideje lenne komolyabban vizsgálni, mert a kortárs álhír-alapú, virtuális valóságot gyakorlatilag az interneten alkották meg, egyrészt önszerveződve az idióták, másrészt, később ezekre a folyamatokra rátelepedve az ezeken nyerészkedni akaró politikai aktorok.

Közhely, hogy nagyon sok dolog határoz meg egy embert és a legtöbben nem képesek felülemelkedni a saját kultúrkörükön, emiatt szinte bármit elfogadnak, csak ne kelljen változtatni, vagy tükörbe nézni - aki ettől eltérően viselkedik az deviáns, felfrogató - olyan mint egy mutáció, elüt a többségtől, hosszú távon mégis hasznos lehet, vagy nem. A változás mindig lassú. Nemrég olvastam újra Cassius Dio írásait a Római Birodalomról, és íme: majdnem ugyanazokat a történeteket olvasam a könyveiben mint amit a kortárs hírekben is olvashatok, ismétlődés körbe és körbe, megalomán és elvtelen közszereplők, társadalmi átjárhatatlanság, korrupció, erőszak és gátlástalanság, az alap emberi természet körbenjárása és egyhelyben toporgása évezredeken keresztül.

Az emberi történelem legfőbb áramlatai unalmas folyamok. A hatalomról szóló végtelenített népmesék, tökéletesen kiszámíthatóak, mert mindig a legnagyobb erő felé hajlanak és mindig ugyanaz a gazemberség jutalmazódik újra és újra. Az erőszak és a hatalom véres és mocskos masszája határozza meg a főáramot és ezek mentén szerveződnek azok a szubkultúrák, amelyek próbálnak más utakat választani, rendre jelentéktelen, experimentális jelleggel, később esetleg a főáramokhoz csatlakozva, önmaguk eredeti céljait elvetve, végül hatalomhoz jutva és rombolva. Semmi nem örök. Az elvek és a becsület sem.

Csak ennyi. Magába száll vissza a gondolat, az absztrakció és a megfigyelés ugyanúgy összefüggenek, elhagyott gondolatfoszlányok.

csak rácsodálkoztam, hogy mennyire unalmas ez az egész, hogy úgy tesznek mintha nem értenék a történelmet, vagy minhta felkészületlenül érte volna az emberi civilizációt a saját árnyoldala.

pedig...nem hinném. nekem úgy tűnik, hogy minden majdnem ugyanolyan, kicsit más: a technológia miatt. talán.

Nem sokat aludtam, az új év, mint a régi, csak ugyanaz és ugyanolyan, mindenféle éles átmenet nélkül való. Ma és holnap megbeszélések, be kell utaznom Londonba a korai vonattal, amióta St Albansba költöztem egyre kevesebbet szeretnék utazgatni a belvárosba, mert bár a vonat 35 perc alatt beér és szeretek is az irodába bejárni, mégis jobb itthonról dolgoznom, meg itt tisztább a levegő és kevesebb az ember.

Magyarországon újra nagypolitikai szinten hamisítják a történelmet, egyszerű, végtelenül buta emberek és gátlástalan hazugok és gazemberek kreálnak politikai érdekek mentén mesterséges történelmet a többségében nyelveket nem beszélő, tudatlan tömegeknek.
A történelem hamisítása pontosan ugyanolyan mint minden hamisítás: gazemberség. Volt már ilyen a történelmünkben többször is és attól tartok, hogy még lesz is, mivel a többségi kultúránk igényli ezeket a hazugságokat és ezeket a hazugokat, akik cserébe a hazudozásért hatalmat és gazdagságot kapnak a polgárosodni képtelen többségi magyar társadalomtól.
Ezek az emberek nem a valóságot akarják megismerni, hanem ideológiát, hitet és kibúvókat akarnak, áldozati pózban akarnak tetszelegni és teljesítmény nélkül akarnak elismerést - az ideológusaiktól megkapják ezeket a hazugságokat és ettől bár nem leszenek jobbak, vagy okosabbak, de kapnak valamiféle identitást, ami bár őszintétlenségre épül, de nem igényel mélyebb szembenézést, vagy önvizsgálatot, nem kell kellemetlen kérdéseket feltenni és azokra válaszolni. Pontosan olyan a mai, kortárs magyar többségi társadalom mint a szellemi elődeik voltak a Rákosi, Kádár vagy Horthy korszakokban: maradiak, rettegnek a versengéstől, nyelveket alig beszéllnek, xenofóbok, rasszisták, bűnbakra vágynak és fennhéjázóan ostobák, szeretik az előnyöket, kiváltságokat. Emellett dübörög a fasiszta propaganda családról, nemzetről, kereszténységről, miközben a leggátlástalanabb anti-kresztényi propgandát folytatják embercsoportok ellen, miközben családok tizezreinek a nyomorát konzerválják és aki nyomorba születik, annak az esélye a felemelkedésre szinte nulla. Ez is csak a szokásos, ilyen is volt már, nem is lenne ebben semmi különleges, csak inkább végtelenül elkeserítő és szomorú, hogy Magyarországon és Európa más országaiban is a neo-fasizmus újra ekkora teret nyert, ráadásul a közép-európai országokban modernizálták őket, összekeverve Kádár-romantikát és Horthy-romantikát egy kis Goebbelsi-propagandával és szorgalommal és egyre harsányabban és következmények nélkül hirdethetik a legelvetemültebb hazugságokat az interneten és a hagyomásnyos sajtóban. Ez az oktatási rendszereknek egy olyan csődje, amelynek még súlyos következményei lesznek.

Emiatt nem lehet hazaköltözni. Minek? Egy olyan szűk kisebbséget képviselek a magyar társadalmon belül a nyugatos, liberális és konzervatív értékrendemmel, amely alkalmatlanná tesz arra, hogy elfogadjam a többségi magyar társadalom számomra élhetetlen szellemi és morális közegét.

Lassan indulok, az év első munkanapja. Semmi különleges, semmi fura.