Esténként kékbe burkolom a magányt, egy
lepel a halovány, rózsaszín fényáramlat
szűkös sávjában: ahol csípőd képét
ízlelem, hol sóhajt a tér. Merre viszed
azt a kékséget? Amit átnyújtva innen
a valóságnak érzett kockámból, fehér
fényed színes fátylak puha melegébe temet,
csak intene, kérne, hogy libbenj elé,
hogy a tarkaság olyan nyugalmat hajtson,
melyből a harsány hiányzik, helyette
csendes vágyódás, kézfej fénylő szőrkéi,
oldalra hajló balzsamos csillámok, az
elképzelt fényáram, képzelt karjai fonják
fejem köré lágy szövetüket, a lélegzet
kapaszkodna rá, hideg orrot lehelve,
minden gyengéd gondolat, szívünkben
húsos érként heverve: az ütem mantraként,
monoton zajból fakadt szürke remény,
egyedül térdelve a két gondolat-dudorban,
falakra tapadt szájjal: egyedül reszketve.
No comments:
Post a Comment