képek, betűk

ettem egy salátát, nyomasztó árnyékok a szürke falak tövében,
amit látni az örvényből, ilyenkor rejtőzne, hogy a csomópontok,
ahol kanyarodni lehet, lassú téboly-vonalakká húzódva,
körbeérjék a legvaskosabb nyakat is, ráfűzve a gondalatokat a szálra,
színharmónia gyöngyök a szeplőtlen valóság-mámorból,
ahol a pufók napszívó testek bábuként szopják az ebédük árnyék részeit,
vagy tátikáznak a szájukkal, melyek kráterré alakulva forró lávát
pöfögnek az úttestre, aludnék a szemeim mögött, nyitva hagyva őket,
ablaknak jók, virágcserép fájdalommal diszítve a kérődző tájat,
mely odakúszik és kérődzés közben harap még néhányat,
elétartom a vágyat és bólintva küzd a tájjal, emésztve a napsugár tőkéket,
belémtörölve a kora déli vágyat, ritmusra gondolt térbe szőtt fejtengerek,
csillámló halánték olvadékok, fekete és puha szurokfolyamok,
csábítva az ujjbegyet, hogy benyomja a puhát, megtapossa a lehetséges létezőt,
a felfűzött reményeket, illatozó balzsmecetet a kükadozó teraszokról,
elémsöpörve a morzsákból kirakott SOS-jeleket: hogy ez a sziget
itt csak egy ima, a folyó szélén lebegő gyékény, felül a forróság,
alul a hűvös árnyék, egymást feszítve kormozatlan játék üvegcséiken,
a tükröződés torzult arc-térképét és a kitágult pórusokat lemásolva,
ha lennének szitakötök a haldokló teraszok picsa alakú tálkái felett,
az élők és az emlék-testek egyetlen jelenlétében: csak elfésülöm a tájat,
meglegyintem a mozdulatlan szél-képzetet, göndör fújását visszalehelem
és ha kéri: nedvem beléengedem. És a csend. És a képtelenség.
Az ezredmásodperc örökkévalósága. A viszonylagos távozás és az olyan
szellem bólintása, akinek a jelenvaló csak az az érzet,
melyet a titkos pillantások: csak annyira érintenének, hogy
alélva az asztal mosolyába szívódjak: megszűnve gondolatnak lenni.