képek, betűk

A szemedből egyenes vonal vezet hozzám,
a képzelet és az összefonódás, mint két részecske,
a kapcsolódás érezékelhetetlen vezetéken át,
egy tó felszínén rebegve, mint egy tollpihe a szél sodrán,
csak ülök a konyhában és az udvar bal hátsó sarkát bámulom,
a szemközti ház vöröses-barnás cserepeiből
az arcod gyönyörű hold-rajzolata nyílik ki,
a szemem lehúnyva csókot rebeg és
könnyeken át az éji fényt képzelve önmagába,
a szám édes ízét hozzád átnyomja.
A repkedő galamb-csapatok átfestik a
hátsó utcasor fái előtt a teret,
a lucfenyő kókadt ágain csüngő
tobozok aprócska szívek,
szikkadt rengetegükből a zöld ágak ha kiaszakdnak,
mint a dobbanás, amit magamban érzek,
talán egy utolsó: érted hajlítva befelé a varázslatot,
hogy érezzem a hátamon a tavalyi ölelésed nyomát,
a könnyek fátylai mögül a magam keserű torkát,
feléd libegnék: oda messzire,
a zengő-érzékeny kebleid közé, drága méhed irányába,
feletted lebegve keményen, váltva a lágyba,
villanva a képzeletből a valóságba: hosszú séták puha lábnyomaiba,
derekad köré csavarodva, nyakadra sóhajtott szerelem tűzbe,
a kérgek és rétegek játékos és gyermeklelkű dal-ütemeibe:
hogy úgy fogjalak örökre, mint azt a kincset,
amit a legmélyebben őriz a bennünk dobbanó élet-folyam.