képek, betűk

olyan az égbolt mint egy felettem lebegő tó,
ha nem nézem a színeit, magamban elmerengek
homályos formáin, mindig ugyanazt a könnyedséget adja,
mint egy kinyújtott kéz, mely jókor érkezve,
a fájdalmat, mint pillanatot úgy oldja,
ahogyan az az égbolt-tó a szemeimet,
látássá silányítja a gondolatot,
hogy a túlélés valamennyire egyszerűbben és
közömbösöbben duruzsoljon előre,
életnek tetteti a létet, és visszájára fordítja
a magányomat, nem küzdök érte, nem harcolok vele,
csak ülök itt, nézegetek kifelé a tájba,
közben a képernyőmben élek, együtt történnek
a fontosak a lényegtelennel, összehajtogatom a szúrós,
kihegyezett lándzsákat és azt képzelem,
hogy a távolba tudom repíteni ezt az apró,
szinte érzékelhetetlen dolgot, te pedig úgy kapod el,
mint gyerekkorunkban a feldobott cukorkát,
aláállva és mosolyogva. Nem látlak, de tudom,
hogy amikor beszippantod: a vigyorod úgy
húzódik végig az arcodon, hogy megmoccantja a fülcimpád,
mely egy hajtincset megrezzentve,
a napsugarat a szemembe köpi vissza.
Azután elnyúlunk a földön, talpainkat egymáshoz tapasztjuk
és csak gyermekin gurigázunk a létgömbünkkel,
a nemi szerveink felé irányítva a mozgást,
közben a várt ütközéstől tartva,
kurta sóhaj-kacaj zörren néha légcsövünkből,
majd lejtősen elhalkul, míg a völgybe nem ér,
ahol hűvös, nedves aljnövények száraira mászunk:
hogy a valóságot nevetségessé tegyük,
mert minden ami percekben és súllyal mérhető volt,
megszűnt erre az időre, csak a megfoghatatlan
fénypára maradt, beszívtam, kifújtam és most
ha megszűnnék: nem lenne semmi hiányérzetem,
mert akár ébren, akár álmomban: egy kicsit ismertelek.