mostoha tekintete bámul rám a Holdon át, az arcom a
hallgatás súgása felé fordulva fehéren tükröződik
az árnyékok egyenszínű szemeiben, a falon az ujj-játék
kutyafejet mintáz: csattogtatja fogsorát. felriadok
egy másik időben, ahol anyu a diavetítő mögül felém
nevet, visszamosolygok és szédülök közben, az a szürke,
áttetsző kép úgy tapad hozzám, mint egy óriási kullancs
mely nem csak a testnedvet, de lelkemet is kiszívná,
hogy végül egy aszott, összerándult tájképet hagyjon a
bőrömön belül, ahol a szörnyűségek táplálékot keresve
úgy szuszognak, mint a halál-közelében az utolsó sóhaj.
Azután sötét van, ott vagy a távolban, azt hiszem te vagy,
állsz és a elfelé nézel, mintha egy tengert fürkésznél,
vagy egy hegyvonulat spiráljait, hajadból szobrot mintáz a szél,
egy pillanat múlva megfordulsz és felém nézel, sírsz,
nem értem miért
vagyok ennyire alul: tán a fűben, mintha nem mozdulna többé semmi.
Az álmok visszahúzódnak és egy üregen át egészen belül harapnak,
a félelem csak ül a térdemen, langyos lég-üteme elviselhetetlenül
középszerű, csupán a rettenetet észlelem belőle:
ahogy a sötétség felől átnéz ide, elfordul és rémületét
nem takarja többé a máz, nincsenek játszmák és szerepek,
a múlt és a jelen értelme csak annyi, hogy haladnak: nincs
félelem, semmi ijesztő. Csak vágyódás a csillámokkal belepett
dolgok egyszerű mintázataira, hogy végül egy hal mellé
csobbanva, hideg száján az ujjaim csendességet zongorázzanak,
visszatérek és nem értem miért tudok újra mozogni: miért
ez a hideg, miért a szomorú utóíz a számban: miért élek,
amikor minden annyira távol volt: onnan nézve dermedt magányban.
No comments:
Post a Comment