képek, betűk

Mostanában eléggé keveset szoktam foglalkozni a 20.század első felének képzőművészetével, a "modern" - ahogyan nevezik, kiesett, nem tudom miért, talán: csak. Ma egészen véletlenül megláttam az egyik oldalon George Grosz munkáit és eszembe jutott, hogy mennyire szerettem régebben amiket csinált, a minden kertelés nélküli, szókimondó, karikatúrába hajló, szarkazmusát.

George Grosz, The End of the Road (Out of Fear of Starvation), 1913, Watercolor and charcoal on paper, 28.9 x 22.9 cm, link

Ez. Az. Úgy tűnik, hogy ma már esni fog. És mintha köd lenne. Úgy tűnik, hogy ősz lesz? Soha ne verd ki szeptember elején. jó a múltba merülni, mert ott már leüllepedett sok minden, a halottak már nem akarnak hazudozni, már kiderültek a disznóságaik és az erényeik is, ma már csak az utódok hazudoznának róluk, de ez könnyen kikerülhető, csak a forrásokat kell elolvasni és csak nagyon ritkán a forrásokra épülő dadogást?
és közben egyre jobban leszáll a köd. pára. talán nem füst.

Heinrich Maria Davringhausen, Tanz des Irren, 1922

Az objektivitás, kifejezés és a világháborúk, forrongás, prostik, fajvédők, gyilkolás, alkohol, tudomány, kommunizmus, eszmék, pszichoanalízis. Ezek a közhelyek jutnak az ember eszébe a 20. század első feléről? És a mindenféle csoport, a csoportok megalakulása, felívelése, hanyatlása - nem csak a képzőművészetben. Érdekes. Ma már ennél sokkal őszintébben lehetünk önző-lények, nem kell beburkolni a valóságot annyira? Nem tudom. Jobbak biztosan nem lettünk, és annyira mások sem.
csak úgy van. ez az egész. teljesen felesleges kérdeznem. Ott Dix és Max Beckmann háborús munkáit nézegetem, vagy az arról szólókat, amit találni lehet az interneten.
jó lenne valami gyűjteményes kiállítás belőlük, de ez valószínűleg nem lesz soha.
alszom ébren.