képek, betűk

a futócipő vásárlást sokadszor halasztottam el, nem emlékszem minden indokra, a mai ok: a lustaság volt; meg a rettegés attól, hogy be kell menjek a sok egészséges, boldog vásárló közé, ahol tökéletes apák és anyák vásárolgatnak. Mit törődsz másokkal? Miért zavar? Jobb az indoklás mint a hallgatás? Ebből csak rosszul jöhetek ki?
Elkezdtem főzni, de az édesburgonyák formája olyan szép volt, hogy inkább nem hámoztam meg őket, csak nézegettem a világosbarna gumókat, a nyúzás nem tett volna jót a formáknak. Aztán bemondták a rádióban, hogy ez csak a növény termése így nem érezhet, de én nem hittem nekik. Inkább éhezni fogok.


Janet Cardiff and George Bures Miller, The Carnie, Installation, 2010

ssssmmmssss. a szombat délután már majdnem vasárnap. Az installációknak nincs lényegük, úgy általában, szinte semminek nincs? A lényeg...mint valami cukros váladék, amit ezernyi hangya szippogat a termésből, mert édes, mert erősödik tőle a páncél, egyik sem hagyná abba, mert ha így tenne versenyhátrányba kerülne.
A szürkésfehér felhők előtt szürke és fehér sirályok. Azok ott fent, csak mennek és semmi siránkozás, fecsegés. Csak a tudat nyafog, rossz neki ha beszárad a sok kis önzés-szökőkút, amikben csak úgy csilingel az élet és szomorú, ha nincsenek megömve a tápcsatornák; már megint ez a falás: nyílásba-nyílásból a csövön át. Rítuska. Étel, érzés, tudás. Automata mosógép. Ennek semmi köze a fogyasztáshoz, annál több az elmúláshoz?
Elolvastam Paul McCarthy legújabb munkájának a leírását, bevallom, hogy az utóbbi néhány munkája zavart, úgy tűnt, hogy önmagát ismételgeti, a technikája pedig rutinszerűvé vált. A mondandója pedig szinte mindig valamely mítosz újraértelmezése, vagy átértelmezése - ami még önmagában nem lenne gond. Ez az új munka a "Life Cast" másnak tűnik, sajnos nem láttam, így nincs róla még véleményem. De amint tudom megnézem, néhány fotót találtam róla az interneten, baljós...hogy megint ugyanaz. Csak: ami a Heidi-nél még zseniális volt, az egy idő után kezd zavaró lenni, mint mindig mindenkinél, ha nincs témaváltás, keresés.
Megromlott a kókuszreszelék a szekrényben, soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire büdös tud lenni.
Néznék egy jó westernfilmet?
"Én meg meztelenkednék, behúznám a lábaim közé a farkam és fennhangon elénekelném a kibaszott himnuszt." - mondta p. és mosolygott, később azt mondta, hogy az arcukon mosolyog, kérdezem: "kikén???" -- azokén, akik birka arccal hápognának, illetve elképzeltem, de nem számoltam a magas ingerküszöbbel, -- végül senkit nem zavart, csak unottan elsétáltak, néha még ásítoztak is,,,, "gyalázni könnyű" -- ordít a. - azok is ezt teszik, akik magukat csak másokkal szemben tudják meghatározni, ki a tököm akar hasonlítani hozzájuk - azt is mondta, hogy "sajnálja őket, részvétet érez az erősebbek felé, mert a tömeg mindig erősebb. Így jobb ha részvétet mutatsz feléjük. Nem?"-folytatta p., majd nagy bőszen elővett egy füzetet és felolvasta belőle az első bekezdést: "A kiürült és valamiféle belső késztetésből fakadó morál és erkölcs nélküli emberek gyakran zászlókkal, himnuszokkal, címerekkel és egyéb külsőségekkel takarják el a nyomorúságukat? És militaristák lesznek." - nem tudtam mit válaszoljak neki, mert én buta vagyok, meg lassú és nem nem tudom kiben mi van és ki milyen. Nekem minden ember egy nagy és titokzatos láda. Ugye buta vagyok?-kérdeztem kicsit később, bátortalanul. Mert. Dadogtam. Nagy a tévedés esélye, minden ítéletemben ott a lehetőség arra, hogy egy hét, egy hónap, vagy egy év múlva szégyelleni fogom azt amit mondtam, mert még egyetlen embernél is könnyű tévedni, rosszul megítélni. Akkor hogy mondhatnék bármit is kettőről, vagy tízről? "Azt hiszem nem dugok több villanykörit a punimba!" - kiabálta p. és kiment a konyhába, de tudtam, hogy érti, és bánja, hogy ítélkezett, csak úgy, bele a világba. Most azért duzzog. Sebaj, vagyunk még itt legalább hárman, elleszünk.
Megyek. Délre.