nm53e29pK2

Savszívű Kétlábak közt - baglyok sóhaját
hallgatom, rossznak nyoma sincs bennük
Jó madarak! petty szemük jege szivárog
tollukra olvad, beengedtem őket, dallamként
együtt hallgatni az eső kocogását, bejönne?
Vagy csupán csókolózni akar a fűszálakkal?
hűvös nyelvét számba döfve kortyolgatjuk
egymást, hiszen mindkettőnk nagyja víz
bennem több a szén, halkan vagyunk, fájón
akár a megállíthatatlanul lépegető pillanatok
a letagadott, megvetett emlékek oszlopsorai
nem gondolok rájuk, a volnék és lehetnék
szorgos kapavágásait hamuként szórom szét
kancsalítok, hogy a könnyek visszafolyása
elrejtsen minden kifakadni vágyó virágot
nem szólok többé - ok s feltűnés nélkül
mintha ez lenne a rend, akár az ősz kémiája
ahogyan a lombhullást indítja, vagy más
az embervilág mocskain kívül eső dolgok
akármelyik, akármi - csak ne ember. Az ne!
Mert a főemlős, felsőbbrendű világának zaja
a pusztítás és zabálás óriás buborékán kívül
mákszemnyi jót termelt - haladni velük
időpocsékolás, akár a szerencsére várni
csak biológiailag vagyok köztük, magamat
mint identitást: víznek, csigának, madárnak
vagy egyszerűen csak semminek gondolom.