alkalmi viseletek

Fagyöngyökre gondoltam, nem tudtam miért,
azután ok nélkül adott vádakra, 
akármennyiségekre, hajdan volt sérelmekre
tőlem kimenő, és hozzám bejövő jó dolgokra,
ezek megtapadt ellentéteire,
és az értelmetlen okfejtésekre -
mikor majd egy utolsó sorban lehülyézed a hülyéket,
bánod, de az őszinteség megkívánta belőled,
akár a nászt a nemiséggel megtréfáltak -
pedig csak a semmire akartam rápillantani,
nem szólni, nem gondolkodni, nem sajnálkozni.
Talán elfáradtam mint ősszel a csipkebokor,
csak áll némán, ráhajol szomszédjára,
s átalusszák amit muszáj feledni. Fárasztanak
a magabiztosságod szárnyalásai,
a céljaid nevetségessége,
az egyvégtében reménykedés fárasztó hazugságai,
ha ugyanott laksz és ha mindig máshová költözöl,
az elmúlt nap múltja után ha újra vágyva - lépsz,
folyamatosan csodák vékonyka fátylaira vágysz,
azután helyrebillensz, ha egy helyben toporogsz.
Járomcsontodon feszül a hús, mintha citromlé húzná,
csak a szomorúságod,
Ülsz, hallgatsz,
félsötét már az odúd,
árnyékaid nincsenek veled,
fényt akartak vacsorázni, s mivel nálad nem akadt,
csak kívül - az autók fényszórói előtt
és a közti utcák lámpáiban,
az emberek kotorékainak ablakaiból szivárgott,
szűrődött a táp, elrepültek hát, hogy ott faljanak.
Unalmas ez - mint a céltalanságukat mosollyal leplezők,
vagy a szabadság-rabság kérdésköre,
meg az elmélkedések, viták, hatalom és a szerelem,
Ülsz, hallgatsz
A kertben az almafa ágai aprókat ránganak,
még levelek nélkül, 
de nemsokára felöltözteti őket a tavasz,
a képzelt és valós állapotok közt téblábolok,
gyűszűnyi pánikot szórok a neurózis süteményemre --
csak belevicceltem a halálgondolatom ritmusába,
egy-egy könnytelen,
idegmérlegelt orrnyereg simítás után,
lesétálok a konyhába. Alszok.
Hangulatmezsgyéken csorgok le,
A "tovább"-hoz az erő,
a csendes, észrevétlen elmúláshoz vajon kellene?
Ami nincs, 
"csak egyetlen jó napot, csak egyet",
amelyik a tiéd, olyan ez mint a szerencsejáték,
melyben milliárdok hisznek, reménykednek,
halálra ítéltek, mint én,
reményeknek, mindenfélének álcázott emlékekbe kapaszkodnak,
hitbe, gyerekbe, munkába - a hülyébbek nemzetbe, istenbe --
csak ne jöjjön értük az elkerülhetetlen.