Levél Georginának X.

A tegnap foltjai díszek előttem a térben,
két sápatag arcváz holdfény ízében,
homályból füleltem félénk matatásodra,
a félrecsúszott fehérneműd lámpása alatt.
Hangyák hangján dúdoltál; így féltél te,
adtad éneked. Végből gyűrt magának arcot
az ősz, számtól ráncok kunkorodnak
homlokom hegyei fölé, emlékszem játékból
kacsintottál félve hozzám ha szökhettél,
hogy örökre eferem sejtése maradj.
És fogyott a Holdnak delelése. Hangja
gyengéd visítás lett, titkon függött
azon a régi éjjel mondán, eszmélete
virágként a tájban, magányból kiemelkedő
csend lett homályos háttere, kikapart
magház belső, ó végtelen! Altatva,
untalan. Végül elálmodtunk, az idő
végighúzta hideg ujjait mellkasunkon,
lámpafényt húzott paplanként ránk
a távolságnak maszkírozott haragvó magány.

Levél Georginának IX.

Csodálom a falakat, hozzájuk érni,
számolni őket, egyesével belenézni
az arcukba, miközben tudom,
hogy csak négyig számolhatok, ezután ismétlés jön,
mint a centrifuga végtag-tépő üvöltése.
Öledbe ásítanék, ezt nagyajkad ezüstös
harmattal jutalmazza. A csillagok
korcs szeplők voltak, most már egyet
sem látni, túl korán van a sötéthez, és
késő a fényhez. Ez itt a legszebb
határvonal, esélyt ad arra, hogy ne
őrülj bele az elmúlás érzékelésébe.

Tegnap istenről beszéltünk,
a megátkozottak élményéről,
félelméről és a rontást küldő
zavart alakok dühéről, olyan zugokról,
amelyek rozsdás reteszek mögött
örök készenlétbe ájultan léteznek,
érzékletes képzelgéssel meglátják
a sötétben feketéllő foltokat,
kitalálják, hogy vajon az egy
üvöltést virágzó torok, vagy
mi settenkedünk ott magunk
felé egy baltával, ki tudja honnan,
melyik korból érkezve vissza,
rémülten figyelve magunkat az ágyon.
Lehet, hogy ez az egész valóban csak
egy álom, a holnapra elfeledett
düh delíriuma. Olyan lehet
ez a retesszel elzárt barlangváros,
mint egy hologram, benne mi magunk
vagyunk a magányos tárgypont,
az életünk összetartozó háttér,
mely előtt a saját hullámaink
interferenciacsíkokat vonalkáznak fel.
Miközben mi csak ténfergünk,
egymáshoz viszonyítottan,
mindannyian egyazon ős félelemtől
vakon, milliárdnyi magányos Dologként,
filozofálva mozgásról és egymásról.
Valmiféle kielégülésre vágyva,
az elmének nevezett zabálógép,
befal hullámot és nyugalmat,
legyen bármi: maradna síkban,
ott fekszek, háton úszok a kocsonyás
sík lapján, nem érzékelem
alul-felül a tér többi részét.

Szeretném hogy itt lebegj velem,
félútban a végtelennek tűnő utazás
és a halál elkerülhetetlen ténye közt.
Most épp körbejárunk, gömbök felszínén
kúszunk mindenféle irányba, melyek
végtelennek tűnnek. Ez a táj az ágyunk,
ez a névtelen, üres restség, nem kell
takaró közénk, elég ha összehullámzunk
olyan jeltelen érzeteket sóhajtozva,
amelyek gondolatként megtapadnak
abban a felfoghatatlan állapot térben,
amelybe a pillanat bevési őket,
nem függenek többé az anyag
történelmétől, nem hat rájuk
a törvény és az elmúlás. Ez a
szellemvilág bezárja a létező
gondolatokat, megőrzi minden
újabb teremtésben élők emlékeit,
mérgesen sziszegő szelepek
hajtanak rügyeket veséi felett,
melyekből rég nem létező lények
tudata szivárog át. Eredendő
rettegés, ámulat, szerelem,
gyűlölet: kimerevedett esőcseppek,
ihatóvá válnak egy pillanatra.

Álomba ringott, haldoklók vagyunk,
miközben két átjáró közt várakozunk,
rájövünk arra, hogy a spirituális
nincs; túlvilág nincs; isten sincs;
és szellemek sincsenek, ezek csak
elnevezések, szavak olyan dolgokra,
amelyeket nem lehet megnevezni,
mert a nevek

Levél Georginának VIII.

Elmúlt a nap, halkan felőled,
csak merengek. Megbeszélésen
voltam, egy ügyfél volt itt,
rövid időre leültem velük,
odahívtak bemutatni. Előtte
megmostam az arcomat
és felpofoztam magam
a klozetban, mert nem
voltam magamnál. Alig merek
levegőt venni és arra gondoltam,
hogy a legjobb lenne
az alá a tehervonat
alá ugrani, amelyik reggel,
mikor jövök ide, át szokott
robogni az állomáson St Albansban,
köveket szállít és ugyanabban
az időpontban megy. Nem tudom,
hogyan lehetnék nélküled,
nem látok semmi esélyt arra,
hogy megbocsáss nekem,
nem várok már kegyelmet sem,
nem várok semmit,
csak keserűséget érzek,
odahaza elbújok majd minden elől
és csak bámuljam a falakat.

Lassan elindulok az állomásra,
a Blackfriars Bridge déli lábánál
megyek fel az állomásra,
odafelé nézegetem a Temzét
és a turistákat, tartoznak valakihez,
talán még a hajléktalanok
és a galambok is, talán a lámpák,
szegélyek és az árnyékok
se magukban vannak,
így sétálok, leszegett fejjel
és nem értem, hogy miért
nem tartozhatok a hófehér
durcáskához, miért kell
mindkettőnken ennyit elviselni
és miért bántalak emiatt újra
és újra, hogy miért van az,
hogy pokollá teszem a dolgokat,
ha az önsajnálattól nem látok mást,
csak a saját magam fájdalmát,
minden elé tolva, féktelenül.
Ilyen félelem, ilyen csend,
ilyen halál, ilyen ébredés,
ilyen kezecske, ilyen csók,
ilyen simogatás és ilyen harapás.

Talán ha eltűnök végleg,
ha megszűnök létezni,
kedves emlékként élve tovább,
talán egy ilyen állapotból,
a túlvilágról, vagy a semmi
éjfekete lebegéséből,
örökre szerethetlek és figyelhetlek,
mint egy szerelmesekről szóló regényben,
ott leszek veled és néha megpróbállak
majd megérinteni, elsétálok
veled munkába és fogom
anyagtalan kezemmel a kezeid,
minden este szellemként
odafekszek melléd és átölellek
és arra vágyok majd,
hogy ettől finom remegés
fusson végig a vállaidon,
ebből tán megérezd,
ott vagyok veled és ott is maradok,
amíg el nem múlik minden
ebből a világegyemből.

Levél Georginának VII.

Nézegettem az embereket a fényben,
mint egy álomban, egy kicsit elmosódtak
a kontúrjaik, szemből fény: azon kaptam
magam, hogy mindenkiben téged kereslek.
Közben érzem a távolságot, ahogyan elhúzott
tőlem az az erő, amelyet nem tudok megállítani.
A WeWork hatodik emeletén ülök, ott ahol
vártál rám két hónapja és most is ott vagy.
Ott állsz és én látlak,de te nem látsz,
mert más időben vagyunk; a zöldjeid elnéznek
felettem, az ablakon át a szemközti irodákat
bámulod, figyeled az embereket, utána
visszafordulsz a másik irányba
és engem nézel a pultnál, látom magamat is.
Ezt látom. Folyamatosan.
ismétlődve, csak az arcodat várom,
hogy idefordulj és integethessek,
annyira valóságos, annyira fáj,
tudom, hogy nem fogsz hallani, de mégis
szólítalak, mert nem tudok másként tenni.

Vannak olyan fájdalmak, amelyekről azt
gondoltam, hogy nem bírható, de mégis:
utána újra és újra, majd megint. Kiabáltam
és káromkodtam, elfolyt előttem a világ,
szégyenemben alul maradtam önmagammal szemben.
Hol vagy? Vagy-e még? Én nélküled semmi.
Annyira kevés ez itt, léggel telt bőrváz,
melyben semmi nincs, csak fájdalom, harag
és rettegés. Hol lehetnék ha lennék? Hová
szállnék ha porszem lehetnék? Ruhádra?
Milyen erő hoz majd vissza? Csak könnyek.

Megnémítottalak, akkor amikor végre
újra bíztál, a követkemzmények és a vágyak
szétválnak és csak kérném, hogy olyan...
annyira valószerűtlen csoda történjen,
mely felébreszt ebből a borzalomból,
megráz, felpsilantok és ott állsz.
Dühösen, szemrehányóan, tele fájdalommal,
mégis ott; és megnyugszunk valamennyire.

Levél Georginához VI.

Nem tudom leírni. Alig megy.
Van olyan része a létnek,
amelyiket nem tudjuk már
formálni, csak lebegünk
körötte, nincs hatalmunk
többé a dolgok felett.
Ott sírok egy gömbben
és keresem a kezed,
hangtalan tátogom feléd,
"húzz a földre", ölelj
és úgy maradjunk virágok.

Időn és a téren akarnék
áttörni, valahogy kijutni
azokból a gömbökből, amelyek
az akaratunk ellenére nőttek
körénk. Próbálnék mindent,
de az újabb kudarcok fájdalma
csendet parancsol belém,
az előttem gördülő fényköröket
követve is csak sötétbe találok.

Vannak olyan pillanatok,
amikor már nem lehet mit
mondani. Jól tudom, hogy
elértem oda, ahol minden kicsit
más és nem értem mit keresek itt.
Pedig ugyanazt, mindig ugyanazt
keresem: ujjaidat, próbálnék
úgy és olyan lenni mint
ami volnék szelídben, de
ebben a magányban nem tudok.

Maradnak az emlékekbe göngyölt
fájdalmas remények, hogy hirtelen
kiderül, hogy csak álmodom
az elmúlt hónapot, ezt az őrületet,
hogy hirtelen feleszmélek,
arra ébredeve, hogy nem váltunk
el a st albansi állomáson,
hogy az csak gondolat volt,
egy rossz képe valami távoli
álságnak, ami soha nem történt
meg, te itt vagy én pedig
melletted ülök és teázunk.

Nem értem, hogy hogyan lehet
kibírni ezt a folyamatos
keresztrefeszítést, nem értem,
hogy mitől lesznek a dolgok
megbocsáthatatlanok, nem értem,
hogy mitől válik egy olyan
ember mint én állattá és miért
nem marad úgy - aminek kellene;
csak védve, karolva azt,
aki oly mélyen lakik benne,
uralva minden sejtet és fényt.

Kérni, kedves lég-pöttyöket
körénk, tűzből és vízből párát
lélegezzenek, olyat amiben
a vétkek megtisztulhatnak,
végtelen vigaszt a szomorúságodra,
tapaszt sebeidre, hogy olyan
arcomra emlékezz, mely még
én voltam és nem ez a valami,
amit a kielégületlen, magányos
düh és a hargavás tart össze.
Várok rád, az örökkévalóság
ha lenne, és nem jönnél addig,
akkor remélek tovább: lélekként.

Néztem a virágokat,
darázs lettem tőlük,
elbújtam szirmaik közt,
hogy ne találjon rám a szél.

Olvastam a falevelekből,
könnycseppek hullottak rám
az égből, valaki sírt odafent,
talán egy eltévedt madár.

Megérintettem a mohát a köveken,
felszisszent tőle a kerítés és
tudtam, összenőttünk mindannyian
ebben a névtelen kényszerűségben.

...ha a rókák nyúlmaszkot húznak

Amikor a legordasabb, emberellenes, gyűlölködő
eszméket "keresztény szabadság" címkével
látják el és egy nagy többség ezt elfogadja,
lázadás nélkül, olyan történelmi múlttal,
amelyben már emberek százereit küldték a halálba
hasonló eszmék mentén, szembenézés és bűnbánat
nélkül, mindenféle önmentő és ostoba hazugságok
kíséretében - ott a züllésnek olyan fokán áll
egy kultúrkör többsége, amelyben már bármi
és annak az ellenkezője is megtörténhet. Egy
ilyen társadalomban a szabadság és a polgárság
fogalmai értelmezhetetlennek tűnnek és már
nem látják magukat kívülről és nem érzékelik,
hogy átléptek egy határt, ahonnan nincs többé
út a fény felé, csak le abba a sötét mélybe,
ahol a szolidaritás, szeretet és a valóság
iránti vágy meghaltak és helyükre egy torz
csillám-tükör költözött, melyben milliók illegetik
magukat és a kajánul vigyorgó, ragadozó arcuk
helyén szelíd mosolyt látnak, és áldozati pózba
csavarodva, ott fröcsögnek, heherésznek és
gyűlölnek mindent ami nem ők. Saját buborékukba
fagyva, kevély szívvel árnyékharcolva, minden
valóban keresztényinek nevezhető érzésre képtelenül.

Nagyon viccesek az emberek többségükben,
akkor amikor a klímaváltozással, természetvédelemmel
vagy a műanyagszeméttel kapcsoaltban megnyilvánulnak.
Az az arrogáns, pöffeszkedő attitűd, ahogyan
úgy tesznek mintha mi emberek gyakorolnánk
valamiféle kegyet a természet felé, azzal, hogy
kevesebbet fogyasztunk, szemetelünk valami
elképesztő. Mintha a természet tőlünk függene
és nem mi tőle.  Már rég túlmentünk azon
a határon, hogy a dolgok visszafordíthatóak lennének,
de még mindig nem történt semmi, mert ez az agresszív,
elcseszett faj azt képzeli, hogy bármit megtehet,
bármihez joga van és minden az övé, minden élő
és holt dolog ezen a bolygón az ő boldogulása miatt van.

Elképesztő ötletnek tűnik az áldozathozatal, vagy
a lemondás, aki ezekről elmélkedik az bolondnak
van kikiáltva, kinevetik és őrültnek mondják. Elképesztő,
hogy evidenciának van elfogadva a nemzetek léte,
az országhatárok léte és a vallási képzelgések. Országok
versengenek és védik a nyersanyagaikat, emelik paizsra
a húsevés kultuszt és a különféle áltudományos,
hagyományokon alapuló marhaságokat. Vicc az egész
emberiség, egy rossz vicc, a túlértékelt emberi értelem
és intelligencia, a sok igazságtalanság, a meglévő nyomor
és kizsákmányolás és a korlátlan fogyasztásba vetett
gyermeki hit. Végtelenül röhejes ez az egész.

Minden ország és vallás mesterségesen kreált egység,
egy hajdan volt kulturális fejlődési lépcsőfok tovább élő
emléke, mely itt kísért és rombol, háborúsdit játszik, uszít,
fegyverkezik, rombol, hazugságot gyárt, propagandát gyárt
és hazudik. Ezeket is mi csináljuk, mi fogadjuk el és mi
emberek vagyunk, akik nem lázadnak fel és rombolják
le a meglévő, generációról generációra öröklődő hazugságokat.

A kapitalizmus és a kiszákmányolás szánalmas szokásjoga,
ahogyan a vagyonokat átmentik, ahogyan a világ javait
kisajátítják, ahogyan a nyersanyagokat kitermelik és eladják,
hogy az egész élővilág közkincsét egyes emberek, hatalmi
csoportok termleik ki és nyelik le, hogy előlények, állatok,
fák és emberek egyaránt erőforrásként vannak kezelve, adva-véve
és ahogyan a nyomort elrejtik menekülttáborok, nyomornegyedek
és elszegényedett régiók bűnözők és helyi kiskirályok és elnyomó
rendszerek által irányított bugyraiba. Ez is mi vagyunk, nem más.

Mert a kapitalizmus se ördögi, az is csak mi vagyunk, nem több mint
az emberi kapzsiság rendszerbe tömörülése és megnyilvánulása,
a kapitalizmus pont annyira kapzsi és rossz, mint amennyire
az emberek többsége az. Nincs démoni ereje, nincs misztikus köde,
nincs önálló léte. A mi kapzsiságunk és önzésünk a kapitalizmus.

Ezt mi tesszük. Minden egyes nap. Minden megvásáolt felesleges
dologgal, minden megvásárolt deka hússal, minden darab műanyagba
csomagolt élelmiszerrel. Ezt mi tesszük ha részvényekbe fektetünk,
ha autót veszünk, ha olyan cégben dolgozunk amelyik természetet rombol
és szinte mindegyik azt teszi vagy közvetlenül, vagy közvetetten.

Nincs világösszeesküvés, nincs főgonosz. Mi, mindannyian, együtt,
mi emberek lettünk a bolygónk rákos daganata, amelyik remélhetőleg
előbb pusztitja el magát, mint az egész testet. Szomorú, hogy ezt kívánom.

Levél Georginához V.

Újra Londonban, a vezeklés egy nem működő
folyamatábra szolgája, letérdel és élvezi,
hogy puha a szőnyeg, megrémül attól, ha nincs
kihez könyörögnie. A Hatfield Road autókat
ereget nyugat felé, ánuszaikból sárga zsinórón
áttetsző lárvák tekeredtek le a lábaim elé.
Lelkendezve azt kérdezték, hogy a "spontenaitás
az spontaneitás-e", jobbra-balra ringatták
a csípőiket, ez talán felébreszt a félelemből.

The first observation of my lifebuoy shaped head
in the bedroom. Its countenance is a praiseworthy
plant-bitch, it is blinking and pitches my endless,
and smooth hip. We were in their middle-darked tunnel,
and kept crying for our ridiculous hypocrite
domain of our beliefs in the retribution-pardon world.

Mintha a szeplőtlenség erény lenne, csak odatettük,
legyen imádság innen, amit mának nevezünk, feléd cica.

I could understand your breathing while you floated
inside of a dimmed eyes of that agonized butterfly,
which I had never owned or touched, just watched it,
when it levitated on my face in that black eyecorner.

Kezeid porcelánból, és a könnyek úgy marják útjaikat
az arcodon lefelé , mint két kergetőző csermely. Nem
hiszed ami volt, mintha álomban lebegnél, seregélyek
forró szárny-aljában bújsz meg, rémületbe bábozódva,
csendeddel kéred, hogy szelídebb és jobb legyek veled.

Levél Georginához IV.

Most értem Crewe-be,
északról délre, mint egy
regényben, melynek a fedele
majd rámcsukódik. Odafelé
menvén még nevettünk,
most meg talán már nem
is létezel. A tájban kellemesen
zöld minden, Észak-Anglia
csodás bőre akár a szemed,
smaragd lesz a fényben.
Apró házak, párhuzamos sorokban,
mint egy kirakós. A crewei
állomásra értünk, tiszta.
Piros korlátok, vörös székek,
ugyanúgy a virágtartók is.
Elkalandozok az arcokon,
felfúvódok akár egy
gömbhal, kilibbenek a
szellőzőn keresztül
és megpiszkálom az emberek
orrát, talán te vagy és
nagyot hapcizol. Azután
visszarepülök a szerelvényre
és várom, hogy induljunk
a kékek és zöldek felé,
olyan világba, mely rád
hasonlít, emiatt légiesebb
lesz tőle a súly, mely
velem utazik. Különállò
felhők, ma már írtam a róluk,
nem tudom miért kedvelem
őket. Én is, mint oly sokan,
gyerekkoromban formákat
képzeltem beléjük. Most is
megy, az ott egy cápa,
amott egy tengeralattjáró,
szemben egy fej nélkül repülő
emberi test, balra fent,
a távolban pedig egy rinocérosz
profilja. Dél felé haladva
egyre több a búzamező,
aranysárgák - szeptember
végén, itt ennyivel
később érik a gabona
mint nálunk, elképzelem
ahogyan a táblák közt
biciklizünk és egy árnyas
ligetben megállunk,
melléd gurulok és hosszan
csókollak, majd nevetve
tovább. Mezők, magányos
fákkal, köröttük birkák
sziesztáznak, a fűben
sás-szórványok, ott nedves,
mocsaras lehet a talaj,
jó lenne köztük sétálni,
egy cigarettával és egy
kézfejjel a markomban.
Milyen a szerelem?

Mint költőnek halk vágya,
sóhajt a magány lelke magába,
toldul a vég szem és fül köré,
hogy álmában imádottja
karját gyökérként maga
köré fonja. Csak arra való
a száj, hogy csókoljon,
nemi szerveink pedig
örömre, játéknak,
olykor egymásba simulva
nedveket hagyva az ajkaknak,
körmökkel, fogakkal
és öleléssel csatáznak.

Tehéncsordák néhány fiatal
bikával, sötét a színük
majdnem fekete, de inkább
bordó, vagy mélylila,
szépek és nyugodtak, soha
nem fogom megérteni hogyan
képesek az emberek megölni
őket. Sziklafal mellett
megyünk, száguldva,
de látni ahogyan a friss
moha a köveket beszövi magával,
majd újra tehenek, végtelenbe
fúlok mint kell ahogyan
vár rám az éppen közelgő
tévképzet: hogy állunk,
pedig mozog a vonat,
száguld a Föld, azt cibálja
maga után a Nap a Tejút
közepe körül és a galaxis
is száguld valamerre,
a mozdulatlanság illúziója
és hazugsága, mennyi bölcs
hitte, hogy lehet mozdulatlan.
Tehervonat jött szembe,
szeretem ahogyan a légáramlat
megcsapja az ablakot, érezni
a természet erejét benne.

Elgondolom, ahogyan
széthúználak ott alul,
a kis csücsköt és belebújnék
a számmal, aprócska osztriga,
egyre lédúsabb. Elképzelem,
ahogyan belédtömöm a farkam
és hagyom, hogy közben
a mellbimbómat kínozd.

Még van egy óra amíg Londonba
érünk, ez itt egy vegyes erdő
és az első alagút, jó érzés
amikor bedugul bennük a fülem,
közvetlen utána egy megsárgult
mező, pihenő birkákkal, sok
köztök a szürke, foltos,
mögöttük egy hétlyukú,
rövid és tömzsi kőhíd.
Rugeley mellett járunk,
jobbra egy erőmű, hatalmas
kéményekkel, utána egy fák
közt megbúvó kastély,
elbújt, csak a tornyait
láttam. Mellettem jól öltözött,
középkorú párok az asztalnál
a lakásaikról beszélnek,
háromszobásban élnek,
amott óriási fóliasátrak,
de nem látni mit termesztenek
bennük. Lichfield felé tartunk,
most járunk félútnál, lehúnyom
a szemeimer és itt is vagy,
mellettem, mosolyogva bámulod
a tájat, odaengedlek az ablak
mellé, szereted, összeérnek
az ujjaink újra és hallgatom
ha olykor a kíváncsi kislány
kérdez. Az első szélkerék,
imádom őket, olyan hatalmasak
mint húsdarálók elárvult
közepei, melyek céltalanul
forognak a háttér előtt.
Rájuk csimpaszkodnék,
felmásznék és integetnék neked.

Nemsokára London, az Eustonról
metróval megyek a Waterloora,
beugrok egy szendvicért,
mert odahaza semmi ennivalóm
nincs, emlékszel arra a PRET-re?
Amikor kicsit becsípve ott ültünk?
Könnyek a vonaton, nehéz cseppek
aprócskái, gurulnak, fénylenek
és nem sajnálnak engem, hiszen
van az a vétkes, aki nem érdemel
sem jót többé, sem bocsánatot.

Levél Georginának III.

Hol voltunk mi tegnap vagy ma? Hol eresztettük
le a sárkányokat az égből? Lakott a szél, lakott
nagyon. A hangom olyan mint amikor a szekrényt
arrébb húzzák, nem ismerem fel. Különc ez a véredény,
egyetlen bejáratunk van, üvöltök, üvöltök és üvöltök!
Dühöngve sziszegem, hogy picsa, kurva, rohadék! Fasz,
kurva, mocskos. Igen, a világ iránt érzett dühömet,
csak így. Neked. Szeretném ha ott lennél, ahová
elképzeltelek, ölemben. Illatod mint a sün-sütinek
a mesekönyvből, ahol a kesztyűben laktak. Friss.
Elhoztam, megszaglásztad, majd felvetted velem
a szoknyádat és hátulról belém. Az égfelhőkből
előbújt ezer apró tücsök. Leengedtem a kötelet,
te a combjaid közé fogtál és végignyúltál
a gipszfehér cincér lábaiddal azon a felhőn.
Felhősemmi. Emlékszel? Azután néztünk egymásra
és fűmagot szórtunk a londoni szélben. Nincs környék,
csak egy váza amiben lakunk. Olyan a szemed,
mint két redőny közt a fénycsík. Cicarés. Nem tudom
merre van a villankyapcsoló, de szorgosan tapogatom
a falat. Közben sírok a félelmtől. Egy krokodil
csőrét, baguetteként fogom a hónom alatt,
csavarok rajta egyet és kigyullad a Nap. Pókmacskák
és csíborok másznak fel a sípcsontomon és azt
rágják a bőrömbe, hogy
templomi orgona vagyok. Vizet köpök rájuk
és együtt játszunk süti-süti kalácsot.
A dörömbölés a háttérben egy bejárati ajtó,
a lényeg egy kolomp melyet megrángatunk
reggel nyolc körül. Előnyílik az égbolt
a májszínű nyelvével és lepkéket lehel
a háztetőkre, elindulnék, de idefagytam.
Levágom a bal mutatóujjam egy késsel
és elültetem egy cserépbe min egy dugványt,
hátha újranövök és te újra rám fogsz találni.
Az eső Manchesterben, olyan mint a paradicsomlé,
vérnek tűnik, de csak létiszap, sós lehet a porca,
meg kellene nyalni. Olyan mintha már lettünk volna itt.
Ó, drága férjem. Ó, drága magzatom. Legyen végre felszabadulás
ebben a sikolyban, melyet odaadtam a napraforgóknak
minden nyáron, végtelen napraforgóföldek, és a sár.
Kicsit kollaboráns voltam, kicsit alakoskodó,
nem tudtad miért pont engem. Titkoltam. Kiabálok!
A rothadás velejárója az életnek? Az élvezet hullafolt?
Talán van valami karácsonyfaszagú pörsenés
a mályva és a körte ruhákban táncikáló,
bedőlt hétköznapokban. Fogd az ujjaimat
és én visszaszorítok, életjelzés
a szorgalmi berendezések és a szaporodás
életképe megett. Sámlira állok és belebőgök
a szélbe, Isten akarta így, azt kérte
adjam nektek a legdrágábbat a csillagok után.
Téged. De nem. Üvöltök és hörgök és kurva!
Baszódj meg! Ennyi az egész, szeretlek!
Aludj zöldszemű álompók, szedj arcodra könnyeket
az ébredők lihegéséből, a hálóingek
szex-szagú izzadságcseppjeiből,
vagy a halottból, akit felszenteltek
előző este a vágóhídon. Vállam a domb,
nyakamon a lyuk a barlang, átjutnék rajt,
de a halkak csend bentragad.
Tánc lesz vagy késelés? Manchesterben
soha nem tudni. Melyik vagyok én a sorjázó
talp-bőrök közül? A barnább, vagy a fehérebb?
Olyan ez a szomorúság, mintha egy
ógörög történet hagyta volna jóvá
a benne lévő vért és sikoltozást.
Aludnék ha lenne szemem,
álmodnék ha lennne tudatom,
de nem marad más, mint ébren üresnek lenni
és átélni azt a képtelenséget, ahogyan
elrohad minden a lejtőkön és az emelkedőkön.
És minden felfelé és lefelé-út végén
ott állsz, fehér kabátban és mint a hajó
úszol felém.

Levél Georginához II.

Amikor valakinek azt írod vagy mondod, hogy "szar vagy",
vagy, hogy "kurva anyád", vagy, hogy "szar vagy és voltál".
És közben sokadszorra ittad magad jégkocka ridegre, olyan
gépként működsz, amelyik az önsajnálaton kívül mást nem ért.

Amikor valakivel üvöltesz a telefonban és lekurvázod, majd
azzal vádolod, hogy megcsal, és közben kinyomod őt és ha
visszahív újra kinyomod, akkor nem vagy több egy állatnál.
Vannak dolgok, amiket már nem lehet megbocsátani, jól tudom.

Az ilyen ember, aki ilyeneket csinál örök magányt érdemel
egy olyan szobában, ahol ezernyi tükör van, és mindegyikből
a saját pofája üvölti rá ugyanazokat a mocskokat, amelyekkel
ő maga mérgezte a világot és bántotta azt akit állítólag szeret.

Az ilyen ember, nem érdemel túl sokat és legkevésbé azt, hogy
szeressék, hiszen nem tudott megbecsülni semmit: egy szarházi.

Nos, világ! Tessék. Ez lennék én.

Levél Georginának I.

Amikor sétáltam reggel,
közben még az álmaim sziluettjei
kísértek, egyik kezemben kutyám póráza,
másikban Georginám tenyerének puha lenyomata.

Tudtam, hogy olyan lettem, mint egy halott,
meggyötört, értelmetlenül üvöltő, állat. Akit
belülről a szerelem és a magány kivájt és megevett.

Éreztem, hogy ott van az ujja ujjaim közt,
ipszilonban egymásba fonódva, ahogyan szoktuk,
játszani belülről, egymást kergetve, repülni képesen.

Amikor martam, én is haltam, amikor részegen üvöltve,
vagy katatón ismételgetve néhány szót, csak ölelés
helyett valami fura düh: hogy miért nem vagy itt?

Ismétlés és ismétlés, percekből órák és évek, hogy
nem megy át semmi, nem működik lassan az egész, hogy
egyre több a súly és nincs kegyelem, pedig csak egyszerűt...

Ameddig lesz gondolatom, és amíg gondolat leszek magam is,
addig csak várok és álmodom tovább őt, magamban a fájdalmával,
és a mély sebekkel, melyeket én haraptam rá, gonosz félelmemmel.

Nem tudom mit kellett volna tennem, nem értek semmit, elfogytam,
a sejtjeim mérgekké váltak, a magány felszivta belőlük a nedveket,
itt lenne: ölelném virágba borult vállait, mint két zöld lomb egymásba
tekeredve.

Hogyan tudna ennél végzetesebb lenni valami? Semmim nem maradt,
két év alatt elfogytam, érdemeim szerint, minden lépésem én-kudarc, ez a
maró, bántó és öntelt lárva most élete végégig álmodhat rólad, magában.

Ott vagyok, visszatérve mindig azokhoz a napokhoz, a kevéshez,
amikor megérinthettelek, áldás, hogy volt, minden kis részlete
olyan kincs, amelyet könnycseppekbe zárva, őrizgetek.

Hol vagy Gigi? Hol vannak a szép és nevetős órák?
Hol a tavaszunk a hotelok mélyen? Bárcsak minden éjjel felriadhatnék
melletted, mint első éjjel, hogy megnézzem nincs-e baj. Hol vagyok.
Azt hiszem meghaltam és az úton, a sötétben az arcod egyetlen fényem.

Hol voltunk mi tegnap vagy ma? Hol eresztettük
le a sárkányokat az égből? Lakott a szél, lakott
nagyon. A hangod olyan mint a hörgés. Különc
ez a véredény, egyetlen bejárata van,
mint a sün-sütinek a mesekönyvből, ahol a kesztyűben
laktak. Elhoztam, megszaglásztad, majd felvetted
velem a szoknyádat. Az égfelhőkből előbújt ezer
apró tücsök. Leengedtem a kötelet, te a combjaid
közé fogtad. Azután néztünk egymásra és fűmagot
hintettünk a szélben. Nincs környék, csak
egy váza amiben lakunk. Olyan a karod színe,
mint két redőny közt a fénycsík. Nem tudom
merre van a villankyapcsoló, de szorgosan
tapogatom a falat. Egy krokodil száját, bagettként
fogom a hónom alatt, csavarok rajta egyet
és kigyullad a fény. Pókmacskák és csíborok
másznak fel a sípcsontomon és azt kiabálják
templomi orgona vagyok. Vizet köpök rájuk
és együtt játszunk süti-süti kalácsot.
A dörömbölés a háttérben egy bejárati ajtó,
a lényeg egy kolomp melyet megrángatunk
reggel nyolc körül. Előnyílik az égbolt
a felhőszín nyelvével és lepkéket lehel
a háztetőkre, elindulnék, de idefagytam.
Levágom a bal mutatóujjam egy késsel
és elülttem egy cserépbe a dugványt,
hátha újranövök. Az eső Manchesterben,
olyan mint a paradicsomlé, vérnek tűnik,
de csak létiszap, sós lehet a porca,
meg kellene nyalni. Legyen végre felszabadulás
ebben a sikolyban, melyet odaadtam a dandelionoknak,
kicsit kollaboráns, kicsit alakoskodó.
A rothadás velejáró, az élvezet hullafolt,
de van valami karácsonyfaszagú pörsenés
a mályva és a körte színeiben táncikáló,
bedőlt hétköznapokban. Fogd az ujaimat
és én visszaszorítok, életjelzés
a szorgalmi berendezések és a szaporodás
életképe megett. Sámlira állok és belebőgök
a szélbe, Isten akarta így, azt kérte
adjam nektek a legdrágábbat a csillagok után.
Aludj álompók, szedj arcodra könnyeket
az ébredők lihegéséből, a hálóingek
szex-szagú izzadságcseppjeiből,
vagy a halottból, akit felszenteltek
előző este a vágóhídon. Vállam a domb,
nyakamon a lyuk a barlang, átjutnék rajt,
de a halkak csend bentragad.
Tánc lesz vagy késelés? Manchesterben
soha nem tudni. Melyik vagyok én a sorjázó
talp-bőrök közül? A barnább, vagy a fehérebb?
Olyan ez a szomorúság, mintha egy
ógörög történet hagyta volna jóvá
a benne lévő vért és sikoltozást.
Aludnék ha lenne szemem,
álmodnék ha lennne tudatom,
de nem marad más, mint ébren üresnek lenni
és átélni azt a képtelenséget, ahogyan
elrohad minden a lejtőkön és az emelkedőkön.

összemosva maradt morladós mégfén,
szűk a lámpa csücske, pörögjvél
ölben délibába tapintású őszes
tetem. alakít a fém, féket savol
petefészked könnyed lepkéjében,
alszom: mérgek ura, ölben cipeld
a durcát és a baltával szétválasztott
agyhullámokat. elv-hűlt a párkány
a prüdéria mező óriási tömegfaszba
torkollt. megbaszott jézusfasza,
percekre tőled. isten lepkéket
ujjazva tátogi szádban és hagyod,
magányos hőélvező, mérget kéregessen.
kellek, kellemek kővége, bőrkötésbe
a lábfejünk dög-dög legyen csikland.

véresre köpült atyád sorvégét, felnőtt
apákolás, halottan tátika, szájvájú
ordítása millióegy pörkölt magány,
cukroskovász béled, végvonaglása elébed,
kiharap, titkon hosszan élvez a vérben,
szik-szikkad, kifújja a szél ékes
héjkázását, miközben fel s le buborékol
a tóban, partján ott koldulva képektől
míves isten reményt, elhagy a korban,
sután múlni térben, márvány öblök
löttyenése szám és orrom között,
elhalkuljak? kérjed, vagy hörögd egészen
fújókás egyszer rég, valah volt, könnyeink
felhője ebben az időben kéretlen volt.

Feküdjünk egymás fűtlen körvonalára,
megtörtént illatok, hideggé szőtt légzet,
könnyes déli ölelés a séta, hasadon arc,
én lennék súlytalan lég-ként szürke köpenyben,
összecsorog mi kell, méreg lesz, ékek
körmeink alá feszítve, lemálló bőrfal
tükörkönnyes bőrmályva gyilkos szérűje,
levágtam magam, hogy tövedbe fekjek
akárki vagy, nem voltam sorrend és nem
lettem időnevező, mellyel megnevezhettem
volna akár egyetlen érzetet, alávaló
szűkös terjengés, legyen olyan szőtt
buborék ez a kvantum, melyben ölelhetünk.

Az olyan reggeleknek mint ez,
a csendjük álca; az elmúlást
fednék. Ez a sok analízis,
ahogyan az ördögöt próbálja
keresni magában a gyermek,
míg rá nem jön, hogy nincs
ott, majd széletlen terek végére
érve, ahol a rég eldugott
meseszoba fénylik, megeszi
saját kalligráf ereit,minden
rozsdába oxidálódott informális
múlttal, felhőzik felettünk
a konok, mérgezett pára,
rózsaszirom gégéjéből
esőt böfög a deres gyepre,
elindulnék. Sátánkereső séta,
esendő vágy nélkül, talán
mégis ott van; bújna mélybe.

Közömbösen az utak iránt,
összemosódnak és az átmentek
határán lépkedve, a pszichotikus
bánat előre-hátra órarugójára
ritmust szürcsöl a fejekből,
ez az rettegő, öklöt zabáló
ébredés utáni halk morgó,
ezernyi közül szemezgeti
a mának megfelelő arcbőrét,
majd felveszi, hogy a bántott,
vérző kis pofát takarva,
olyannak tűnjön, mint amelyik
akaratra éled, úgy tesz,
ahogyan a többiek, milliárdnyi
szenvedő körötte; almába harap:
csak, hogy élni tudjon ma is.

Végig a Victoria Ave megnyúlt
csőrén, emberevő házak faszádai
előtt, vörös tégla-szemhéjak
kancsal tükrei kísértek. A félelem
együtt sétált velem, sapkáját
orra alá akasztva vicsorgott,
majd elporladt, közben múló fényei
zuhatagában mosakodtam, végül
odasúgta, hogy innen nincs tovább
jelölt pont, sem válasz, vagy
kegyelem, kérte álmodjak még
róla utoljára és cserébe
kegyelemből,
nem álmodik soha többé énvelem. 

Könnybe fintorodva, barna redőnyök
kémlelői mögül, kinéznék az udvarra,
talán ott függök a kerítésen, kötelemen
hárfázik a szél, és a tarka szarkák úgy
ugrálnak köröttem, mintha figyelnének
rám. Vonalakból épült kerítések,
négyzethálós házikók, belül bundákba
tekert melegség, családokból összefélt
reménytengelyek. Ott függök, és innen
nézem a valaha volt test hűvös
nyugalmát, várom mikor száll
a vállamra egy madár, hogy szemeim
húsát kicsipedve haszonná legyek.
Alkonysorok téglákkal vetett háta
mosolyt biggyszet a világra, óriás
lábfejekből bántóan harsány vésetek,
utoljára jelennek elő, függelék légy,
nesztelen várakozva arra a sötét
járatra, melybe végül mindenki belép.

Kagylókék kocsonyában sétáltunk hajnalban,
két régi barát Alkrington hűvös nyelve alatt,
rózsákat képzeltünk a kerítések dárdái fölé,
a marshmallow égbolt ezernyi szeme darálthúsként
csepegve a vértől, elénk pöttyözte jövőnk gyűrűit,
beengedtük a késő nyár vonaglását lépteink közé,
mint apró bárányokat, melyek élve megnyúzva,
utolsó segélynyeritésükkel még felfogják,
hogy a táj minden része magában horodozza
az élet mindegyeinek halkan kopogó ritmusát.