ma lettem negyvenkettő
az első üzenet egy
légitársaságtól jött
figyelmzetettek, hogy
ne felejtsek el három órával
a felszállás előtt csomagjegyet
venni,
tegnap
kaptam egy teafőzőt
kollégáimtól, nehéz,
öntöttvas, koromfekete.
belül szűrővel,
kipróbáltam,
tőle is teaforrázót
kaptam
karácsonyra, most már
van kettő: váltogathatom,
egy üveg
egy fém.
Négy negyvenkilenckor
indul a vonatom
a repülőtéren veszek
ajándékokat, nem tudom
kinek mit,
azt se értem minek
csinálom, minek járok
oda, "haza"? Idegen már,
nem értem azt a világot,
ahol a többség az egyik
elnyomást a másik után
építi, lelkesen tapsolnak
minden ellenségképnek,
és a nemzeti érzés
fogalmát olyan
perverz módon
használják,
mint valami
pótcselekvő
fallikus vágyszobrot,
mely az összes
kisebberendűségi
érzésüket eltünteti,
ezzel kevéske,
vélt nagyságot
hazudhatnak
maguknak
néhány másodpercre,
ahol a zsarnokságot
erőnek hiszik,
a szolidaritást pedig
gyengeségnek.
A szüleimhez mennék,
ha lennének, de
csak két idegent látok
akiket a templom
és a snooker bajnokság
követése köt le,
nem értem miért
nem szeretnek,
felfognám ha lenne
valmiféle valós
érzés felőlük,
de nincs,
legfőképpen
titkos irigység
és burkolt
rosszindulat van.
Aludnék még,
G. álmában sétálva,
mosolygunk,
belülről kiszínezzük
az égbolt és a sóhaj
közé feszült
buborék falát.
Majd a fülemhez
hajol és mosolyogva
mond valamit,
én elkomolyodok,
ránézek és
felébredek.
Itt megint csak ez
a súgás, ahogyan
a csend rágja
a szoba levegőjét,
A tükörben látszik
a bögrém, az
ágy mellett,
nem kell
rohannom,
nyugodt teázás,
mindenütt a nyomait
látom, valótlan
távolság, hamis
közelség,
váltakozik a jelen,
múlt és a múlt
múltja.
Egy repülő zúgása,
déjà vu,
mintha Budapesten
ülnék
egy tetőtérben,
ugyanígy
egyedül: odakint
napsütés, a Lehel
téri piacra készülök.
A Kerekes utcai
lakásban sokszor
hallottam a repülőket
és itt is St Albansban
ugyanez, közel
van Luton,
néha összekeverem
hol vagyok,
merre lennék,
csak az a végtelen,
ragacsos
érzés, tudni a véget,
pontosan, ez
hasonló mindenütt
a legtöbb
józan pillanatban,
persze,
nem kell félni,
semmitől,
hiszen, minden
egy és ugyanazon
végbe mutatva
lassan, zuhan
abba a pontba,
ami nekem,
neked,
a pöffeteg Napnak,
meg a szomszédos
galaxisnak
is ugyanazt
a véget adja,
még egy bögre
tea: ezt
az élet szarszagára
és
a születésnapomra.

Az autók lámpái, a hófehér csempéken,
a konyhában, egymás után, komótosan.
Nem tudom, hogy nekem fájjon, vagy
más fájdalmát érezzem, az utóbbit?
Magamat nézem az utcáról, hét hete
még koratavasz voltunk, ilyenkor már
lehúzott redőnyök mögött ábrándoztam,
vajon akkor is csak elképzeltem, hogy
ő a szobában alszik, vagy munkából
indult volna, persze nem lehetett ott
senki, csak fantáziáltam, most pedig
annyi maradt, hogy arról képzelegjek,
amiről akkoriban képzelegtem, úgy látom
ahogyan nem történt meg és elhiszem,
hogy megtörténhetett, holnap lesz
egy éve a Margit-szigeten sétálva,
az elképzelt "milyen lenne" sorok
valósággá olvadtak össze, közben
a szemei egyre közelednek és a
csempéken, a menetelő fénycsíkok
között meglátom magamat. Egy
szőke lány, szája sikolyba merevedve,
bámul rám, majd elfordul, talán
a bejárati ajtó felé, mintha várakozna.
Azután, eltűnik, de
nem ment sehová, a helyén egy fehér
vattaszerű folt maradt, érzem, hogy
a képzelgések ahogyan erősödnek, a
lassú elmebaj felé terelgetnek,
ahol minden dolog önmaga fordítottja,
a szeretetből dühkitörés, az empátiából
maró önzés, az éneklésből üvöltés lesz.
Az órát figyelem, nem mozdul, csak
azok a ritmusosan ismétlődő fények
járnak balról-jobbra, odakint esik.
Az orchideája leveleit simogattam,
letöröltem a széleikről a port és
közben a szokásos beszélgetés, a
virágok hallgatnak rám, értenek.

Kezeimen a pihék még mindig szőkék,
ezért tudom, hogy egyelőre nem szabad
a fürdőszobába bemennem, nehogy a
tükör rám nézzen. A virágmintás
felsőmön vércseppek az orromból,
a legrosszabb az állandó magadban
beszélés, már hangosan.. Napokig
mélymagány, halandzsa és szlopálás,
teljes lerészegedés, amitől semmi nem
változik, de nem is várom, minek?

Sokan most jönne haza a munkából,
nézegetem az érkezőket a redőny
mögül; nem irigylek senkit, soha
nem tudtam semmit irigyelni, inkább
példaképnek látom őket, jobbak nálam.
A hálóban egy papírtáska mellett
térek magamhoz, benne ruhák,
hetekkel ezelőtt még laktak bennük,
egy sellő élt közöttük, addig a
néhány napig ami megadatott.

Alámosott szélekkel folynék hozzá,
közönségesen és céltalanul, csak
úszhatnánk úgy, villogva, ahogyan
akkor, amikor még nem szippantott
be ez a valami. Nem menkülhetek
kegyelembe, mert nincs már semmi,
se magyarázat, se bocsánat. Elfogadás
passió, a huszonkettedik pokolmenet,
ahogyan érdemlem. Aludnék, de
elfogyott az altatóm,de sikerülni fog
valahogy elájulnom és reggel, majd
a repülőtérre menet, újra magamban
beszélve, újra szabadon képzeleghetek.

Alvadt ez a kép, faágak szűrnék
a kerge napsugarakat, szögeik
árnyékokba tekerve, gondolkodás
kényszere két lapozás közé szorulva,
a csap alatt: orrvérzés pigmentjétől
vöröses ujjaim figyelmeztetnek
a tér alkalmi létezésére, bőrömre
hetykén rákapart arcom vonásai,
esetleg nem ismerős, gondoltam
eltúlzott, hagyom hát feloldódni.

Eleven reszketésed a padlón,
megkopott szem-nyomaid zöld
tányérokként csillognak az
asztalokon, hosszan dorombol
a reggel. Hajlott hátával
a Waterloo felé domborítva.
Hallgatag felhők vonulása
a tornyok közt, reménytelen
felnézni rátok - menekülnek,
hogy a vonallá összehúzott
távolságban a milliónyi álmodó
kényszerfelnőtt könnyeivel
együtt a Temzébe csorogjanak.

Innen, a kormozott ablakok mögül,
úgy ragadva a derengés pislákoló
fényeihez, mintha a szemeim mögül
együtt fürkészné a fényeket egy
egész városnyi püffedt arc,
vékonyka zsinórókon himbálódzó
emberi mintázataink, mesék közt
keringő történetként élnek a hálás,
nyugtató végzetükben. Számolom
dobbanásaikat, de újrakezdem ha
kéred. Gyerekruhában, felnőtt
cipőben sétálva, szüleink fogai
között, teremtve a saját rosszat.

Szótlan, ha ennyire áttetsző a
reggel, átfúj rajtam a madarakat
táncoltató, ha van olyan: áprilisi
szellő, virágok száraként
hajlonghatnék, alázatos őrültke,
sirályok véres lábaitól érzékeny,
csókolóznék a hajlék nélküliek
utcakosztól szürke, kérges-dörzsös
talpával, kéretlenek a fájdalmaik,
egyetlen pillantra megölelve ezt
az egészet, az életnek nevezett
folyamat feletti sajnálkozások
közben elképzelt, múló részvétet.
A szánalom haldoklói. Csak karmolja
tenyerem, lélegzésről-lélegzésig
szivárogtatva ezt a sokféle
semmisséget rólunk, végül hagynám,
ott legyen a szép elmúlás,
ahol végre nincs több részvét.

Olyan szégyen, melyekhez
képest a gyengeség jel,
egészek lábnyoma
a fél-negyed
lépéseink előtt,
mintha augusztus
lenne, az árnyékok
kilégzése forró,
elmondhatatlan egyensúlyt
választanék,
valaki arc mél méltán,
darabosan sétálni,
csak lebegne.
Eggyé egység
s és kátrány a tüdőben,
az árnyákok zsilettpengék
szétvágják a járdákat
a fehér falak
árnyai mentén,
a lépéseim
földre hullott
napraforgók.
Volt ma minden,
beszéltél
a műanyag szülőkkel,
apád közben aludt,
jobb mintha nem
lenne semmi?
Mások pedig elmentek,
magadra szórva valamit
abból amit ígértek,
ha leszel, ha tartod,
ha kitartasz és ha nem kérsz
előzményeket. Egyetlen.

A redőnyök között,
négy centis résekben
a táj feldarabolva,
majdnem minden zöld,
az ég és az gyep,
keresztben néhány
barnás vonal. Reszket
a képtelenségem.

A cloudwater könnyű,
nedves szellentése,
felhők szörke bodra,
lent kicsit sötétebb,
pecsételés.

Nem használ a jobbra dőlés,
sem a vád és ninc
solyan, nincs
olyan, nincs semmi, csak
a vállalhatatlan táj.

Függ az égen a dáliák
rongyra írt dala,
alábújni szomjasan,
alant e vad. Vadul e.
Sovány az elégedett,
ség táj, tovarángat,
folyik a fémkanális,
belédrózsa, mikor
alszunk?

Elvont vérgörcs, tikkadt
a parancs, felső szomszéd
sikolya, mintha valaki
élne a burokban, abban
a zselében, hol csak holtak
vannak.11111111 valami
mosolyog.


Nem akar, alv, szegletes
záradék, olyan voltál,
selyemarcú, ütöttél volna,
eresztékeken bábozó
szólhtalan, seregély,
seregél y fészek,
egészen fekete
csoportokban, aludj,
álom kérek szókatlan,
szerepel,
szerepsöpredék régiers
olvasztóba.-
esetleges. gyer, éljenek.
elmúlik az a homály,
érdemek, sebek,
szepentek, szszsz.
felüllnék és őriznélek.

Olyan világ, eresztéken lógó
azaltan rosztal dúl, megfogott,
a nap muszájból gyúrt tavaszt,
elégséges a tövised? ha lenne,
élményed, kiváltod? Lankad, él
krldkjdjd, nincs hangom. Jeles
fülszörny, Kell a , ahogyan az

volni, való, sziszegés, zabla
rl rám került, derüla x ebben,
itt is jelen legyen, csak hagy;
felszívkicsiny pislangó szemeid,
génelsz, a folyosón trappolva,
feldereng a szimmetria, ütött

orromból kiengedett pillangóim
alapozóként, vörös szárnyaikkal
gyér, korhs, korhadás: a fürdőben
megizmoztat a hit, csápom lett,
vagy nem, ez pödörnyelv össze
pecséteztem vele a wc ülőkét.
ma megáldott a belső bíboros,

zabrált bűntudattal: majd szét,
egyetlen olyan töredék, bajunk
sincs, jeltelen vagy beképzelt
megszentelt ez, amaz, világosan
fogalmazna, nem visszafelé beszéd,
negyven hertz búgása, korán
reggeltől folymatosan, mindegyik

igeidőben eltemetlek magamban;
korhely ahpgyan remegéstől szül
a daksjdékjdshbnéwksjfdh vallok!
bkfhqwekjhfqlwkjeqjwkhrqkjehrkjh
egyrészt haza, másik: otthon: fallosz.
harmadban, valami köztes, régi szag;

vagy láttom: csücsorög ki a setét a
szekrény s a fal közül, belesimul, te
elvagy. Hatfield streeten sorakozó,
talált dolgok, beborul, valfirm esedl
diazpam esedékes. ritmus kék lóval
egyenletlen, szivárog, parancsla
k7odkdkd borzalmasan ldes.édes

a tág, elvon belőled olyan lapsics
parancsolatot, mirr a seb van a
kezemen: csodalyuk, vert csipkés
csallóköz mintás felhőkkel, áldás
egyenletlen igaz ddddddddd nagy
nevetés végül csak elalszom majd,
két napra rá; ez is hiába, akámi
rántana ki, minden éppen ilyen
marad, hallom a hangod kéretlen.

Olyan zugok, amelyek
a hétköznapi dolgok
hártyái mögé húzódnak,
árnyékban állni, egészen
közel a szekrényhez,
oldalazva járnék a lakásban,
miközben elmúlatlak
a fény alig érezhető
szelében. Szelíden akár
a könnyen érintő,
szabály dolgok
aláhullása,
egymásra kacsingatva
a múltban játék,
érdes szélű szája,
harapása. Az ilyen
délutánok, a tavaszosan
üdék, ugyanazt
láttatják
a sétálók ruháján,
amit a levegőből szagolok,
egyformán megfoghatatlanok,
a bőröm fonákját
színeikkel kifesteni,
hagyni, hogy
az üres boltívek közt,
összemocskoljanak,
közben bóbiskolni,
vagy ha már nem élsz,
úgy tenni, mintha lennél.
Mérgezett gondolat,
magunkból keltetett,
mások felé szórt,
napsugárral lágyított,
arányokkal játszó
alig hallható vigasz,
akármi rólunk
egyetlen kép körül
pergő ismétlődés,
szivárgunk
és ha lett volna most,
egyetlen átjáró-pillanat,
aludna mélyen.
Mások életeit ismételjük,
voltunk már, de
nem lélekvándolva,
hanem mert unalmasan
egyformák vagyunk,
megismételhető
unalmas
pillanatlények.


Fogyó reszketés,
elsirattalak, nevető
sirályok
körözve
hosszak, emlékezni...
mikor öt voltam,
autók rendszámait
jegyeztem fel az oldalsó
deszkakerítés rései mögül,
enyhe őrület, már akkoriban.
Magány.
Talán volt
egy tályog
a számban,
gennyesre szívtam,
patak.
Mert jobb fájni úgy,
mint a pofonoktól,
választalanul.
Azoktól,
rettegni
akiktől függ minden,
akik készen kaptak.
Megsemmisült
kis emberek
milliója,
a bántás világa
a verés bolygója
a kínzás kultúrája
a megalázás népe:
ezek vagyunk.
Néha, ritkán
szeretet, vagy
a remény. Csoda.
Emlékeim
velem együtt
süllyednek el,
Közhely.
hogyan ne? Elv-óceán
és a túl fájó,
akármiféle túl - ridegre,
terítve és még mindig
érthető, mint gyermek
álombéli disznó
a bontódeszkán,
feketére égetve,
gyűlölted az perzselt
bőre-szagát,
a részegeket
és a korhadt érzékiséget,
amely olyan volt,
mintha egy régi életből
maradt volna beléd,
hogyan-virág,
zilált ezerpöff,
égtükör egyenletlen gurulás,
egyszerű.
Úgy kell lenni,
hogy a befejezés megérzéssé
simulva, egyetlen tarkóra
harapott félhold,
akácméz illatú kőttís,
vagy a tavaszi cseresznye
illatából levezethető
legyen, mint autolízisünk.

A kopárság motyója,
hallatlanul éhes ez az egész,
a körömrágás diadala.
Ezt nem írom,
nem lehet, ha lehetne
alvatlan borzolt hajjá vágynék
lenni,
csőlvá csólvá csílvá.
Szabadna-e dorombolni
valamilyen képzelt
lábfejek előtt?
Érintetlenül hagyott
olyan-artikulálatlan-válság,
belső feszülés animátdtól,
az a férőhely, ott az őrület
kicsiny kályhálya
hamuráspolyán,
ahol lepotyog a máladék
és a száraz por,
az a maradék,
amibe csak a bátrak
fújnak bele, az lennék.

Tényleg van a csendhang,
akárhogyan, de súg;
ugyanaz lehet
mint a zenélő tengeri
csigaházak, amelyeket
a nagyszüleim hoztak
nyaralásból.
Hallgasd! Alant súg,
tengerzúgás ingyen.
Valamilyen amorf
ordasság, övék volt,
és csak görgök
lefele, gondolat
Lépcsökön
és vélek-valamit,
de a lényeg-kéreg,
a pajkos
a megszámlálható,
ugyanaz. A gyermekid
ujjai a tengercsiga házon,
finom játékban,
fülemhez tapasztva
a nem létező hangokat,
hallgassam este,
elgyászolva bábokat,
rengő fúzfa ágon.

közeledni vélni a mély időket,
hogyan lehet ez a rothadás
ilyen apróság, leseprett tollpihe
a nagyok vállairól, értelmetlen
mind, ijesztő az egész; hazudhatnék,
hogy nincsenek az értékben;
minőségben rangsorok,
hogy annakelőtt és ott, a
másik korban egyformán volt
ragadozója a gyengének,
okozója és elviselője
a gonosznak nevezett
ember dolgoknak,
mégis más. merthogy
a milliárd aránya az ezrekhez,
a rombolás mérték és az
amikor már csak kdjafshéga
ezek a vájatok maradtak,
emberszájak táplálásra vágyakozva,
ameddig van: csipegetik csontig
a maradék maradékát.
Süllyedek
ebben a szepszisben; az árnyalatok
eltűntek;
csupán a fűszálak figyelése,
a delejes bámulás és a dekadencia
felett érzett kéjes önhalál-élvezése
ad valamiféle perverz menedéket
a tátogás és a pocakok alján lévő
szelepek eresztése, a mérgezett
levegő és a tengersivatagok
széteső mozaikjai elől; odakint
ragyog a köd, London köldökéből
lassan szivárog a méreg,
utolsó
andalító zenéik,
még egy ital,
még egy nemi szerv,
az elidegenedés
mindenféle alakzatai,
a hontalan
igazságtalanság egymásba rogyásai,
nem látna, nem szeret ahogyan,
nem választ,
tudattalan
viszonylagos fogalmak.
És mindenütt, minden városban
ugyanez: saját toxinjai közt
táncikál
a büszkén vaksi
kétlábú halál.

A levegő át van szőve láthatatlan, fehér
zsinórókkal, köztük lépegetünk, felhúzott
térd, vicsorgás és kerülgetés: ugyanabba
az irányba; látszólagos célokkal, jó lenne
ha aranyhalak lennénk, alig néhány percnyi
indulatokkal, koccanva tükörképeink előtt,
ahol az elválasztó utolsó trükkje: magunk
képében gyönyörködve, menekülnénk tőle.

Talán csak ennyi a minden, óvatosan kutatás
abban az Össz-ben amiből a jelen éppenje
formázva lég selyméből, átüt rajta a van
magánya mindegyikünk magja, mint egyetlen
szilánk magunkba rejtetten, csak érinteni
ne kelljen, hiszen olyan formákat pattint
amelyektől menekülve: ringatóznunk szabad.

Aludj tovább, ha légzésemmel zavarnálak,
hagynám visszaájulj, titkon lesném, mint
mosolygod ki a világot, álmaid közben te
tudsz legkékebben megizzadni, hajtincseid
úgy nedvesek, mintha harcoltál volna, tán
ellenem, nekem a szörny szerep, te pedig
az áldozat; ha bonyolultabb lenne, fájna.

Az a magas felhőcső
az egyetlen,
ismerősöm, mert
mintha gyerekként is
láttam volna hasonlókat.
Örülök,
nem keveslem,
több mint a szükségem akarata,
kellemetlen túlzás.
Őszintébb
felszívódni
a magányban, mint
napos gennynek lenni
saját sebeim körül, hagyni:
bevonzzon abba
vattagomolyagba;
nem nézegetek semerre.
Az öszineséget amikor
leírtam felröhögtem.
Csak
tagadás jut eszembe,
semmit nem
hiszek abból a képből, amely
szemeimnek hála, valóságnak
érződik. Nem mintha nem lenne
fontos az élet, vagy valami
gyermeteg elvágyódás
lenne bennem,
amolyan költői maszturbáció,
amiben a megtapasztalás helyett,
a képmutatók el szokták
képzelni a szenvedést,
vagy a szerelmet. Közömbösen
elfogadom, hogy az apró és hatalmas
közt, itt: ebben a világban, ezekkel
az érzékszervekkel, ennyit
kaphatok. Max Richter Vivaldi
átdolgozását hallgatom,
madarak,
esőcseppek,
zúzmara és ondó szitálnak
ki belőle. Érzéketlen
szívókám csak
fogyasztja, hallgatás a halál
ragozhatnékja melett, elföldelni?
Minek? Ott marad
az ujjak közt,
egy új szervként, hártya lesz belőle,
te: reményes-békaemberként,
csak lopnád
mások szenvedéseit,
vinnéd nevetésüket,
csak átélned
ne kelljen, pedig pont
az ellenkezője
a finom mulatság:
meghalni
naponta, akár többször is, bármibe
újra és újra, a fatalisták érvetlen
naivitásával, a közöny taván elhajított
lapos kavicsként kacsázva, amit apád,
vagy anyád gyerekkori
szerelme hajított el:
akartak téged?
Ki tudja? Számitana?
A válaszok és
azok a bolyhok ott a
a Szent Pált-tól
a Tate-hez vezető
sétálóhíd felett,
ahol a hétfői
hajnal utolsó részegjei
kuncogva hugyoznak
a Temzébe, a híd csak libeg,
egy pillanatra
mint a hallgatás hintája,
ormótlan
tréfa. Lehetne
valami végső lehalkítás,
egy kar valahol a levegőben,
valaki húzza meg. Ettől
a csend is
elhalkulna,
az idő és a tér
Planck üregbe szívódna vissza,
hogy egyszer
valamikor, majd
újra kiosztja a rendet,
az új reményt: energiától-anyagig,
mint egy megismételt,
elromlódott
teremtést, könnyeket termesztve
a közönyben úszó, lélektelen akarat
felett. A következő pislantás
elfedi
az előzőt, a baráti felhők
tánca száj elé
tartott szégyenlős kézfej,
némán tűri,
hogy a mai nap is megtörténjen.
A múlás beletörődése
nem jelenti, hogy a halál
elfeledett,
de ma:
még gúnyosan nézheti,
ahogyan eltáncolom azt,
amit ő milliárdnyi
életben, már annyiszor
látott: mosolya követ.

A kapu mellett, a fenyő előtt
kövér vadgalambok és szarkák,
mint otthon Manchesterben, ahol
az éjt esőpermettel a nappalt
pedig párás, felhőkkel álmodják.

A derengésünk foltjai, belőlünk
esznek, a csontjainkon élnek.
Összetett kitakarás, a hosszan
elsikoltott ó. Komisz dolgok,
miért élünk lakásokban? Ketrecek.

A csütörtök
hajnal Londonban
már hétvége,
munkába menet
a Waterloo Stationnel
szemben ballagtam,
régebben erre laktam,
a boltokból
áradó mályvacukor
és a járdák húgy
szagának keveredése
sajátos burokkal
vonja be ezt a környéket.
Séta közben észrevettem
ahogyan egy hajléktalan
görcsösen maszturbált
a koszos pokróca alatt,
nagyon gyorsan
csinálta,
mintha rohama lett volna,
mellette egy
félig kiivott,
két literes
Strongbow,
sörös üvegek,
a szoksásos
önpusztítás,
az éjjel
magányos
okádékában
és most lehúnyt
szemmel elképzeli,
ahogyan dühödten
kúr valakit, talán egy
filmsztárt,
vagy egy járókelőt,
akit az este látott.
Sokan mások,
otthon az ágyban
ugyanezt csinálják,
az alkoholtól petyhüdt
faszukkal vagy
száraz nagyajkaikkal
bíbelődve, elképzelik azt,
amiért valójában
inni és bulizni
mentek és
a végén csak
az önkielégítés
sikerült.
Az irodaépületben
ilyenkor még senki,
én vagyok az első
a laptopom mellé
zöld tea és
olajos magvak,
mint egy
templomban:
örülök a világnak,
Vivaldi-t
hallgatok és
csak remélni
tudom, hogy
az a hajléktalan
végül sikeresen
a markába élvezett;
most pedig álmodik.

Elugrok
szendvicsért,
hátha lesz
űtközben
olyan illat amit
ő hagyott ott
egy hónapja,
magából. Minden
lenne. Maradék.
A virágos
ruhái, mint
függönyök
körülöttem keringve,
nyarat okoznak,
árnyék, fény
mintha
szárítókötelek
közt bújócskáznánk,
nevet.
Valamelyik
légbuborékban
talán megtalálom
a sétáját,
vagy a nyomait.
Odakint a nap
eljátssza,
hogy tavasz
lett. Ma
itthonról
dolgozok, magány,
szédülés és
másnaposság. Azt
tudom, hogy a
legtöbb dolog
lényegtelen,
a fontosság elsősorban
a semmi
észlelése, de
ami volt - egyetlen
fontos, elveszett.
Azt is sejtem,
hogy ami időm
volt: lejárt
és az egész
képlékeny káprázat
odakint, amiben
most a napsütésé
a főszerep, szintén
múlni fog. Elképzelni
dolgokat,
egy kézfejet,
egy alkart,
a hosszú hetek
utáni találkozás
első érintését,
ölelést - akármit
lehet, és ha
tudom, ha érzem,
hogy ennyim maradt,
akkor így halok,
hogy az idő - csak
elmúlt. "A sors
büntetése" - jól hangzó
bolondság,
egyikben
sem hiszek,
a sors kifogás,
a büntetés
meg a szülők
bosszúja,
csak a tettek
és gondolatok
számítanak ebben
a szférában,
a többi merev
teória és hit.
Elmúlik
majd; én hamarabb,
de az élet,
minden részletével
követni fog, és
addig,
ameddig még
működni fog
és újabb
variációk jönnek-mennek,
adjon az szépet
neked, boldogan.

Válaszul álmodnék még, hártyák a világnak;
ujjaid közül elszelídült zajok, időnk vigaszai.
Selymes, oldalra fésült, szélben lengő fúcsomók,
ez minden amire emlékszek, velem maradtak a
tarka kövek sziluettjeivel együtt, lassú szégyen.

Elég volna szavak nélkül, reszkető szemeidet
kimetszeni magamból, akármi legyen a remény,
a létnek az a bevégzett, komiszan alvó része,
amelyben addig a pontig élő voltál; levegőben
laktunk, bennem csak az önkény szemete, hála.

Tagadás lenne őszintének tűnnöm, tudom, szinte
mindig késő eszmélni és jól kérdezgetni: bűnjel.
Még ragaszkodnék a kopasz sikolyodból itt ragadt,
dühös akaratodként értelmezett, pislogást kitartó,
állatként ébren birtokolt látomásához, hova mennék?

Késhegyű virágtövek, gyerekesen akaratos hangok,
ha görcsölnek: hívatlanul szóródva át a vajpuha téren;
nevetve engedném szétmetélni ön-kápómat, díszes
papírember Ez. Önzőn magát fojtaná, majd együtt
összesimulna szerepével: enne, amíg van előtte út.

Lebegő máglyák gabbrószínű égen, alavatlanul,
virágzatos fogsorok közül bámulnak, nem tudni kik,
mellkasok szőrein szuszogó részeg, ablakból okádó,
árnyékodra vár az, ki figyel  és kibír. Régi fájások;
elég a fehér falak karmolása - estig él, aludj még.

Egyenesek háromszög árnyakon átszúródva
hallani a halkan sercegő állatkákat a vakolat
mögül, rágják a falat és ajtókat tapasztanak
a csipkés szélű sebhelyekre. Most nem esik,
olvasom: még mindig piacgazdaság van ott;
odakint, sokat félnek. Közben egy apró pók
ereszkedett a lepedőre, papírlapra léptettem,
onnan a szőnyegre engedtem, integettünk.
A szombat délelőtt fekhelye, vidám derengés,
a gyalogosok mellkasát, karjait és a fejeket
külön kitinlábak cipelik a körforgalom felé.
Ott? Lejárat a pokolba? ...mintha tika volna,
vagy lenne bármi. Csak ennyi az egész,
amennyi látszódik. nincs mögöttes.
Repülőgép égen. Elöl eszi a felhőket,
hátul jégcsíkként kifújja őket.
Halad, sirály
látásom rátapad, vonszolja széjjel,
komótosságában, feléd? Elérne, sírnál.
Az újságosnál sor, elöl ápolatlan és nagyra
hagyott körmű szörnyek, összehúzott idő-ék;
úgy, mintha saját temetésemen ácsorognék,
megleshetném, melyik kopott pólómat húzták
utoljára rám. Közöny. Ennyid maradt, éles,
mélyen vág, halkan hadarva homályos, zavart.
Fáradt tekintete képtelen figyelni, mintha
egy rágógumiba ragadt hangya próbálna
szabadulni, meghal mert kellett a halott légy
húsa. Nem meglepő a csend lélegzése, mint
a kék, ott fent, állandó. Akár elképzelés is
lehetne, vagy tópart saját hajnala, beégett
kacsintás mesénk tetőtérből, ahol a galambokkal
töltött reggelek egyetlen harapással, kényszer
nélkül váltak áldozatokká. Lovacska szemek.
Mászank a kövek a járdaszélen, komolytalan
vagy akármilyen, arrébb gurulnék velük, de
úgy tudom tilos, előmászna a többi, csak fájna:
ahogyan a parkra feszült zöld bőrt felszakítanák.
ldskjfhdskjhwe vakon akarnak majd meghalni.
Oda-álmodok hozzád, érinteni és beszívni
amit  kilélegeztél, csók helyett áll-nyalogatás,
cupp a messziből,  gondolatom, alszok még.
Vajon ez az a fejrázás már, amikor nem tudsz
irányítani?  És az a fajta kézremegés, melyről
eddig csak olvastál,  veled is megtörténik. Igen?
Elhalkulnak a délelőttön élősködő gondolatok,
csak kiszopnák az életszerűséget, vagy a friss
állatias mozgást, melyet annyira csodálnak,
érték és elvek, vagy határok  és a történelmeik,
hazugságokkal, nemzet-szar, röhejes határok,
erősnek hitt fejek, kegyetlenség kultusza,
harapások. Erősebb és hatalmasabb: könyörgés
az imádott falloszb körbetáncolása. Kell nékik.
Quo Excrēmentum, Amen.
Bolyongva elidegenedés, ezt a jelent idegennek
érzi Ezt itt, keresnélek valóság változat, lennél:
melyet ablakomból látnék: körötted fák helyett
rémbeli, fogas fejek sűrűje. Egyszerű. Annak ott
és Ennek itt: hibátlan működés, elfeledett légzés.
Szájak és csámcsogásaik, szorgosan rágnak, nem
képzelődnek. Tények, szülés, lét: kúr; átörökítés,
vagyon és hit. Elképzelném, hogy titkon minden
szobában hagytál nekem egy lábnyomot, melyekből,
ha öntözöm, kinősz nekem és holnap reggel
virágként ébredsz a matrac bal oldalán. qwbewwwwwww
Mozartra felvágni az ereimet, csak vicc lenne,
valamelyik
vidám operájára tadáá és nézni ahogyan
a vér szökőkutazik,
mint amikor egy bálna fejéből ki-sziszeg a hűs pára.
Érnek az életet csitító magok, vidámságnak álcázva,
a szomorúság sértő, kell az álom, mert amaz terhelő.
Három és fél altatóm van,
ezek az apró, fehér fókák
szemtelen
fenyegetések. Komolynak
kellene lenni, nem ilyennek.
Szertelen nap, olvastalan könyv,
édesbogár: harciasság. Valahol és távol.
Olyan diavetítés, mintha másokból fürkészném
magamat, látva és felülök, járnék és ha benyomnám
a mellbimbómat, bekapcsolna engem,
minden működne újra, fényesség, jössz egy tál
friss gyümölccsel, vidáman kacag, mosoly
mint karácsonykor, fluffy zokniban és végül
a félrehúzott bugyi mellett félútban, hét percig
jelentene valamit a mai nap. Csermely belőled
és ez a múlt, világ-képzet halkan elernyedne,
miközben közöttünk szunyókálna a Nap: közönséges.

kjh jó volt átfolyni a vonatból
az állomásba,,, csőlények akárha
fényes pajtások csillagos terítőt
feszítettek a felnyalt sétálóra,
szokásos zöldes fényeim a Temzén,
túlpartig elhúzva, Tower-ig érő
mosollyal harapnak dkdj ki én ből.

Péntek, mint amikor a mulierjuice
anyából csepegve, álmos hömpöly,
járásból könnyű völgyeken lefutó,
odaérkezőm! Kilátnék, haladnék Te
ritmusodra, halálra pörgetve, kör
bondázs, pikolihegés a szájbakúrt
olcsóság és a biopasztillák kénye,
kényszerbe foglalt egészen hamiska
kímélete: ugyanolyanul élünk. bűn.
Dehitratált szemzsákomon kereszbe,
új ráncom, simogatnám. Tán fa nő
belőle, gyökerei lassan fúrjanak át.

Aprókat ránganak a virágtartók, ég
nem maradhat, akaratlan és kevéske.
Baell koszos, tömzsi valaga bőrként,
újranő ezen a városnyi seben. Vénák
utakból, hajókáznék rajtva: mint ép
testnek sétában, pár-lábfejeim kopp,
csak méz-szín útjelek, gurulásunkkkk
csendes kip-kopogás az elégedettség
óh első fogai közt, zsákmány: két én.

Ahogyan árnyékomat nézem, fejtenélek,
látszódtál a felső, fejformám szürkék
körében, egykor élt képeinkből húsok,
egészen érthető hangjuk volt. Szavak,
tagolható beszédlánc, nbv juj a szél,
vagy a csepegés mintha idegen nyelvek
lennének és érteném. Tagolós szókések.

Halál ez; dögpad, olyan flip-flop flag
amit nem tud lekaparni más, csak, tán:
önző némájába merült magányos remeténk.

A tetőn ereszek szügye, meghajolva karnak tűnnek,
szemek a szekrényen, mindent tagadva maródnak,
alázatos, könny kelengye, óriás felhők szürke ruhája,
szépkereső mulatság, hideg hajnalok részeg külleme.

Olyan vagyok, amilyennek az éjjel kucsmás alakzatra
fújt arca hitt, örökre kisfiú, apja gyomrából kielletve,
bolygók közt lebegő aránytalan, árnyalatokban, ahol
minden csendesebb; a nedves téglák lecsapni készek.

Vajon hol alszok és mennyire húzza szét? Ölelések rés
szürkébb ködjéből hetek alatt csírázó szárak élek-foly
ása mértékből pattogzott horgony, lógnék kisujjammal,
mindenek dagadó gömbjét tartva sötélila égdísze előtt.

Ghr glad urg mennyire vagy felfújt? Életbe menekülő,
örömhordákat maga után húzó, picsaképű szalonjankó,
minden álmában két sínpár közt henyélő, hóhérgőzöst
váró, élek hasító megváltását áhító akármi; nevezzem?

Szokott kedd, mint hallgatás,
ülve magamban, múlt-ember,
falvánkosnak dőlve, átfonva
magam ujjaid közt, fityegnék.

Csak óhajtás, vakító redőnyrés,
az orchidea szirma, rést vág
ereimen, az érzékelés maga
gyerekkorba bukott mesejáték.

Elsétálnék a szoba túlfalához,
libegés a szekrényajtók tükre
előtt, árnyas takarásából elérni
tenyered nyomait, rátapadnék.

Délelőtt, tíz körül. Az unalom
velem együtt lélegzik. Autók
utcadala, átázott madarakból
életeink zaja: félrehajlolnék.

Az eszmélet, a létezés: túloz,
hideg fémcsővek ónos belei.
Múltnak hívnám a távolság
fénytől eltakart, fájó rétegeit.

Kinek a hangja melegágyam,
levegőnk érett szótlanságában,
sebzett dolgaink tüdőnk mögé
rejtése;  némaságunk érintése.

Esetlen felpillantás - álomvég,
Reménytelen szemeid, emléklő
tükreim; huncutkodó kacsintásaik,
múlt vágyak haldokló maradékai.

Kinek a homloka? Izzadt hajtincse,
tölgyesek mélyén szökellő lovacska,
reszkető idő, ezüst keretben, benne;
alul maradtan mi, múlásba vérezve.

Csak lenyugszik a mozgás, megtörtént,
elménk a végtelen. Rőzse-ágyon rajzolni,
felfüstölve kék égre, alaktalan tetemünk,
hon és lélek nélkül, örökre kettétörve .