képek, betűk

Verseket olvastam, Yahya Hassan verseit, ő egy palesztin gyökerű dán költő, aki verseiben Ayaan Hirsi Ali mondatait idézte fel bennem az őszinteségével. Megható versei vannak, őszinték. Hasonló élményei voltak az iszlámmal és a palesztin származásával, mint nekem a református vallásommal és a magyarságommal. Mindkettő dolog adott volt az életünkben, de mindkettő elviselhetetlen terhet jelentett, mert túl sok olyan dolog köthető hozzájuk ami nem mi vagyunk, több mint ami elviselhető, ezért a kukába dobtuk ezeket. Nehéz elszakadni azoktól a fojtogató kultúr-indáktól, amelyek vissza akarnak húzni abba a keretrendszerbe, ahol az elődeink léteztek, mintha mi ők lennénk automatikusan, mintha különlegessé tenne az ha egy nemzethez tartozol, mintha közelebb lennél a jósághoz csak mert beleszülettél egy vallási közegbe, mintha nem lenne választás, pedig mindig van, mert mindenki választhat aközött, hogy idiótaként viselkedik és egy nem általa választott csoporthoz akar tartozni, masszaként akar létezni vagy gondolkodik és kiszakad a csoportból. Ez érvényes a családra, nemzetre, vallásra, kultúrkörre: mindenre. Én nem a családom, nemzetem, vallási csoportom vagyok, hanem én én vagyok. Ez nem önzés. Ez csak őszinteség. Egyszerűen ugyanolyan mint beismerni: a Föld nem lapos. Az ég kék. Én is átmentem ezen és kisebbségi létben születettként, majd többszörös bevándorlóként ez hatványozottabb belső konfliktusokat okozott. Az öntudat nem egyenlő az önzéssel, a felvilágosodás nem ugyanaz mint az egoizmus és az őszinteség, szókimondás nem mások ellen irányul, csak van. Mint egy kő, vagy virág,
Ezeknek az egyszerű dolgoknak a megértése sajnos sokaknak gondot okoz, mert korlátoltak és hazugok. Az ilyenek verik a gyerekeiket, háborúznak és pofáznak bele mások életébe. Az ilyenekből lesznek a nacionalisták, az ájtatoskodók, a vallásokat, eszmerendszereket követők és a mások életét tönkretevő despoták: egyszóval azok, akik nem akarnak gondolkodni és őszintének lenni, nem tértek még öntudatra.

Yahya Hassan egyik versében leírja, ahogyan gyerekkorában az apjuk őt és a testvéreit egy bottal veri éppen. A kezüket üti, sorba állnak, egymás után veri őket. És ők pedig maguk alá vizelnek a félelmükben, látta ahogy a kishúga lábán folyt le a saját vizelete és félelmében egyik lábáról a másikra ugrált félelmében, megrázó vers.
Az én apám engem pofozott. Szinte naponta, soha nem kegyelmezett, de én nem is kértem.  Az öcsémet néha szíjjal verte, a vas részével is. Hallottam ahogy sír, könyörög.

Korán van. Nem múlik el semmi, de úgy teszek mintha igen, hogy könnyebb legyen létezni, ez a távolság gyilkossága ellenünk, érdekes dolog figyelni az apró kitérőimet, nem akarok gondolkodni róla. Ma hajnalban rajzolást terveztem, talán sikerül, talán nem, egyik sem baj, nem sietek, nem hajt semmi.

csak ültem és bámultam a kiterített fehér lapokat, rajzoltam egy négyzetet,
a zöldjeire gondolok, lassan: csendben, nesztelenül úgy őrzöm hangját,
sóhaját, mint egyetlen őszinte, láthatatlan ékkövet, amelyet elrejtek
minden elől és csak akkor veszem elő ha egyedül némán magamba figyelek.

Nem mindig akarok létezni, de mit lehet tenni? A dolgok történnek és ha már egyszer élünk, akkor tanuljunk, olvassunk, figyeljünk. Talán...kizárólag a megismerés lehetősége miatt érdemes lenni, mert amíg létezünk, addig megfigyelhetjük a dolgokat, úgy ahogy vannak. Tőlünk függ. Ez az egyetlen dolog ami igazán számít és emberré tesz, mert aki valóban megfigyel és lát is, az nem lesz sem önző, sem gonosz, sem akarnok, inkább csendes szemlélődő és szerény, mert tudja mennyire esendő és aprócska és tudja mennyire nem számít a természetnek az ő létezése és emiatt minden élő egyedi és egyszeri. Nincs szüksége külsőségekre ahhoz, hogy ne bántson más élőket.