Tegnap délután Maud Lewis életéről olvasgattam, ő egy kanadai művész, leggyakrabban népművésznek és outsider-nek tekintik őt is, mint mindenkit aki nem illeszkedik a mindenféle hivatalos és "hivatásos" (micsoda borzalmas dolog hivatásnak nevezni a művészetet) művészetbe. Maud Lewis az élete utolsó 32 évét egy olyan aprócska házban töltötte aminek csak egyetlen szobája volt, egy elhagyott helyen, itt éltek kettesben a férjével, aki házaló halárus volt, teljesen egyedül éltek, a házimunkát a férje végezte. ő pedig csak csak festett és alkotott, gyakorlatilag a szobaház egyik sarkában élt. A fárje nagyon szerette őt, tőle kapta az első olajfestékeket is. Az 1970-ben bekövetkezett haláláig a szoba-háza legtöbb felületét beborította képekkel. de természetesen hagyományos képhordozókra is festett, apró kártyákat is festett, amelyeket a hallal házaló férje 40 centért árult. A 32 évet amit a házban töltött szó szerint kell érteni, ugyanis sehová nem mozdult ki, csak a házban tartózkodott. A férje, Everett Lewis 1979-ben halt meg, egy betörő gyilkolta meg. Az élete utolsó néhány évében sokan látogatták, a turisták felkeresték őt, de a helyiek is, Kanadában nagyon népszerűek a munkái, a képeit és a szoba-házukat is a The Art Gallery of Nova Scotia gyűjteményében őrzik (az egész ház a múzeumban van, meg lehet nézni).
 |
| Maud Lewis háza |
Örülök a csütörtöknek, békések a szó betűi, szép hosszú és kedvelem, hogy kettő darab "ö" betű van benne, ettől olyan jó lesz kimondani, csücsörítős csütörtök. Aludnék még, de most, hogy kiment az altató uto-tompítósága is, egészen aktv lettem. Kaptam még egy üzenetet este, az volt benne, hogy "Igen...".
 |
| Maud Lewis, Three black cats, 1955. |
C. mélyen alszik, raktam egy vánkost a feje alá, de nem érdekelte, pontosan a vánkos mellett van a feje és békésen szunyókál.
Csináltam magamnak gyümölcstálat reggelire. Körte, alma, áfonya, szeder, cékla. Várom a szombatot, egész nap lustálkodni szeretnék, nem csinálni semmit, ahogyan a legtöbben: én is csak erre vágyok, ha nem fog esni az eső, akkor valamerre elmegyünk C.-vel, jó lenne a tengerhez leugrani, mert szeret tengerparton futkározni.
Ennyi apró hülyeség, rezüdlések, magány. A magányról az jut eszembe, hogy nem kell félni tőle, nincs semmi rossz abban ha egyedül vagyok, jobb mint olyasmikre vágyni ami nincs.
Viccesek az emberek amikor hazudnak, azonnal érezni a hazugságot, amit talán csak a hazugság elkövetője nem érzékel.
Ez egy ilyen reggel, teli semmitmondó gügyögéssel, olvasni sincs kedvem, elkezdtem nézni egy előadást az exobolygókról, de abbahagytam, mert nem tudtam odafigyelni, elkalandoztam.
De a csend jó, mint mindig.
No comments:
Post a Comment