képek, betűk

Egy ideje nem írtam ide, mert nem nagyon értem rá. Új munkahely, gondok, persze nem különleges dolgok, szokásosak. Az egyedüllét egy ideig fáj, de csak meg kell szokni és miután megszoktam nem zavar többet, sőt ellenkezőleg, egészen hiányzik akkor is ha emberek között vagyok: úgy érzem, hogy jobb lenne egyedül lenni. Találtam egy érdekes Warhol idézetet, gyorsan lefordítottam:
"A pop-art művészek olyan képeket csináltak amelyeket bárki aki a Broadway-on sétál azonnal felismer egy szempillantás alatt - képregények, tálalóasztalok, férfinadrágok, hírességek, zuhanyfüggönyök, hírességek, kólás dobozok - nagyszerű tárgyak, amelyeket az absztrakt expresszionisták nagyon erősen megpróbáltak nem észrevenni." -- Andy Warhol.
Akkoriban úgy gondolták - ez még a 20. század elejéről visszamaradt, valamiféle szellemi magasztosság iránti vágy miatt(?), hogy a művészet fontos és van bármiféle ereje. Egészen elképesztő látni, hogy még a hatvanas években, sőt még talán a hetvenes években is használtak a bulváros közbeszédben olyan fogalmakat mint "absztarkt expresszionizmus" és talán még érdekelt is valakit. Ez nem értékítélet, meg múltba vágyódás, dehogyis vágyódok a múltba, hiszen soha semmi nem volt szebb, vagy jobb, egyszerűen csak más.
Adrian Stokes egyik tájképét nézegettem, temperával készült és a színharmóniája egészen elképesztően üde, jó nézni és elvágyódni a természetbe, régóta nem jártam hegyek közt, régóta nem sétálgattam csak úgy, de emlékszem még: vannak nyírfák és tölgyesek, sőt talán még havas hegycsúcsok is léteznek valahol. És olyan emberek is vannak akikkel jó egy erdei faházban néhány napot eltölteni, tudom, hogy élnek ilyenek, csak én nem ismerem őket, de megnyugtat, hogy léteznek. És ennél több nem is nagyon kell.

Adrian Stokes, Autumn in the Mountains, 1903, Tempera on canvas

Lynette Yiadom-Boakye képei egészen furák, képzeletbeli embereket fest különféle élethelyzetekben, egészen sok színházi életképet láttam tőle. Picasso korai képeinek a szín és formavilága jut eszembe a legújabb munkáiról, nekem úgy tűnik, hogy jelenleg teljesen másféle módon közelítik meg az embereket, eltűnt belőle a durva irónia, ami a régebbi képein groteszk, eltorzult ábrázolási módokat eredményezett.

Lynette Yiadom-Boakye, The Work, 2015, oil on canvas

A csend az egyik legélvezetesebb dolog, ezért szeretem a hajnalt, lecsukom a szemem és nem hallani egyetlen autót sem, nem ordítanak emberi vadbarmok az utcán. Hallom a fák suhogását, hallom a ház fura zörejeit, ahogyan ez kattanik, az pattanik. Kevesebb gonoszság, kevesebb akarat, kevesebb ember - a csend jó.