Én nem értem, hogy kik és miért rombolnak, már régóta nem megy a fejembe az a kultúr-koprofágia ami Magyarországon történik, de nem tudok mit tenni, csak ámulok azon a mocskon ami lassan mindent átsző. Hagyom én: follyon a medrében a szar, csak néha eszembe jut egy-egy jó cikk a rendszerváltás környékéről, abból a korszakból, amikor néhány évig volt Közép-Európában valamiféle demokrácia igény és ez az eufória-szerű állapot, nameg a szabadság iránti, akkor még létező vágy kreált némi értéket, mielőtt a kétezres évek elején újra mindent elöntött a kádárizmus iránti nosztalgia és a parttalan nacionalizmus fura és számomra perverz keveréke, hogy azután létrehozza azt a szellemi sivatagot, amelyik jelenleg is önmagát ünnepli mind a politikban, mind a kultúrában: a talpnyalók, urak és szolgák világát, meg az üresfejű, törtető, senkiháziak paradicsomát.
Aludnék vissza, de nem teszem, Francis Upritchard munkáit nézegettem.
..és megettem az áfonyámat,
meg a körtémet, amit két hete vettem,
mostanra puhult meg, de megérte várni rá,
nagyon finom, nézegetek, pislogok, lehúnyom,
kinyitom, mintha redőny lenne előttem, némi vágy,
hogy puha ujjadhoz nyomjam ujjam, te az üvegfal túlsó oldalán,
átmennék hozzád, de nincs rés, csak tátogunk,
már nem halljuk egymást, de még emlékszünk a másik
hangjára, tudjuk: szép volt, csilingelt, kedves, de
a sohaság, a sors és a táv: lassú marásokkal
egyet-egyet harapva véletlenszerű helyekre,
végül ezt az üvegfalat vonta közénk,
hogy akváriumunkban lebegve,
vérző halakként nézzük,
ahogyan a másik
eltűnik.
Hétfő van, előre rettegek a Rochdale Road dugójától, az iskolába igyekvő kamaszok duzzadt, ostoba arcától, a munkások koszos körmeinek látványától, szemlehunyva, orr-lezárva, átdöcögök a belváros hajléktalanjainak tengerén, a kávézók álmos kirakatai előtt, az irodáhazak pöffeszkedő kapualjai előtt, szellemként a semmiben, múlt és jövő nélkül: ahogyan kell - na és csendesen, szerepem és mosolyom a pénznek szól: amihez jól illik a magány.
No comments:
Post a Comment