képek, betűk

A "cinikus realizmus" elnevezésen rágódtam épp, a futnikészülés és az elindulás előtt, tegnap éjjel próbáltam átverekedni magam azon, hogy a cinizmust és a realizmust összeegyeztessem magamban, azután rájöttem, hogy semmi értelme annak amit csinálok és gyerekként ezt azonnal tudtam volna és spekuláció helyett azonnal adaptáltam volna az adott fogalmat - ehelyett itt kérdődztem. A cinikus realizmus legkevésbé jellegzetes vonása - a nacionalizmus - nem mellékes, de annál inkább zavaró a számomra, persze, nyilván a politikai érintettség okán: elkerülhetetlen, főképpen, hogy eleve a kínai kultúra és a bennünk, nyugati-fehér-europoid-izékben élő (a)kínai sztereotipikus verziók által generált cinizmus a kiindulási alap. Például az örök vigyor, az olcsó és ósdi termékek és a bezártság: mert hiába az állandósult vigyor, a hatalmas diaszpóra: a rasszizmus mindent átszövő, képmutató és egyszerű válaszokkal szolgáló magyarázatai: hatnak. És hatni fognak. A történet folytatódik. A cinizmus pedig nem jó, vagy rossz: egy megközelítési mód, olyan mint bármilyen túléléssel kecsegtető gondolatmenet: az alkalmazó pillanatnyi szellemi és lelki állapotától függően működőképes vagy nem.