ez egy faház, elöl egy tóval, horgászokkal, hátul ártéri erdő, azt hittem itt is fel tudok kelni majd hajnalban és futás helyett sétálhatok egyet, de majdnem hatig aludtam, csend volt, (olyan csend amilyen gyerekkoromban szokott lenni, amikor sátorban szoktunk aludni, nyári szünetben) de most már nagyon erősen idesüt a nap (elbújok előle, mert nem szeretem a napfényt, amíg nem lesz a ház előtt árnyék, addig nem megyek ki, most elképzeltem, hogy leégek, ettől ki fog rázni a hideg, mivel, emlékeim szerint, azonnal paprika vörös lesz a bőröm, undorító: természet? nap? fák? kövek? ellenkezőleg. a természet minden kis részecskéje tökéletes lenne - ha természet lenne.. csak ezt mi, illetve ők - én nem, már teljesen átalakítottuk, a körülöttünk lévő, "természetnek" nevezett valami - nagyrészt emberi készítmény, például, az itteni, kellemes, hűvös, ártéri erdő, a folyóval, állatokkal:::: halakkal, szarvasokkal, sünökkel együtt - szóval: mindenestül, emberi építmény, amit szorgos kezek nevelgettek, gyakorlatilag egy kert, semmi több. de azért a növények, önmagukban tökéletesek benne. és a madarak is. csak az összkép zavaró. számomra legalábbis. mindig érdekelt az a gondolat, hogy mi lenne száz év múlva, ha eltűnne az ember a bolygóról, mennyi idő kellene ahhoz, hogy a természet visszafoglalja tőlünk ezeket a mesterséges kerteket ----- szóval, nem nagyon tud a bőröm barnulni én meg nem is akarok, csak megégni tudnék, ezt pedig kihagynám --- inkább ücsörgök itt bent és olvasok, ), a közeli, ártéri erdőben rigók, ez az utolsó teljes napom itt, holnap reggel továbbállok, letudva a kötelező, családdal kapcsolatos kötelességeimet, amit hajlandó vagyok megtenni, de jól érzem itt magam, így, valójában, egyáltalán nem érzem kötelességnek, ezután, még hazaugrom a szüleimhez, ahol, reményeim szerint, esténként leiszom majd magamat, amennyire csak lehetséges, feltétlenül. "talán füvezek is?" - kérdezte p. "fű, sajnos, valószínűleg, nem lesz, de majd, talán, egyszer leszáll az égből egy nagy Bong űrhajó és találkozok vele én is, hogy átvehessem tőlük az idegenek üzenetét???" sipítozik Nagypicsa Mamma, 
óóóó, emberek, élet, furaság, például, itt van televízió, nyitott szájjal nézem a gyerekekkel együtt, mivel csak akkor szoktam tévét nézni, ha hazajövök, nekem, magamnak már hosszú évek óta nincs tévém, mert féltem a tudatomat, most épp valami gyerekműsor megy, pont a fejem fölött lévő tévékészülékben, így, először olyan volt, mintha gyerekek a fejemet néznék, de persze valójában a meséket bambulták, egy minimax nevű adót, itt néznek egy mesét, ami teli van egerekkel. ezen az adón, úgy tűnik nekem, hogy egész nap, mindig csak a gyerekek jellemének és tudatának fejlesztésén ügyködnek (cinizmus?????) a műsorkészítő mágusok, gondolom, sok pszichológus végzettségű szakember és erkölcs-fasz-úr dolgozik azon (tuti???), hogy létrehozzák a tökéletes hallucinációs csomagokat, amik majd a megfelelő irányba terelik a gyerkőcök amúgy, természetes valójukban --- rosszaságokra hajló kis tudatát, ugyebár,,,, számomra mindig vicces ha valakiknek missziójuk van, de hagyjuk, nincs kedvem kritizálni a valóságot, az olyan amilyen, és nem áll rajtam kívül - inkább nevess velem te is, most épp valami Valentina című mese megy, Valentina egy egér??? rózsaszín balerina ruhába van öltözve és visongva énekel, iszonyú hamisan, eléggé abszurd az egész, milyen jó, hogy az embereknek nem kell LSD-t szedniük, elég ha tévét néznek, ezen keresztül megkapják a legális hallucináció adagjukat minden nap, ez szerintem nagyszerű! én, talán, eléggé kilógok a társadalomból, nem szándékosan, csak, egyszerűen így alakult és a magam kis burkában, ritkán szoktam szembesülni azokkal a dolgokkal, amelyek amúgy, teljesen hétköznapiak, ilyen a televíziózás is, most már egy  Timi nevű mese megy, ahol birkák, pelikánok, sünök - persze kölykök, mennek iskolába, énekelve és timisó a címe, az epizód címe pedig "űrutazás", nézem, nézem - folyik a nyálam is, kár, hogy józan vagyok, valami szerrel együtt biztosan nagyobb lenne a hatás, de sebaj, így is elleszek ezzel a délelőtt folyamán. az is érdekes, hogy a gyerekműsor közben, ahol ugye kedves kis állatkák személyesítenek meg embereket, amelyek aranyosak, kedvesek és színesek --- szóval a műsor közben, vagy a műsor után, szalámi, vagy sült hús formájában megeszik ugyanezen állatkákat és ez persze senkit nem zavar, pedig ezeknek az állatkáknak valahol elvágták a torkát, vagy épp elektrosokkolták őket, kifolyatták a vérüket, kiszedték a beleiket, zsigereiket és szalámit csináltak, vagy pástétomot főztek belőlük, na persze, a valódi állatok nem énekelnek vicces dalokat, színes ruhákban, azokat meg lehet ölni. mellékes. azt hiszem elegendő volt ennyi betű mára, nem nagyon van mit írnom, jó az emberek közt, akik valamiféle, ún. rokonságban állnak velem, ez egy fogalmatok arra, hogy a genetikailag közelinek mondható emberi lények az adott társadalmi és kulturális ketrec törvényei és szokásai szerint meghatározzák a maguk viszonyait egymáshoz, ez minden kultúrkörben másféle, de a legtöbb ember úgy tesz mintha az ő kultúrkörének a szokásai lennének az egyedül elfogadhatók - ahogy mondani szokták "természetesek" - ez sok konfliktusra ad okot és eléggé sok gonoszságot szokott generálni azokkal szemben, akik nem passzolnak bele a szabályrendszerbe, de Belül kell élniük, és azokra is, akik egy másik ketrecben ücsörögnek, másféle, szabályrendszerek alapján BLLLLLLLLIXXXXXXXXXXX nevess velem???? --- számomra ez nevetségesnek tűnik, de jó megfigyelni és részt venni a játékokban. Például, Abban a Ketrecben, amelyikben én születtem, "rokonságnak" nevezik feljebb említett kapcsolatrendszert, nekem ez teljesen vicces, de tudom a szabályokat és részt veszek ebben a játékban, mert szeretem azokat, akikkel felnőttem, hiszen egy csomó közös emlékünk van, ha nekik a "rokonság" jelent valamit, mint törzsi, nemzeti és egyéb szokásjog marhaság, akkor én ezt elfogadom így, néhány napig, ennyit megér a szeretet, és az emlékek, nah, meg a jövő is. bár ez utóbbi eléggé kétséges. :) de most süt a nap, itt a szandálomban, unokaöcsém, ártatlan fejét nézve, alvás közben, viszonyítási alapként, csak az emberi "jó" és megértés tűnik elfogadható szabályrendszernek. Kár, hogy sehol nem létezik ilyesmi, esetleg csak üres szavakban, de tettekben sehol - a ketrecek szabályrendszere felülír mindent.

fülledtség, meleg, sok pára, aliglevegőazisfülledt, de nem kellemetlen, fagyott sárgadinnye, fernet és tonic, sör, izzadás, nyár. azt hiszem, ha túl leszek a jelenlegi élethelyzetemen, akkor megpróbálok elköltözni, minél északabbra, ahol nincs efféle nyár.
kicsit megnyugtatott, hogy van egy szoba itt, ahol van négy ágy, de az egész szoba egyedül csak az enyém, bezárkóztam egy kicsit és Jake és Dino Chapman munkáit nézegettem, ez megnyugtató, itt is ugyanaz van mint általában, vagy mondhatnám: oly gyakran: a legjobb egyedül. Szórakoztató a hatásvadászatuk, és mivel a náci szimbólumrendszer (amelyet utolsó munkáikban oly sokszor felhasználtak) egy olyan tabu, aminek a feldolgozása (kultúránként erősen változó), bármilyen kontextuson belül, nagyon sok esetben megőrizte tabu jellegét. Most, rossz példaként, de kellően vakként, félrevezetve a szálat ---: felidézhetnék, néhány poszt-kommunista ország béli filmet, amelyekben ez a fajta (náci szimbólumokra értve csupán, de idevágó lehetne sok-sok USA beli film is, természetesen) tabu törés megtörtént - és mégsem történt meg és ez csak egy tabu a sok közül, oké, de persze egy sztálini (vagy ezzel valamennyire kompatibilis) kultúra felfogás keretein belül történt mindez vagy egy angolszász kultúr-propaganda keretein belül, ami bár jogos és kellő erővel gyárt hősöket, a nácik által képviselt borzalmakat inkább csak virtualizálta ahelyett, hogy feldolgozásra ösztönző, valódi szembenézésre ösztönzött volna??? --- és ez szinte minden problémakörben hasonló, bárhová beletúrunk, dömpingszerű és felszínes, ami nem baj, legyen, ha ez kell ----, de olykor, mindez, még abszurdabb közegeket teremtett, olyan hősökkel, olyan közhelyekkel és olyan populáris stílusban, amelyen generációk nőttek fel. Na persze, itt másról van szó, csak kalandoztam. Nagyon komplex dolgokat vet fel ez az egész, a jelenünkben is, sokféle konfliktust kellene hasonló, kortárs, esetenként a dekonstrukció és az abszurd eszközeit felhasználva - feldolgozni. Főleg itt Európában, kár, hogy ma az underground-populáris művészet több irányzata is, ahelyett, hogy nyitna és átfolyna a művészetek azon irányzatai felé, amelyek képesek a populárisból átjárni a magasabb-művészet felé (igen van ilyen, tudom, hogy nem divatos a "magas" művészet, de aki szerint nincs "magas művészet", az nézzen mexikói szappanoperákat Tarkovsky helyett és higgye azt, hogy "végül is ugyanaz" --- oké??? nincs ezzel baj, a butulás is egyfajta koncepció és támogatlak ebben!) --- na persze tudom, az irány a legtöbb esetben pont fordítva történik és a magasból megy a populáris felé, de mégis, olykor ez nem így van, nem beszélve arról, hogy itt nem lehet semmiféle törvényszerűséget felállítani, meg miért is tenném, mivel én ostoba és tudatlan vagyok: nem kell törődnöm azzal, amiket te tudni vélsz? komolytalan vagyok, felrúgok mindent, de csak a magam örömére, ártalmatlan játékként, oktalan vagyok??? A populáris és a népi, úgy tűnik, hogy néha eléggé könnyen radikalizálódik és olykor nem több, mint primitív politikai cél-elérés-eszköze (gondolok itt, például a nagyon sokrétű bevándorló kérdésre, és az idevágó szubkulturális produktumokra, az erre kínált politikai megoldásokra, és az ellen-megoldásokra egyaránt, én nem látok semmiféle megértést egyik oldalon sem, és sokszor nehéz eldönteni, hogy ki áldoz fel kit, ki aláz meg kit és mi az ami átlépi azt a határt, ahonnan a bestialitás már csak egyetlen további lépés --- na nem a művészetben, hanem a valóságban, és ugye, ez olykor,,,,, rávilágít, vagy ráillik??? félek, megtörténhet újra, ami már oly sokszor, a történelem folyamán... az olyan vallási közösségekre, amelyeknek a szimbólumrendszere és közösségi jellege, állítólag nehezen egyeztethető össze az európai, magát keresztényként aposztrofáló Akármivel, mert, hogy az amúgy egymást is lenéző, közösségek összezárnak, ha nagylelkűnek kellene lenni, a külső ellenség ugyanis jól jön mindenkinek...ha épp rosszul állnak a dolgok, ott az Idegen, mint legfőbb gonosz.) --- ami persze, a valóságban megfoghatatlan, koronként nagyon változó, de politikai célokra nagyszerűen felhasználható és fel is használják. "Én úgy érzem" ---- ezt p. mondta, "hogy egyre többször és egyre bátrabban kellene élnünk az olyan művészi eszközökkel, amelyek nem csupán felháborítani, dekonstruálni, vagy épp megvilágítani akarnak," ---- cincogta két kacagás közt... de én ekkor már valahol a folyosó végén jártam, ütemesen rá-rá csapva tenyeremmel a hideg, fehér falra. De nem volt mit mondanom és nincs mit gondolnom, itt forróság van, jó nagy kecskebékák ücsörögnek a part menti sásban, ha megrémisztem őket, akkor nagyot csobbanva elúsznak. Megyek, iszok még fernetet, jeges tonikkal és éjszaka majd elbújok a négy ágy közül valamelyik alá. itt, most nincs kedvem megölni magamat, de estig biztosan eszembe jut egyszer-kétszer. de ez a megszokott, le sem írtam, csak lusta vagyok kitörölni,dfmfmfmfmfmf

tegnap este megérkeztem abba az országba, ahol születtem, nem nagyon mond semmit, de a szüleimet jó látni, meg szép az udvar, a zöldségek, meg a két öreg tyúk és a diófájuk, idegen nekem minden és nem is tudok emlékezni, illetve nem akarok, mert minek.
forróság.

ruuurrrr. murrrr. mi lenne ha, ha, hahaha a filozófia, mint rekesz és mint eszköz --- és az irodalom, mint kifejezési forma, vagy nevezd aminek akarod, már évtizedek óta teljesen feleslegesek lennenek? ha csak megélhetési bűvészkedések lennének? felhördülés! tiltakozás. pedig. semmi nem történne... teljesen értelmetlen ugyanis. de ez után a pszeudo-kollektív, nevetséges, butuska felismerés után, minden menne tovább, kivéve ha tévednénk, én is, te is, p. is - ami jó lenne, mert azt jelentené, "nem felesleges", mégsem, semmi nem az, minden morzsa kellett és kelleni fog, amiatt, azért, hogy kimásszunk a biológiánk börtönéből és a faj csapdáiból, egyszer majd talán - egyetlen atom lehessünk, korlátlan élettérrel és idővel - a világ felhördült, tévedtem, ó, bocsánat. és ebből kifolyólag, A. világvégét jósolna kávézaccból, merthogy, mondaná: a világnak vége lenne. Na persze. Vége. Szerintem meg semmi nem történne. egyre és újra csak termelődnének az elvek, regények, versek és eszmék. a sok Tescós gondolat, amiket körbe lehet ülni és nyámnyogni rajtuk...PAM PAM PAM de, még. akár, egy kevéske igazság is lehetne benne? de a korlátoltság - nem mint emberi tulajdonság, hanem mint ítélet és a megszokás -szintén, lásd. mint az előbbi, olykor tovább húzza a szájakat és a gondolatokat, mint amennyi grimasz indokolt lenne, így elolvashatom ugyanannak a történetnek a századik változatát is, más korban, más szereplőkkel, más írótól, megcsodálhatom, ahogyan a filozófia egyre újabb területeket próbál feltárni,,,, vagy úgy tenni. mintha. azért, szerencsére, mindig akadnak kivételek, néhány üdítő színfolt, akiknek a munkája miatt megéri figyelni. így, talán a feleslegesség, minden bágyasztó tulajdonságával együtt - innen nézve, inkább inkubációs időnek tűnik, és csak ülök a keltetőgép mellett és várom, hogy egy-egy Más, egy Friss - kidugja az orrocskáját a tojásból és a Szarra rámutatva, azt mondja Szar és ne azt, hogy Mami, de nincs ebben semmi különleges. Ps1->TT1->EE1->Ps2. Igen, ez Karl Popper formulája. Egy kis ásó, amelyikkel földet lapátoltam ma hajnalban, egy ideig azt hittem kincset ások, végül rájöttem, hogy a saját sírgödrömben állok és csak ásom, ásom --- egyre mélyebbre. Mankó. Kuncogás. Keveredés, kavargás. Hajnali 3:13:57. Meleg van, nem bírtam aludni. Egy óra múlva elindulok futni, azután pedig készülődök a repülőtérre, még semmit nem csomagoltam be.  Ezt hallgattam most:

Big Sir - The Ladder

sírok. magamtól. ettől az egész kibaszott nullázástól.

Joseph Beuys, I Like America and America Likes Me (1974) (link)

indulnom kell.

ki tudja miért, de elfelejtek mindent.

minden arcot.

minden rendet.

és rebellis pózt.

éppen úgy, mint magamat. élfkésdf adáfklaá dkléf aásdlékf áasdlék fálfáasdklé fáaléksd

ddd

azon töprengtem, hogy vajon mennyire fontos a koncepció és, hogy magától értetődő-e a koncepció akkor, ha sorozatokat készítek, de persze, nem., rendben, csak próbáltam valami kapaszkodót találni, megint, de mentségemül szolgáljon, hogy egy perc alatt elhessegettem ezeket;

Taryn Simon,
Excerpt from Chapter XVII, A Living Man Declared Dead and Other Chapters I–XVIII

5. (Name withheld), 16 Mar. 1993. Student. Undisclosed location, Ukraine.
18. (Name withheld), 25 Nov. 1993. Student. Undisclosed location, Ukraine.
19. (Name withheld), 17 Jan. 1994. Student. Undisclosed location, Ukraine.

((Link))


tulajdonképpen...."minden kép öröm" - mondaná, nézem, forgatom, nincs rajta egyetlen karcolás, kitüremkedés, folt - a kérdés, amit sikerülne kinyöszörögnöm, összezavarná. "én szeretem a koncepciót, a szigorú, rideg struktúrákat, a kép-sorozatokat, melyek látszólag unalmasak" - közli, "de ez nagyon a felszín, az évekig tartó őrületet, a gépies, beragadt mozdulatsorokat, kétségbeesés, közöny" -folytatja, kicsiket pislogva - - - az őrület, ellenőrzött, értelmiségi formában - előemésztve: játszótér, skolasztikusoknak és örök diákoknak? művérrel, műszarral és mű-gyomorszáj-rúgásokkal? vagy mások szívszorító történetei? ujjacskák a klitoriszon, körbe-körbe, kérődzve rágicsálom a pitypang keserű szárát, felettem szúnyogokból szőtt felhő, számban cigaretta, kézhajlatban ismeretlen körmök, rádióállomás...ó, varázsló, ez már az unalom legmagasabb fokozata?

Judith Linhares,
Carry On, 80" x 54", oil on linen, 2009

WWWW, a nappali közepére, kikészítettem az utazótáskámat, holnap reggel elhúzok?
játszma apucitól. próbátam Vanessa Beecroft legújabb munkáit megkeresni, de nem sikerült, így történt, a farkas megnyalta nagymami mellbimbóját, a keze lassan becsúszott nagyi bugyijába, p. észrevett egy pimponglabdát a zacskója mellett, egy rémséges bolygó, teli fenyőkkel és mamutokkal, erekkel --- a hómezők közepén, egy hatalmas zöld mező közepén, a fenyőd alatt, kicsi titok?

Georges Rouault,
Are We Not All Convicts?


ma még örülök annak aminek nemsokára vége. vicces, vicces.

DL beveti a szabad képzettársítást, de valami hiányzik, nem sikerült elkapnia a határvonalat, nem sikerült ott egyensúlyoznia, ami biztosítja a távolságot ahhoz, hogy tökéletes legyen valami?

"vulgármaterialista minden szobanövényem, csak a tápanyag érdekli őket, a kémia dolga, minden egyes gyökérfonál teljesen közömbös - akár velem szemben, készítettem nekik egy listát, mindenféle istenek neveivel, felolvastam nekik, de egyiket sem ismerték fel, pedig azt hittem lesz egy név, aminek hallatán felszisszen majd a törpefenyő, vagy a zöldike, de semmi ehhez hasonló nem történt - csak a fény érdekelte őket, csak az energia szivattyúzása... rá sem hederítettek, hogy nevetek magamon, azzal sem törődtek ha nem volt véleményem, és hogy ilyenkor a Jóakarók azonnal gyógyszerrel kínálnak - ezt észre sem vették, de mivel egyéniségem sincs, ezért nem tudom elfogadni ---- beleveszek a magam által gyártott csapdákba?" ezt p. mondta ma reggel, épp amikor David Lynch új albumának a hallgatásán kapta őt k. Mammi, a nagyfarú édesanya-gép, aki szerelmes a húsdarálókba és az ikeás bútorokba. p. később azt mondta, hogy DL által megértette, hogy mi az időskori fiatalság, meg, hogy micsoda erő van abban az emberben, annyi szórakoztató film után, most popzenei slágerekkel jön? a mondat végén nagyon felemelte a kérdezéskor amúgy nem ennyire erősen szokott-volt használatos nyomatékot. szegény p. kicsit elveszett, nem bírom őt követni, túl buta vagyok ehhez a magassághoz, nekem csak a lábujjaim figyelése jutott, formásra nyírt körmökkel ülök a székemen, alattam egy pupikék pokróc, mint a bársonnyúl bundikája, puhácska, a bal láb második ujj körme kicsit szögletes, kerekítek rajta. ma reggel csupaszra borotváltam magam? - kérdezi Mammi Édesanya a habok közül, mert időközben bemenet a fürdőszobába és most onnan untat. bambul. így jártunk. a nagy igazságok. szomorú diskurzus. oké, ismered Alfred Leslie Pull My Daisy című munkáját?

 Alfred Leslie & Robert Frank- Pull My Daisy (1959)

nehéz elhinni, hogy ezek az emberek is meghaltak. és szomorú is egy kicsit, a történetük ennyiben más. "a múltban élünk, ottan éldegélünk?" - kérdezi p.. "nohát" - sziszegi, "a szükségszerű ébresztő, lóbabos-szellentés" - okoskodó hangja mint egy kályhacsőbe ha belemordulsz, de nem történt semmi, végülis, csak az, ami a filmben Apollinaire nevével: a vers részévé válik, a poém mint poén, szórakoztatni merészelt? nah, hagyom - van amikor nincs értelme a vitának, és van amikor igen? ma még gond nélkül létezünk, itt, a kétezres évek második évdizedének első felében, nem foglalkozom művészettel, sem fogászattal - mégis, valahogy, úgy képzelgek, majd úgy táncolok, mintha érdeklődnék - szépen sorba rendeztél mindent, a 60-as évektől a 90-es évekig, én átröhögtem az egészet, nem gunyorosan, inkább lebénult arccal, zsilettpengével a bőrömet karcolászva? hogy azután békésen ücsörögve, hallgassam a súgást, amit az autók soha nem szűnő zaja okoz, ez mindenütt ott van, még a Szahara közepén is?,_?, mint a kozmikus háttérsugárzás - fátyollal borítja merengő homlokod? a bársonyos, mély melegség? olyan mint azok a csigaházak, amit a gyerekeknek szoktak adni, hogy hallgassanak bele, anyuci, apuci a tengerpartról hozta, és ha belehallgatsz, akkor a tenger susogását hallod vissza. van másoknak is efféle emléke? szörnyű? és vannak, mint divat-filozófia gyárak a hátsó udvarban, gyártanak, pöfögnak, publikálnak, ők tudják, a teóriát ugyanis tovább kell vinni, igény van rá, rámutatni arra, ami bár utánzás, de lehet róla mesézgetni? egymást bekenni édes mézzel? például, például összekötik a Zen-t az iPhone dizájnnal és alkalmazás fejlesztéssel, hogy legyen valami, amit modern-ként rárakhatnak a tálcára és körbehordhatják, szép képekkel, szép, egészséges embereknek, drága karórájukra ránézve, bolyhos, pihés, szövetruhájuk organikus fonalain megcsillan a pára, nézek, hátra, kár értük. rák értem. üresség. a kritikához buta vagyok, a kreativitáshoz pedig kevés - képzavaros, velejéig rohamosztagos? ó, édes a lábujja. vannak akik újra és újra azt a bizonyos lábujjat szopogatják, aztán úgy tesznek, mintha előttük még senki nem szopta volna? körbenéznek, eredeti volt-e a póz? türelmetlenek vagyunk, a fehér foltokat képzelgéssel töltjük fel, vagy hazudozással, kicsi a különbség, de jelentős - ezt belátom, az utóbbi néhány napban megnéztem néhány felvételt (interjúk és egyebek) a hatvanas évekből, valójában zavarbaejtő volt a felvételek minősége, pontosabban az, hogy ilyen kis idő-távolságból - ami ugye, gyakorlatilag még a mi közvetlen jelenünk, hat ránk - szóval, hogy ebből a korból, micsoda rossz minőségű filmfelvételek vannak, a fekete-fehér zajban néha még az arcok sem látszódnak rendesen, a mimika elvész. Akkor, mi is van a régebbi múltunkkal? azokkal az emberekkel, a több száz, több ezer évnyi távolságban élőkkel, akiket csak a régészek kutatásai alapján ismerünk, képkockák, hangfoszlányok és a legtöbbször bizony, írásos ún. emlékek nélkül - vagy hamisítók, akarnokok, gyilkosok és egyéb példaképek szövegei alapján. mély kút. de épp ezért könnyen feltölthető képzelgéssel. többek közt, ezért is létezhet a sok ködös vallás, misztikum áltudomány? mert mindenre tudnak választ adni. gátlástalanul? félelmetes ez a kút. és ismétli önmagát. és oly sokan bámulják, és töltik - felváltva. rettegek ettől. a magyarázatnak álcázott ítélet? az egyformaságunk igazsága félelemetes, a különbözőségünk hazugsága erőket szabadít fel. csak a megfelelő módon kell a hazugságot elindítani a lejtőkön, alul tárt karokkal várják?

szalmakalapot kellene vennem, már hosszú évek óta nem napoztam, nevetségesenek tartom a napozást, és ha csak tehetem, elkerülöm a napsütést.

Wayne Koestenbaum, 

I Pose Problems, 

2010, Acrylic on Canvas, 20×16 inches. Images courtesy of the artist.

a formak színek kavargását, a gyorsaságot, a lassúságot. utálom? szereetem? seeemleges?

nem tudni.

ezt sem.

nem látlak.

képek, most jöttem meg futásból, középkori történeteket olvastam előtte, találtam a könyvespolcon, egy köny--vet, középkori botrányokról, álmatlanság ellen éppen megfelelt, 10 perc után belealudtam Klodvig perverz játékaiba, ki kit mészárolt le, az egyház kinek nyalta éppen az ánuszát, cserébe a hatalmas birtokokért, jobbágyokért, vagy épp azért, hogy krisztusuk szeretetét átadhassák az épp felkoncolt, karóbahúzott vagy elégetett embereknek, szóval jó volt, végülis ma sincs ez másképpen, a hülyeség mindent egyben tart, elöl-jelölt-konstans, felülbírálhatatlanul ott terpeszkedik a kód legelső sorában és bárhonnét, bármikor kiosztható és felszívható, Alma-Körte-Eper-Eprek-Most érnek a gyümik, minden este ehetek valamit, tegnap eper, néha feketeáfonya....jó. jó. --- szal: tégy magadévá: nulla. kicsit bizonytalan a hangulata_? tod? tuk_? nem eléggé látványos. oké, véletlenül bukkantam Agathe Snow munkáira, nem tudok mit írni róluk, egyik másik tetszett, Mike Kelley munkáit juttatta eszembe, de ez csak halovány utalás, mikor asszociálsz a semmire, hogy tovább tudj lépni a passz kockáról, a passz kettőre? "na, basszad meg gyorsan magadat és kukkoljál máshol, kishaver." - mondja Nagyúr félálomban, legyint erre az egészre és nézi tovább a képeket, teljes csendben, esetleg egy-egy susogás hallik néha, ahogy arréb mozdítja a lábait. a szövet, tudod. nyikorog, ha poliészter, susog, ha len, nyafog ha bőr? ehh. kunc-kunc.

Agathe Snow, (link)
Up Against the Wall, 2012
Fiberglass, foam, vinyl, papier-mâché, wire mesh, pillow Converse, denim, and plywood


Péntek. A legjobb nap. Valahogy elmúlik. És holnap szombat. A szokásos, jó kis reggeli rítusokkal, egy tíz kilométeres futás, azután hideg zuhany, majd jó kis csáj, sok fahéjjal, szója tejjel, humusz, pirítós...utána bevásárlás, pénz költés, majd délutántól olvasás, alvás, olvasás, alvás, olvasás, alvás, olvasás...egészen vasárnap estéig. Nem érdekel senki és semmi. Még hétfőn munka, aztán repülés haza, már hét hónapja nem láttam a szüleimet, szinte mindent rühellek abban az országban, valahogy csak kibírom, veszek majd egy biciklit és elleszek. Zoknifej. Én ám. A nulla. Ahogy szólítgatom magamat, az ágy alól, illetve egy elképzelt ágy alól, ahová az elképzelt szörnyek elől, nem bújtam?
Most eszembe jutott Mike Kelley...szegény, nemrég halt meg. A galériák egyik legrosszabb szokása, hogy a videómunkákból csak kivágott képkockákat raknak fel a weboldalukra...áááá

nananan ennyi, hétvégén jó lenne rajzolni, néhány apró grafikát, "fika grafika fika?" - mondja, undorodva minden ilyen kibaszott szójátéktól.

] ---- pufóka, tüske, úgy fájt a hátam, hogy fél kettő előtt felébredtem és most itt ücsörgök, fordítani próbáltam, de valójában álmos vagyok, csak nem merek aludni, közben előkapartam néhány régebbi zenét, amit hallgattam, főleg The Mars Voltát,

The Mars Volta - The Malkin Jewel

régebben sokat hallgattam, ma már csak nosztalgiából szoktam rockzenét hallgatni, és néha futás közben, de egyébként majdnem minden zenével így vagyok, és mással is, csak nosztalgia az élet, képtelen vagyok befogadni bármit, mert untat maga a gondolkodás is, ez is, tte isdjfjfjfj IS

csak, a hangulat kedvéért, ha már könyökkel nyitottál...





Euan Macdonald,
Three Trucks, 2000

csupaság, izzadás, érdekes, hogy van egy új absztrakt réteg a kortárs zónán belül, ami eléggé figyelemre méltó munkákat hozott létre, (néhány new yorki művész munkái), de teljesen másféle háttér okokat sejtek az absztrakció használatában, elsősorban a formai absztrakcióra gondolok, csupán, csak, belégzés, kilégzés, zárolás.

Lukas Geronimas,
"::"
2009 (Link)

odakint búg valami, aztán pöfög, nami, nami...elöl a nappali ablaka a főútra néz, Kingsway, a lámpa zöldje rávilágít a bokrok leveleire, szétszórt, nyűgös vagyok, viszket a talpam is, kéne valami rossz, ami elvisz, félre,

Rober  Otto Epstein,
Figure Paintings on Paper (link)



könnyeden, könnyeden,

John Finneran,
Figures with Sun, 2013
oil on canvas



najó, ennyi most, túl meleg van, próbálok aludni

pöttyös labda

pitty

kamillatea, bizalom a gyulladás csökketésében; nálad. pont hét nap múlva; üdvözlet az automata mosógép, csavartató funkciója által generált zaj mögül, itt a Nulla, jelentkezik újra, huhha, hulla, nulla,,,le a szójátékokkal! mozgasd a füled, rágd a szád szélét, ezek a mai parancsok. hathatós segítség: egy ujjazós, mutogatós bácsi óriási szemölcséből csordogáló genny - szóval, ezt a csömbörléket meg kell nyalni - mondja, "elmúlasztja a fírgessíget" - folytatja, majd rácsap a combomra, nyilván vicceskedésből. Nem haragszom, csak fintorgok és inkább csak elképzelem, hogy ököllel, közepes erővel, állcsúcson vágom --- a combcsapkodás miatt, ennél már csak azt rühellem jobban, ha valaki a könyökével bökdös és közben be nem áll a pofája. kamillatea; hátha kihúzza a semmit a semmiből. oké, nem hablatyolok.
ugye nem dőlsz be neki? susogta. nem értettem a kérdést, rázuhanok a szöges ágyamra, karomat ráhelyezem a felhőmre, amit, ugyi, éjjeliszekrénynek használok, izzadt vagyok, hiszen huszonnégy fok van árnyékban, vagyés mert telis-tele vagyok mirigyekkel, ilyen siralmas ez az egész tákolmány, amitől annyira álmélkodóan huhognak, "ez ám az összmunka", a butábbak csodát emlegetnek, az okosabbak elkezdenek National Geographicból vett idézetekkel sziporkázni, és elképzelik, hogy a tudás az kérem, egy nagyobb méretű képeskönyv, amit esténként csak lapozgatni kell, gyorstudás, gyorsétterem, onlájn gyorsvásárlás, gyorskúrás-maszturbáció --- kitartás, magabiztosság, erőszak és önzés! nah, persze ez nem ítélet, nehogy már, hiszen mindenféle efféle és afféle ítélet, úgy tűnik, évekkel később, előbb-utóbb értelmét és értelmét veszíti, mert kiderül róla, hogy csak a korlátoltság egy megnyilvánulási formája volt, felejtsük is el, könnyedebb vagyok, lebegek, pofozom az arcodat a vibrátorommal ---- jó, jó, semmi malackodás,  szóval, folytatva a testről szóló gondolatot, ő csak: hadarja, hogy ó, kérem ez a test, ez csuda, hogy ennyi baktérium képes fenntartani egy csomó sejtet, amelyek látszólag egyetlen kódra működve, valameddig elpöfögnek. csodabigyó. roncsolom ahol lehet, hogy minél rövidebb ideig létezzen ez a sejtkupac.
szobrokat nézek, ilyen-olyan szobrokat, még Calder is eszembe jutott, de elhessegettem, valami szomorú, nem csak most, úgy általában, azok a jó pillanatok, amikor ez az állandó szomorúságot, sikerül kitérdekel-vidámságra cserélni, néhány órára, néha sikerül, mielőtt visszaáll minden a szokásosrare.

Urs Fischer and various artists, YES, 2011-Unfired clay (link)


nincs kedvem
bárányfelhős hat óra nyolc perc
szürkés magzatokat cipelő női testek
trillázva magukban
bukfenceket vetnek
a mozi előtt.

nincs tangó_? még karácsonykor kaptam egy könyvet murakami harukitól amiben a futásról ír, ma elkezdtem olvasni, régóta ez az első regény, amibe beleolvastam, megkapó, egyszerű és túlzásoktól mentes, csak azért olvastam el, mert én is sokat futok és szinte teljesen ugyanazt gondolom erről a témáról amit ő, na persze ez csak az olvasás után derült ki, de nem olvasom tovább, mert nem tudok olvasni, összezavarodok a betűktől és rettegni kezdek attól, hogy fertőző, én buta akarok lenni, elfelejteni mindent amit valaha olvastam és megakadályozni minden újabb tudás bejutását
nincs állandó, mindent átható, fátyolos idő? alig akadnak konstansok? változók annál többen, banana chipset reggeliztem, vajon ezt pirítják? lényegében alig akad bármi, ami...ami ami ami érdekelne:_M ? ez nem igaz, érdekel szinte minden, akkor mi a gond? nem tudom, talán a lustaság, vagy a túl sok kudarc? fene tudja, egyre kevésbé hiszem el, hogy lehetséges véleményt gyártani, legjobb a véleméyntelenség, a fátyolos semmi, ahogy befed, mint valami fényszűrős szemüveg, eltűnnek az ítéletek, az általánosításokból adódó torzulások, mint egy folyam ott hömpölyög a legjobb film, csak nézni kell megállás nélkül, néha felismerem magam ott a sarokban, de mellékes, nem fáj, ha nem veszem elő a kalapácsot, hogy elkezdjem ütni vele a kézfejemet, fel sem ébredek, legtöbbször, csak elmúlnak a napok, hónapok, és a többi időmérő

Mathew Cerletty,
Birthday Boy, 2003, oil on panel, 18 x 18 inches (link)


nem tudom minek nézegettem ezeket a foltokat, vajon melyik impresszionista festőnő munkájára emlékeztetnek a csíkjai, vajon az, hogy impresszionista, van-e olyan komoly kategória, hogy használni merészeljem, és egyáltalán, honnan jönnek ezek a kategóriák, kóros, tanult, ragályos?
lassan indulnom kell, jövő héten ilyenkor már lassan indulok a reptérre, tíz nap szabadság, szeretek repülni, és a repülőn gin tonikot vedelni háromszoros áron

Henry Taylor
"Watch your back", 2013
Acrylic on canvas
87 1/2 x 77 1/2 x 2 inches


csak ennyit, nincs kedvem álmos vagyok és nagyon nehéz napom lesz

ami azért jó, mert addig sem gondolok arra, hogy...kinyírjam magam? vicces.

ma hajnalban megnéztem a The Architecture of Four Ecologies című dokumentum filmet,  Julian Cooper készítette, érdekes volt (1972-ben készült) különösen az utakról készült képei tetszettek, a sok kanyar, mindegy, sok régi arc, én még nem is éltem akkor, amikor készült, ki az a hülye aki ilyeneket néz, elfelejtettem megöntözni a virágokat, a szörfös rész is tetszett, az egész úgy egyben. nem emelek inkább ki semmit.
indulnom kell
jövő héten
elutazok

egyszer más időpontban kellene ébrednem, habár, visszagondolva, néha előfordult már, hogy nem ilyenkor ébredtem, de csak véletlenül, vagy kényszerből, unom a napi ritmusomat, hiába próbálom felborítani, visszaáll, "egy sűrű, szilvalekvár szerű...", néha már az is elég ha a székem ülőkéjét magasabbra állítom, esetleg rakok magam alá egy párnát, vagy eljátszom, hogy férfi vagyok, aztán pedig azt, hogy nő - ez egyszerű, bárki képes rá, de nyilván, nem mindenkit szórakoztat egyformán, de engem, nem, érdekel, mondhatni, egy cseppet sem, hogy ott a nagy számok közt, a sok láb és kéz mit tesz, mivel kötik éppen le a figyelmüket, hogy ne öljenek túl sokat, csak eeeeeeeeeeeeeeeee

tegnap Nathan Mabry szobrait néztem, csak itt, képeken, így azért nem az igazi, de más lehetőleg jelenleg nincs, nem volt, nem tudom, egészen jó összekoccintani a térdeimet, kicsit puhák, de belül, ott a csont, cintányér

nem tartottam gunyorosnak, sem fantáziadúsnak, sem háborúsnak, de búsnak - tán egy kicsit.

az ujjak gesztusai, szobrokon, szögletes formákkal, fából, érdekes, a téma megkeresése nem látszott túl nehéznek, túl kellene élnem ezt, illetve már a következőt, a hetet, a napokat, szokás szerint, úgy tenni, mintha nem léteznék, mi ez a panaszkodás, kérdem

Nathan Mabry (link)

A Very Touching Moment (Pitching A Tent), 2006

steel, silver, coral, turquoise

edition of 2 with 1 AP

48 x 30 x 15 inches

"érdekes,","--- mes;lte lelkesen, tudod, az a lihegős lelkesség, nem bír levegőt venni két mondat közt és közben a hangja néha nagyon elvékonyodik, de a levegővétel előtt visszaáll az alaptónusra, hogy később újra megszaladhasson, hasson, hessen, elhessen, nah, igen: akkor ezt mondja: idézőjel: hogy a mennyiség, a lakás-dekorációk, hálószoba képek, nappaliban lógó festmények szintjére hozták a forradalmár hevület-terméket, ez lett, ez van, ma már általában ez a cél, az eredetinek ható külsők mögött, gyakran ott vigyorog a marketing --- ami nem baj, a marketing ugyanis eredeti, trükkös, oly aljas, hogy kéjes gyönyört okozhat --- egy-egy adatbázis szegmentáció, korcsoportok szerint, épp elérheti a művészet fogyasztó réteget, vagy az istenhívőket, de persze így sem könnyebb eladni, mindegy ez mellékes, hagyom, hogy került ez egyébként ide, a művészet szentsége, csorbulhat,,,,,,,,,,,,,,,,ddddddddddddd (mint ipar, egyébként, soha nem akart más szerepet, és nem is kell, ez egy nemes ügy, a hatás elérése a cél, nem az ellenálló, kritikus magatartás --- az ugyanis: inkább gyilkosság) röhögnöm kell, a, galériák, kínálatán, a nunnidon is, egyébként, a legtöbb esetben nem nagyon értem, hogy a Tesco-nak vajon még miért nincs kortárs művészeti galériája, ahol saját-logós képeket tudnának árulni, nem nyomatokra gondolok, nem is az ún. másod, negyedvonalas, látványosan giccs-szerű termékekre, ilyen nyilván létezik már, én egy másikfajta....ndn mannd msmsmsmsm ez sértés, unalmas elképzelés, végül még valami olyasmi sülne ki belőle, hogy ez valamiféle akció, vagy a társadalom kritizálása, pedig egyik sem, csak üzlet lehetne, márha megvenné valaki, megpróbálta összegyűjteni ami nem illett bele a gazdaságosak közé, kilógtak, a kukában végezték, szomorúan, mint egy rossz mesében. a "forradalmár" hevület, a forradalmaktól általában irtózom, mert úgy szoktam érezni, hogy akik forronganak, végülis ugyanolyanok, mint ami ellen forronganak, nincs sok különbség - ez hosszú távon, gyakran így van, de persze sok a kivétel is, nincs szentencia, előreítélet, biztos pont, csak a valóság tisztelete? --- de olykor, megeshet, hogy csak áthelyeződnek az erővonalak, mások fognak onnantól kezdve nagyobb étvággyal enni - fizikait, szellemit, üdvöt, kosztümöt, szexet, dalt, istent és faszt - mint eddig. kérdés. sikoltás. felkacaj. mr. Malevich szomorkásan ül, rámemeli tekintetét, abbahagyja a maszturbálást és mint egy kisfiú, akit rajtakaptak élete első recskázásán - látszik rajta a zavarbanvan-ság minden jele. Még a karszalagot is elfelejtette levenni, amit a pornóújsághoz kapott ajándékba, rajta valamilyen Mandy nevű színésznő arcképe, nevess vele.lkjhlkjhlkjh.

nincs magyarázat, ha van, hazudsz?

Mari Eastman

The Blue Blouse

mixed media on canvas, 20 x 16 inches

nem fogom fel a magam környékét, igazából nem is nagyon keresek másolt-perceket, kódokat, szinteket, minek tetteted magad idiótának, a feminizmus huszonkettedik szintjéről átvasaltad már már magadat a huszonkilencedik és huszonelőttelévő közé, már le tudod csavarni a túl erősen becsavart kecsapos üveg tetejét, nem kell hozzá valami szőrös ujjú hím, ennyi maradt az eredeti forrongó, lázongó, őszinte ifjakból, nézik a tetőket, nézem velük ŐÚŰ VAN-e bennem még élő szövet, van-e rajtam ruha, vagy kosz, bármi ami létezővé tehetne, kérdés, és komolyan gondolja...félelmetes ez a nyomorékság-állapotom, ahelyett, hogy tenném a dolgokat, fejném a szütyős csövet, potyogtatnám a markomba amit kell, nincs ebben semmi különös, halaszthatatlanná lett a halasztható, idő kérdése volt, el ne higgyem

mint Max Maslansky legújabb képein a pénisz-legendák, és az orális szex mitizálása, finom színekkel, nem tudom hogyan kerültem ide, mostanában séta közben megnyugtat a gondolat, hogy nincs semmiről véleményem

Max Maslansky, (link)

Break Time, 2012, acrylic on bed sheet, 50 x 40 inches

azt hiszem, nem tudom, ,m assl sdkjklasé  klasjlkjalé jél aésldk ssk skd éalskj betörlek - kiabálja és pacókázik a szobában, szájában síp, micsoda 

nem integetek
a citromfámról kiderült, hogy valami narancs-citrom keverék
akkor most
lehetek szomorú

john cage-ről egy egész korszak jutott eszembe, tudom, teljesen indokolatlanul, de valahogy összefonódott bennem a beat korszakkal, és a későbbi, populárisabb mozgalmakkal, némi valóságtartalma lehetne is ennek az egésznek
berágtam magam a matrac közepébe, egy körülbelül ötven centiméter átmérőjű hangyát találtam ott, először azt hittük egymásról, hogy gyárban készültünk, de azután elkezdtünk beszélgetni, a beszélgetés felénél átölelte a vállamat és a rágóival cirógatta az arcomat
he odament, he megfogta cage ujjait, ahogy kilógtak a ketrecből, simogatni kezdte a heréit, hátha kap ondó mintát, a hangyák ugyanis csak cage spermájából tudják szinten tartani a szaporulatukat, tot, helyesebben
aki ilyen badarságokat gondol reggel, vajon átéli, benne van, mozog, vagy csak szeret lófaszként lelógni a holdról
nem tudni, ahogyan azt sem, hogy C és barátja: szemüveges költő úr, miért szerették annyira a buddhizmust, indiai vallásokat, nyilván, esetleg?????????? számukra, nyugatról nézve, filozófiának tűnt, ami amott, a romantikus távolságban, nagyobb részben vakhit és buzgóság, a lényeg annyi lehet, hogy ami belül nem volt, azt kívülről kellett pótolni, ezért a sok képzelgés, kérdés csak
a mirigyei úgy mozognak fel s alá, mint a gömbliftek, ahogyan szívták le a spermát, némi vér is keveredett a sárgásfehér masszába, az egyik ismerősöm épp az Apartot hallgattatja velem roberték zenekarától, százhúsz, száznegyven, Erdő, ütem és igen, emiatt, gondolom, most emlékeznem kellene, felidéznem a régi történeteket - az első kertünket, az első disznóvágást, az első pinát amit hátulról nyaltam és a rétet, ahol beleléptem a törött üvegbe, felidézni, hogy ki döglött már meg a családnak hívott vicces géntérképről, anyám arcának stádiumait, sorközöket zárni rég halott lények nyaka köré, nagyon igyekszem, de nem megy
Pina Bausch performanszait néztem, csak zavart közben, hogy fájt a hátam, próbáltam egyenesen ülni és nem a fájdalomra figyelni, elvégre, te mondtad, hogy csak az a maszlag számít, ami bent van, a kint az mellékes, igaz, kiröhögtelek emiatt és még most, hátfájósan is felkacagok, ha eszembe jutnak azok a teóriák, miszerint van lelkünk, meg bensőnk, nem egyszerűen belsőnk, hanem ben-sőnk
pedig valójában. szart sem látni ebből. csak az önzés jön át és barátja: zabálás.
csak harcolok az idő ellen és még a sok hülyeséget is tudnom kell, hülyeségnek hívok mindent, amit nem lehet kísérletekkel bizonyítani. ilyen egyszerű.
bla. bla. az ateizmusom hitnek tűnt, letéptem a perforációs csík mentén, némi bőrrel együtt, és gyorsan betömtem a pofámba, kicsit öklendezve, de sikerült lenyelnem még mielőtt apuci észrevette volna és jött volna Bünti gyanánt valami kedves kis édesterror --- mondjuk fiókkforgatás, hirtelen pofon, majd néhány perc múlva újabbak, édesvilág --- ugye ha felnő az ember, biológiailag, akkor az már kész, kérdés, tűhegyes növénylevelek alól néz kifelé, rémült arcú j., de ha már ketten vagyunk, akkor már nincs értelme a gondolkodásnak, inkább csak a sétikálásnak a kertben, ott topogsz mellettem kórházi papucsban, mellékes
holnap megint meg kellene próbálni az önakasztást, hátha sikerül, sajnos mindig van egy pillanat, amikor az ember elgyávul és visszatér, érdekes, egyáltalán nem az a félelmetes, hogy végleges, hanem az, hogy fáj, szervileg, az erősek gyengék, valami kifordított, torz terminus technicus láncolat kellene, ami eszközöket ád a megmagyarázhatatlan vágyra, hogy elhalj, anélkül, hogy mindennek a szánalmassága felháborítana
másokon röhögni, édesen, könnyeden, ugye, ugye. mennyivel jobb magunkon, édesen, kedvesen.

kaptam tegnap egy szöveget, hogy olvassam el, szörnyű feladat, minek küldözgetnek emberek szövegeket, elolvasásra, érthetetlen, aztán azok az elnevezések..."novella", "kisregény", "regény", "vers" és a többi marhaság, úgy tűnik az elnevezés tényleg megnyugtatóan hat.
nagyon megfázhattam, fáj a farokcsontom, újra.
a második paradicsomot is ki kellett kötöznöm, mert túl magasra nőtt és eldőlt, fura volt egy paradicsomot kikötözni, és izgalmas. érted a mögöttes szexuális utalást? hefasz?
elkészült a zöld teám, leiszom vele a szendvicset formázó vitamin kapszulámat, és egy ibuprofeint, hátha segít, talán igaz lesz, hogy a túlzásba vitt maszturbáció elsorvasztja a gerincet, úgy tűnik nálam beindult a sorvadás, és vannak más jelei is annak, hogy valami nincs rendjén velem, a Malleus Maleficarum egy péládnyát magamhoz vettem, még hasznos lehet, elítélnem magamat.
muffinország muffinjainak nagyon hájasak a muffjai, szeretik ha muffinkájukat muffinnal etetik muffinillatú reggeleken és muffinszín alkonyokon.
hogy lehet azt leírni, hogy fáradt vagyok? fáradt vagyok? ó, hát ennek semmi értelme, de ez meg teljesen hidegen hagy.
egy archaikus, indoeurópai fütyi, manapság újra divatos szakállal, két oszlop közt, előre feszített hassal, leszegett fejjel, szaval és közben, ez alatt, én ritmusosan rezgetem a lábaimat, tudod - az az ideges lábrezgetés, fel-le, sokan csinálják, főleg irodai munkások, nézz át a szomszéd asztalhoz, lehet: rezget. én is ezt csináltam, az archaikus eközben abbahagyta a performanszot. majd írnak róla? az artpool majd biztosan beszippantja, kutathatóvá teszi, kategorizálja és szekrénybe zárja, hogy majd néhány bennfentes, bölcsész-diák, vagy művészet-kutató bemehessen nyálcsorgatni.
viccesek a gyűjtögetők, innen integetek, onnan néznek, nem integetnek vissza, de nevetnek.
mi szobaisásnak hívtuk azt a növényt, amit v. zöldikének hív, a lényeg, hogy szereti a vizet, de a túl sok nap halovánnyá teszi a leveleit, és minden héten újabb és újabb magzatok nőnek ki belőle, hosszú nyúlvány-csöveken lögnak le minden irányba, vékonyka hangjukon sípolnak, nyálzanak és szarnak. egy szülőgép ez a növény. önmagát megtermékenyítő, csoda? ó, utánoznám.
eszmbe jutott t., a söralátét-mániás, leülsz, sört iszol, ő meg odaugrik, tesz valami fura mozdulatot, de olyan gyorsan, hogy csak a hangulatára emlékszem, magára a mozdulatra nem, mintha csípőre rakná a kezét és tésasszony módra megdorgálna, de ez csupán képzet, a mozdulata idézi elő, ettől összerezzensz és elkezded magad alávetni az akaratának, ő pedig megemeli a sörödet és alárakja az alátétet, így most már rendes lettél, civilizált, de vajon mi tehette ilyenné? anyukája túl sokat verhette? Freud! Freud! kérlek, kérlek, segíts!
nem tudtam aludni, éjjel kettő óta itt ülök, most fél hat.
és egész nap dolgozni fogok. jó lesz. már előre élvezem. de legalább elrejtőzhetek, az irodák mélyén, a légkondi hűvös-emberbűzös levegőjében, ahogy lehűti a fing és hónaljszagot és keringeti a bezárt ablakok közt, ide-oda.
ki mire gondol? nem tudni.





 Heroin In Tahiti - Heroin In Tahiti

egy vékony vágás könyök hajlatból kiindulva, dél felé, nyomában tűzpiros tangótánc, a fej elmozdul balra, az én fejem még, vagy egy delfiné? ez olyan nyomorúságosan vicces, gyávaság és alkalmatlanság, az alkalmas, az alkalmatlan - erőt sejtet, melletted, ellenemben, márha van szembenség - hasonló formában, közben csepegtetek, esik eső, sirály körzés, lesi a galambfiókákat, ha nincs hal, tán jó lesz ez is.

olyan mintha még mindig tavasz lenne, pedig azok ott, lent, lecserélték a ruháikat, előjöttek a szandálok, zoknik,

Taffety Punk: Tulips by Sylvia Plath

érdekes a következmény, főleg ha daganat formájában, a beleid közt nő, megrémülve, tágra nyitott szemekkel, beesett arccal döglődve....ki tudja miért, ezt eltakarja valami, észrevetted, hogy a világunkban nincsenek haldoklók? elzárják őket? úgy fogyaszthatsz, felhőtlenül zabálva, hogy a rákosok csak a mesékben léteznek. bezárva betonfalak mögé.

érdekes. édeskés ízeket kedvelő, kedveskedő, életet adó hazudozás?

RÁRAGOZIK

szép ívű szöveg? az mi?

egy nagy strix, bagú szemeivel, mosolyog a poharamból, és ezt énekli: "Scratch me, bite me, kiss my ass"

teljesen szétestél? vagy ez csak egy szófordulat, egy nullához közelítő, szaros papírba csomagolt zsolozsma-szerű akármicsoda, amit öt évesen anyád égetett beléd? "haha." - gondolom egy pillanatig, de mr. Berne Eric, valahonnét előugrik, játékos pofont ad az arcomra, megcsókol, visszacsókolom, de elhúzódik, úgy tűnik nem érdeklem igazán.dadfasdf a df a sd fa sd fddddddddddddddd

az, pedig eljön, nem kell rá gondolnom, vagy gondolhatok rá, teljesen mindegy, mert nem tőlem függ, sem az időpont - bár, ez tán egy kicsit igen, sem a forma. ez is lezárt doboz, a halál nagy titka, hogy az élőknek, igazán komolyan tilos észrevenniük akkor, ha nincs a közvetlen közelben. amúgy csak, mint valami fura pára-szerű anyag, csak ott libeg a háttérben, csak szavak vannak róla, érzések nem nagyon.



Alvin Lucier: Music on a long thin wire (1980)

a háttérben. valami ehhez hasonló, állandó, állandó, állandó. csak oda kell figyelni rá.

pontonhíd nullaharminc

ma olvastam, hogy meghalt Buda Béla, egyszer, tinédzser koromban olvastam tőle egy könyvet, ami semmilyen hatással nem volt rám, annyi dereng az egészből, hogy a könyvével az egyik akkori barátom - aki épp Jim Morrisonnak képzelte magát, állandóan üldözött (ő volt a korai, nagyon szar verseim olvasóközönsége, azóta csak szarabbak lettek...én meg az övé, a pincéjében olvastunk fel egymásnak, aztán elmúlt ez is), mire nagy nehezen sikerült rámtukmálnia és elolvastam -- valamilyen szexuális problémákkal foglalkozó könyv volt, sajnos a címe nem jut eszembe, csak annyi maradt meg az egészből, hogy az akkori, közös baráti körünkben Buda Béla neve összefonódott ezzel a Jim Morrison klónnal (Róbert volt amúgy) és  az állandó "budabélázásával", illetve a budabélásított szexuális életének magasztalásával (talán egy nővel szexelhetett, előtte...talán.), különösen olyankor tette ezt, amikor valami idegen lány került a közelébe, vagy a társaságba - olyan, aki még nem ismerte nagyszerű jellemét,  AAAAAAAAAAAAAA akinél még volt esélye a meghallgatásra - vagyis kész volt az áldozat szerepre, ilyenkor, miután kellően megközelíttetett a zsákmány, odaült mellé, majd a kezdeti, egy-két mondatos bemutatkozó duma után, hamarosan előkerült Buda Béla fent említett könyve, (olvastad-e???? az első szűrő. persze, nem az számított, hogy a lány olvasta-e, vagy sem, hanem az, hogy hogyan reagált. ) és elkezdett a budabélásított szexuális elméleteiről beszélgetni a szerencsétlennel, a többiek, néha, először csendben figyelték a jelenetet, majd néhány perc után hangos röhögésben törtek ki és a "már megint Buda Bélával nőzik" ---- vagy valami hasonló baromság lett általuk mr. ál-Morrison arcába nyomva --- bele, bele, bele, röhögjük ki a nyomorult gecit --- stílussal, de azért ennyire nem gonoszul. Ennyi az emlékem Buda Béláról, illetve nem róla, hanem az egyik rajongójáról, elnézést.
És még annyi, hogy én soha nem nevettem ki emiatt, én sokkal szánalmasabb voltam nála, nekem ugyanis még budabélám sem volt. Ahogyan ma sincs. Róbert meg...ki tudja mi lehet vele, már vagy 10 éve nem láttam, de lehet 15 is.
Valami fura kábulat nyomaszt reggel óta, a két paradicsom palántám hatalmasra nőtt és egyre jobban bogyósodnak. ---------------- tudom írtam már, csak megosztom az örömömet, tudom, élet, élet, élet, mindenhol felüti a fejét ezen a bolygón.
Ma eszembe jutott egy másik barátom is, ő két éve kötötte fel magát a lakótelepi házukhoz tartozó pincében, Lajosnak hívták, nagyon szerettem őt. Együtt szoktunk rajzolni, annak idején neki papoltam a pigmentekről, a festéstechnikákról és egyéb faszságaimról, mindig kinevetett - gyűlölte az elméletet, a festéstechnikát viszont szerette ő is, csak nem ismerte be, mindig az ösztönökkel jött nekem - amivel én egyet is értettem, de az alapvető készségek nélkül az ösztön szart sem ér áááá akoriban még érdekeltek az ilyen dolgok, szóval: jóindulatúan nevetgélt rajtam, barátin, nagyon sokat ivott, ragasztózott, a végén már csak almabort vedelt, próbálkozott elvonóval, de aztán inkább kilőtt az űrbe, és a végső, megnyugtató elmúlást választotta. Irigylem a bátorságát, az öngyilkosság ugyanis a lehető legnagyobb bátorság, amire ember képes lehet, aki ennek az ellenkezőjét állítja, annak fogalma sincs miről beszél... az öngyilkosság mint "a gyávák menekülése" - ez megmosolyogtató. Igen. Olykor lehet menekülés is. De nem gyávaság. Főképpen úgy, hogy a legtöbb ember életének gyakorlatilag, 25 éves kora után, annyi az értelme, hogy hízik, szül, gyereket csinál, vásárol, néha meghág, vagy meghágják és egy évben egyszer elmegy nyaralni, síelni, vagy extrém sportolni - ha menő, esetleg fitnesszbe is jár, futószalagon szaladgál, aztán nézi a tévét, vagy bambulja az internetet. De a lényeg, ugyebár az, hogy nem lesz öngyilkos, mert Ő "bátor", Ő "nagyszerű" és Ő "értékes" része az emberi világnak...igazán meggyőző, ugyebár. Na ja. Ítélkezzenek csak. Hagyjuk ezt az ócska dumázást, illetve hagyom, hangyaboly, ezek már elmúltak és amúgy is túl ostoba vagyok ahhoz, hogy ilyesmikkel fogllalalalalalalatoskodjak, ma eléggé inaktív votlam  a már említett semmi-érzet miatt, de ez már így marad, valószínűleg, legjobb lenne életem végéig egy szobában ücsörögni és ki sem mozdulni, de sajnos nem tudom megtenni, mert akkor túl sokat vagyok magammal és vele, a szekrényben lakó idegennel. Hmm? anyád.

John Stezaker, Untitled, 1982, Silkscreen on linen

a koncepció...a folytatólagosság, jó lenne nagyban látni a világot, fentről, bár egy-két óra múltán unnám és vágynék vissza a középvilágba, ahová a biológiám és biokémiám parancsol, egyelőre.

majd ha hazasétálok, két hét,
felvázolom előre,
amit nem fogok megtenni,
hogy nem ölelem meg anyámat,
vagy nem nyalok lyukakat és
nem iszok tekilát sem,
bár a legjobb elbutulva, csorgó nyállal
ücsörögni, kilépve a testből - mint Arconini,
viccnek látva Jézus lábfején a
lyukat,
és a naplementét, begyűrni
a nadrágomba.
tudom, értelmetlen, de ha kellő erővel nyomod a
gombokat,
értelmet nyer.

Jamian Juliano-Villani, Don't Touch Mi Tomato, 2013, acrylic on canvas, LINK

nem kellene ebbe a blogba firogatni, inkább dolgoznom kéne, ez az állandó üres fecsegés, és mások munkáinak a bámulása. nevetséges.
eléggé siralmas, majd szerzek motivációt, lehet árulnak valahol, kéne valami
talán nekem is egy kötél, jó lenn lógicsálni a végén.
vagy hasonló.

nulladik egyes, betakarja egy kellemetlen tenyér, szőrös ujjaival nyakához ér, nulla

;július 15.én lenne 83 éves Derrida, még élhetne, annyi idős lenne mint nagyapám, emlékszem amikor először olvastam majdnem falhoz vágtam, dühített, azután, talán 2 évig a polcomon állt, majd egyszer csak elolvastam, aztán újra, nagyon megkedveltem, nem mondanám, hogy ismerem, pedig jó lenne, jót tesz, gyógyszer az önteltség és a tunylás ellen, berregek csak, vissza kellene térni az életbe, tegnap erre gondoltam, hogy lehetne másképpen élni, nem úgy, ahogyan azok, vagy ezek; kár, hogy a külvilág ennyire fontos, minden ellenkező állítás hamis, mert a belvilág önkényes, a külvilág viszont adott, nincs olyan, hogy csak tőlünk függ, ez csak illúzió, lsd, kárpótlás, önzés --- ráadásul a belvilág, mindig külső világ terméke, a valóságtartalma persze a tudattól függ, épp mint a kábítószereké, amikben persze nincs semmi rossz, legalizálnám mindet, de ez politikai kérdés, nincs itt keresnivalója, főleg nem reggel, zöld tea mellé, állítólag holnaptól sütni fog a nap és felállok innen. spekulatív szarságok nélkül, lehet, hogy én vagyok a felelős a paradicsompalántáim beporzásáért, mert fújkáltam a virágaikat és tegnap délutánra kinőtt 5 darab apró bogyó. elég volt mára.

.

tegnap nagyon rossz hangulatban voltam, mikor nem, olyan mintha mindig tavasz lenne, este olvastam egy interjút Kertész Imrével, egy kicsit rokon lelkek vagyunk, a Gályanaplót amikor olvastam, olyan érzés volt, mintha rólam is írt volna, kezdeben, nagyon fiatalon, kirekesztve önmagunk és mások által, olyan helyre születni, gyerekként és kora-felnőttként olyan világokban, kultúrkörökben élni, melyekkel nem tudunk azonosulni, ahol, oly gyakran az ostobaság és a kapzsiság az egyedüli erény --- szerencsére, nem is engedték meg, hogy odapasszoljak, beilleszkedjek, visszanézve, jó, hogy kitúrtak és kinéztek maguk közül,,,,,,,,,,,,,, LÓ, EGÉR, PINTY, ALVÓ RÉPA, RŐZSE, REMETE .... azután, később menekülések, sorozatban, végül rájössz, hogy mindez mellékes, mert a valahova tartozás bódulata, valójában csak gyávaság - nem mernek szembesülni a valósággal, helyette kitalálnak maguknak dicső múltat, szebb jövőt, a rádöbbenés helyett pedig a biztonságos akolmeleget választják, a másokra mutogatás minden erejével és képzelt nagyságával ------ önmagad ostoba kiemelése. Mielőtt ráébredsz erre: rossz és érthetetlen az egész, de ettől felszabadulsz, nagy levegő, megpihenés, röhögés az egész katyvaszon és visszanézve már semmi jót nem látsz ott, ahonnét sikerült elmenekülnöd, olyan mintha álmot néznél vissza, egy túl hosszúra nyúlt és rossz álmot. végül csak egy nyelv marad, amin írsz, beszélsz, de ezen kívül nincs semmi közöd ahhoz a helyhez, ahonnét elmenkültél.
valami ehhez hasonló érzés, de nem akarok ezzel foglalkozni csak az interjú kapcsán jutott eszembe. p.
szeretem Glenn Gould játékát, épp Bach zongoradarabokat hallgatok tőle, pontos, nagyon pontos és mégsem gépies.

Glenn Gould, Bach The Well-Tempered Clavier

mától kötelező kitölteni a cím mezőt_::::::

john cyr tálcái kellőképpen szürkék, most csak böngésztem, nem nagyon tudtam mást, nincs időm figyelni, nincs kedvem levegőt venni, vagy rád nézni. szitál az eső, fúj, megy egy busz - tehát nem történik semmi, ami említésre érdemes lenne.
ellenben

André Ethier, Untitled, 2009, oil on panel

...érdekes, hogy vannak akik még festenek, hogy nem unják? hogy, nem unják. rossz szokás, mint minden közlés, felesleges és érdektelen, ellenben

George Ortman, ‘Walker’, 1972, acrylic on canvas mounted on wood

ellenben, az absztrakció sem, rá érdemes odafigyelni, Korniss anyagkezelése jutott eszembe a munkáiról, de csak ennyi, nem szeretek hasonlítgatni, az annyira szerencsétlen...

Francis Upritchard legújabb munkái elragadóak, ellenben

az üresség kifogyott mára

EEEEEEE vannak olyan képzőművészek, DDDDDDDDDD amelyek gyerekkorom hősei voltak, 14-15 évesen az életrajzaikat egymás KKKKKK után többször elolvastam, nem tudom miért, de nagyon nagy hatással voltak rám, ilyen volt Francisco Goya is, már csak arra emlékszem, hogy egy vaskos, fekete, papír "kötésű" könyv volt a róla szóló UUUUUUUU életrajzi regény, amit olvastam - nem tudom hányszor, de szerintem a tízhez közelebb van ez a szám, mint az öthöz, aztán elmúltak a hőseim, elmosta őket a depresszió, a vándorlás és a leépülésem különféle érdektelen és unalmas szakaszai, ma egészen véletlenül egy Jake and Dinos Chapman által készített szobor nyomán eljutottam Goyáig, Goyához, és iszonyatosan meghatódtam a munkáitól, olyan volt, mintha valami eltemetett emlékbuzgár tört volna fel, végignéztem az összes, interneten fellelhető AAAAAA munkáját, különösen az öregkori munkákat és a grafikáit, és elképedtem az erején, őszinteségén, az érzelem mentes, anti-expresszív, virtuóz rajztudással létrehozott, ANY a háborúk borzalmait bemutató soroztán. Emlékszem, hogy hányszor próbáltam őt utánozni, másolni, de soha nem sikerült persze, -viccess kísérlet volt - egy tizenéves, túlérzékeny neurotikus, egy nyolcvan éves zseni munkáit másolta, teljesen szarul, pofátlanul, de mély áhitattal, de ez is én voltam, nyilván. ezzel masok is igy vannak, nincs ebben semmi kulonleges, nem is erdekel tulsagosan, ma talan kapok szerzodest, bar nincs kedvem alairni semmit, jokat kacagok azon, amikor valaki azzal all elo, hogy letezik valamifele kollektiv fejlodes, allitolag elorefele halad, zavaros. zavaros. Érdekes, hogy Goya munkáit összevetve néhány kortárs munkával, akár Chapmanék munkáival, Goya kevésbé moralizál és sokkal jobban elrejti őt az, hogy kevésbé érezni a grafikái mögött a készítői szándékot, vagy annak helyét és egyben hiányát is, mivel a hely és annak hiánya, ugyanazt okozhatja, de ez nem fontos, nincs ott a hatás és a nagyüzem-szerűség, mára a bécsi akcionizmus, akkor nagyon friss és izgalmas megoldásaitól eljutottunk oda, hogy formalizmussá és ipari szabvánnyá váltak a megoldásaik, lásd péládul Paul McCarthy utolsó munkáit, unalmasak, látszik rajtuk, hogy unja amit csinál, nincsenek új, eredeti formák, nincs is igazán mondanivaló, a mögöttes gondolat mélysége (pl. a Piccadilly Circusban --- talán 2002-ben készült? lusta vagyok megnézni, lusta vagyok rád nézni, lusta vagyok inni a teámból) nem több, mint egy politikai bulvárlap reggeli címlapsztorija. Szomorú. Szerencsére ezek csak egyedi jelenségek, sokkal több a jó példa, most hazudtam, hogy ne tarts pesszimistának, te kis geci. Hahaha. KKKKKKKKKKKKKKKKKimozdul belőlünk a szar, délnek fordul és nem kér harsonát, pedig ha bigyójába szúrnád, elfújná neked reggeli indulódat.