képek, betűk

"ki volt az aki kitalélta kitalálta a zajzene elnevezést" kérdezte f. csak g gz gy úgy valakitől a teremben a padló csupa barna folt vagy répasy répaszéklet, (a madarakanak a puncija alapból análszexre csábít?) vagy vér ahogy akarta, megállapÍtani, akarom volt kideríteni szinte lehetetlen. Luigi Russolo eldobolta a hátán kedvenc keringőjét, először nem érezte, de lassan érezni kezdte, hogy felvidámodik és felvidámodásában óvatosan hátrafordul és mosolog. öregecskén, de... ide kéne egy ellentét, csak nem jut eszembe. a dadaista provokáció és a futursita erődemonstráció ---- ugyanabban a csőben, ólomgolyók és kilógó (ká)belek zavaros táncában? ez cinizmus lenne. vajon mennyire hisznek az európai, felvilágosultak, tűzoltók és biológia tanárok, ahogy butulunk, egyre erősebben, vagy ahogy okosodunk, egyre kevésbé és bátortalanabbul, jó lenne annyira magabiztos állításokkal bírni, mint tizenöt éve, útálom a jelenlegi gondolataim árnyaltságát. lassan nem (hallom a lélegzését) bírok tőle végigmenni az utcán (nem tudom, hogy jött ez ide, de valamit biztosan jelenetett, csak útközben elveszett), miközben kizárólag "önpusztítanom kellene szorgosan" ü nevetgéli, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a szörnyűségnek, amit nagy lelkesen létezésnek csúfolnak. a a a a a kifejezés ereje egyre mókásabb, nemrég láttam néhány Monet képet eredetiben, és egészen közelről nézve őket, eltűnt a reklámfelirat és képeslap effektus, lemarta a textúrákról a felesleget ez a közelség, de távolabb lépve, majd amikor kimentem a teremből, ugyanúgy visszatért (csak ne olyan szemtelenül, kedvesem) minden. szomorú.

Cameron Platter, Unity in Diversity, 2013

Bach - Goldberg Variations, BWV 988 (for string ensemble)

George Maciunas megszüntette volna az európaiság (vagy magát Azt, így pontosabb) gondolatát (Fluxus manifesztó első bekezdés) saját magában, ebből kényszeresen manifesztumot is gyártott, teljesen értehtően. Amúgy. Persze a megszüntetés, ebben az esetben szimbolikus, mondhatni pszichikai, felszabadító erővel bír a konvenciók alól. Számomra fontos emlékkép, bár nekem már nincs mitől megszabadulnom, hiszen bármitől megszabadulhatok - senkit nem érdekel. Csak egy példa: az adatbázisok kezelése, ebből a szempontból az egyik legnagyszerűbb művészi kifejezési forma, hogyan nyerhetünk ki hatékonyan, gyorsan és korlátlanul konzisztens adatsorokat a "bányákból". Sajnos a legnagyobb adatbázisok zártak, mint például a Facebook, Twitter adatbázisai (az API-k ez alól nem jelentenek felszabadulást), nyilván személyiségi jogok miatt - persze valójában, mindez vagyontárgy és hatalom kérdése, a személyiségi jogok csak kifogást képeznek, ellenben jó, hogy léteznek (senki nem örülne, ha nem látszódhatna másnak mint ami valójában, ez egy ítélet, ellenben mindenkinek alapvető joga a saját adatainak titkossága? titkos-e ami digitalizált? valamelyik hozzáférési szinten úgyis lehull a lepel, megreped a zár, a sózás elenyész stb.) - de az adatbázis művészet (Database Art) szempontjából csakis az adatsorok lekérésének a minősége számít, az eredmény sokkoló pontossága: a megfelelő lekérdezés megadhatja a legtökéletesebb portrét, személyes fotókkal, videókkal, lakhatási adatokkal, szokásokkal, bejárt útvonalakkal, egészségügyi adatokkal stb. együtt - csakis az adatbázisok megfelelő jogosultsági szintjei és összekötési módjuk szab határt a fantáziának. Eljuthat-e hozzád a legtökéletesebb reklám? Boldog lehetsz-e a legjobb vétellel az Amazonon? Illetve hozzám. Megtalálhatod a legtökéletesebb párt és a legjobb helyet, ahol péntek este megnézeheted álmaid showműsorát. Ebből a szempontból mellékes, hogy milyen az adatmodell, adatbázis típus (relációs, noSQL stb.). A Database Art pusztán formalizmus, öröm a pontosság és a relációk felett. Az adatsorok értelmezése mellékes, a lekérdezés lefutása, egy perces néma örömködés után, mint egy Mandala - megszűnik. Vajon az efféle teóriák, elűzik-e az unalmamat? Csak nincs véleményem?

Sonic Youth playing Piano #13 (George Maciunas)

Érdekes, hogy leggyakrabban a Fluxusig lépegetünk vissza. Talán akkrotájt szakadt el valami, a művészet végleg kikerült a ketrecből, átpréselte magát a populárisabb műfajok közé, fura elegyeket hozva létre, de persze nincsenek egyértelmű határok és nagyszerű pillanatok. Katyvasz van. Ez csak egy kilátó, egy pont, ahol szokás megpihenni? Az "Fluxus is anti-professional” fogalmassága, nagyon jó álca a további szét-ágazódások és ellentétek megvalósításához. Érdekes. Most épp Gershwin Lullaby-ját hallgatva, értelmét veszíti ez is. Boldog vagyok, mert a Youtube adatbázis lekérdezése megadta a választ számomra a jobb oldali menüben, Gershwin formájában, az összehasonlító algoritmusa nagyszerűen eltalálta az aktuális hangulatomat, jobban mint bárki élő személy. Borsópalánta. Csak adatsorok kérdése. Na persze, az ostobák máris felhördülnek és menekülnek vissza a templomba, öklüket rázva. Itt a sátány!