egy filmről akaratmentesen.

(Voltaképpen.) Régen írtam már szöveget. Most sem akartam, az "akarat" nélküliség ezért van kiemelve, leginkább pontokba szedném a lényegesebb részeket - mintha fontosak lennének, természetesen csakis nekem, hiszen mi másért közölnénk (közlés - mint sugárzás) bármit is.
A játéknak (nem csak itt) sokféle formája van - ne tévesszen meg engem, ne tévesszen meg téged és ne tévessze meg A.L-J-t sem. Ma Dimitri Kirsanovról szerettem volna írni néhány sort, csak az elfeledettre való megemlékezés - emlékezz, emlékeztetve (ne jusson eszedbe egyetlen kép sem, egyetlen lábszár sem - mint látni fogod az első képkockákon a baltát, fekete-fehéren - szálkamentes nyéllel). Szomorú, hogy Guy Belmont-ra senki nem emlékszik (itt mégis megmaradt belőle némi folt, paca-maszat - nézésre ítélve, amíg vannak szemgolyók), pedig milyen kedvesen mosolygott. Tudott mosolyogni. Akarnád így - mondani.
Szomorú, hogy nem változott a Semmi semmi semmit - végignézem újra. Ugyanaz a film. Más jelenet-lényegekkel. Nem helyezem bele semmiféle korba - mintha nem is lett volna társadalom. És nincs kontextus. Csak A fiú a padon. Az Éjszaka. A lány a padon. Az Éjszaka. A kora délután. Meglepő átmenetek. Avantgárd zene, mintha ismerős lenne a prüntyögés, és nem Kraftwerk, hanem templomi orgona - van ebben egy jó adag humor, a szarkazmus és a cinizmus viszont meg sem jelenik - kényszeresen sem.
A kenyérről nem tudom eldönteni: hogy sajt. A sajtról, hogy: kenyér. (!) Leírva gyorsabb és ártalmasabb mint susogva (ki jegyzi meg az ablakok előtt lógó csipkés függönyt? fehér?) - gondolom ennyi ideje nincs az embereknek, főleg vér nélkül. (A közönséghez való viszonyt hagyjuk.) (A politikai töltetet is) A szánalmas közönség. Vagy van benne rejtett vér-buzgár? Meglepődve tekertem vissza egy jelenetet - mintha egy fényreklám jelenítené meg a dimenziók közti átjárókat, persze a háború közelségének és az imperializmus ábrázolhatóságának határain belül. A közönséges kontextus... kérné a maga eledelét. Csábít az elhelyezésre. Parancsolja, hogy kapcsoljanak be a reflexek - ha képeket látsz akkor ne a képeket "lásd" hanem az agyadba (tanult, ugróiskolázottság, gondolat-sablonok, olvasott szótöltelékek - tudod a bégetés) táplált előjeleket, hogy a saját korlátaid a saját korlátaid maradjanak. Így szép. Ne nézz filmet.
És igen: politika. De rögtön mellette szép göndör (nem gödör...) haj és szépes szemek, még szürkében is meleg-barnásan csillognak. Megható.
Az erőszak és a bosszú (íme!) öröknek tűnik - örökkön-örökös; unalmas ficsúrnak és felhajtókáját tátongva (tátikázva) mutogató lánynak, kaparják egymás oldalát - közvetlenül a bordák alatti részt, tépik egymás ruháját - a zene nem mulattat. Ma egyszerű tanmesének hívnák, mely nem törekszik, nem szeretne Kerti Tó lenni és nem szeretne gumirhuha sem - lenni sem (ugye érzed a rokonságot az abszurd történetekkel?) A gyilkolás ott a legelején értelmetlen, és hatás nélküli - hiába az éles fémdarab és az erőszak mimikája, csak üres.
Ki néz ma temetőben lovas szobrokat? Ki az őszi fák kopaszló hajlatait? Főleg. A némaság ezeken a képkockákon vadul simogattatja az arcokat, mint másutt is - ahol még néma minden. Sokan varázslatosnak érzik ezt a hiányt, zavaró.
Mert.
Nekem.
Kézfej.






Dimitri Kirsanov
Ménilmontant

Nem remélek semmit. Csak X-ből 1-et aki bekukucskál a csapdák mellett a fénybe.