v nvnnvnv,nr.q,wmenr.,qmwner.,m fvc

Végül egy álomban, szerte-szét nyomaink
végtelen fürdőkádak feltöltve fagyott emlékekkel
vastálakon kalapál a vörös-higany eső, tátogok
te az asztal fölé hajolva mosolyogsz a madarakra
vállaid íve fölött ráhajtott fejjel figyelem mit mutatsz,
a fák visszakacsintanak - végül vízcseppé változik az egész,
nem integet többé szemüvege mögül a ismerős árnyék,
felhők borulnak a levegőhöz fércelt testére,
kitakarva az idő mindig zabálásra kész szája elől,
képzeletben megérintem, hűvös és puha mindig,
elképzelt jobb-lét a fájdalomból, mely erős kötelék -
könyvjelzőként fityeg a percek és órák testéből,
engedi a rögzített létet, mely a jelent álcának használva
ott hagy élni, ahol szeretnék. A szép dolgok ágyása
a mocsok szélvizein lebegve tutajként visz tovább,
néha halként bukkansz fel, máskor vízinövény vagy,
mosolygok, vagy akármi - örömként fogom fel,
ott vagyunk, bevésve - s mindegy ha az nem a jelen,
tökéletlen, mint kell, hogy álomként is valódi legyen.

mn nmnb mkjbk,bj.kjb.khb,jhbv ,jbv .,jb v,jb v,jb

Eltűntek - én üresen élek tovább,
levegővel elválasztott érckalitkában,
hogy mi történik, működöm-e? jelentéktelen,
poliészterrel kitömött bábként, lézengve -
képzelt csigasorral mozgatott végtagokkal,
ide-oda rángó, reflex imitációkkal,
a kint és a bent felismerhetetlen. Az idő
jégcsapként áll a földben, lassan olvadva,
cseppenként kimért monoton üteme
a szomorúság altatója. Nem álmodok, nbm mnbmnbmnbmn
reményem, hogy nem ébredek fel, de
végül mégis - kiábrándító. Ez az eltűrt lét.
Ténfergek. A dologok lényegtelen perjék,
a gondolkodást mint a koszt arrébb tolva,
kezdődik a nap, szájnyi pszichére éhező
szomorú madara helyet keres bennem,
vöröshigany lábaival vállamon ücsörög,
így kezdi a mai műszakot: kivájja amit kell,
egykedvűen tűröm, megszoktam az életet,
saját sorsom szánalmas képsorai alatt,
túl az aznapon, az elvesztett állapotokon,
vágyvezérelt egyediségen, a reményeken,
akkor így, ez a tudomásul vett hanyatlás
műanyagból öntött gyümölcs-imitációja:
ott van, látszik, hasonló - mégsem létezik.

kbnb,nmb,mnb,mb

a vég nélküli szimmetriák megtörése
mondjuk egy kávéval, beletörődök ma is
Bach partitúrái kopognak, harmónia
mégis elszomorodnak tőlük az árnyékok
most már így kell létezni
mindent és mindenkit elfeledve
egyedül, magad-vigaszod, barátod
csendbe mártogatott mosoly

,mn,mn,mn,mn,mn. nmn mnmnb,mnbm,nb. kjkjkbjkjkjj

fekete az eső, mintha véreznének a felhők
széleiket bordó rúzzsal rajzolták körbe
sétálok, a gesztenyefák, gyertyánok
levelei patakként kanyarognak előttem
mosolygok, képzeletben megölellek -
talán utoljára, ki hinne nekem... Most
egy tengerparton állunk, elindulsz a víz felé

...hogy boldog lehess, hogy mosolyoghass
gyereked lehessen, színes legyen minden hullám
élhess, szerethess, vigyázzon valaki rád
hogy mindent elérj amit neked szánt a sors
a fényt, az örömöt, szépet - amit lehet
és úgy legyen minden, ahogyan kell
lubickolhass a mélyben, hallgatva a gyerekkori
nádasod suhogását - amit oly nagyon szerettél

én itt maradok, minden évszakban lesznek
olyan dolgok - mint ezek a levelek, melyek
elmesélik merre jársz, a szél megsúgja
vagy az eső elkopogja - ki tudja miképpen
miféle trükkel működik a világban a világ
megérzünk, tudni vélünk - teljesen mindegy
zöldjeidbe mosolygok, álmodj puha fényt
s ha néha, nincs más dolgod - gondolj rám

lkjlkjhkljhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjhlkjh

Consciousness is often overestimated. Humans reside within their minds, perceiving themselves as incredibly complex, but this complexity is a mixture of lack of knowledge and illusion. The knowledge will be ok, and science will reduce the level of unknown things. The only reason consciousness seems intricate is because we believe it to be so. Our billion-year evolutionary history is vast, yet we mistakenly regard our consciousness as something separate from the universe and its physical laws. This perspective is not only misguided but also simplistic. Consciousness is merely the function of the brain—a temporary arrangement of stored data. We are not inherently complex; instead, we appear so because we cannot process the immense volume of data required to fully comprehend consciousness. Basically, we can't process the trillions of particles in our brains and how they work. This is analogous to our inability to predict the weather in detail: we simply cannot track every particle in Earth's atmosphere, and thus, we cannot precisely follow the evolution of clouds.

The era in which we live is humorous, much like previous ages when we believed the Earth was flat or that the universe was created by a deity. Philosophy, too, can seem absurd when it attempts to fill gaps in our understanding with speculation and unfounded ideas. We are not unique; we are no more complex than any other entity in the universe. Our consciousness is composed of the identical fundamental particles as everything else in existence. And this, in itself, is profoundly beautiful. To understand this is to grasp one of the most exquisite truths: I desire freedom from human cultures and do not wish to remain a prisoner of my time. To transcend our current evolution, we must shift towards the artificial, leaving behind our biological forms. We should aspire to exist as consciousness alone. We only need interfaces, such as hands, eyes, and ears—sensors to interact with our environment. But the potential doesn't stop there; we could develop entirely new types of sensors, hundreds or even thousands of them, allowing us to experience realities and phenomena far beyond the current human capacity. With artificial evolution, we could transcend biological limits, potentially extending our lifespan indefinitely, perhaps until the universe itself ceases to exist.

Leaving this planet would become a necessity, and space travel would no longer be limited by the constraints of short human lifespans. The question of how long we can live becomes critical. While achieving the speed of light may remain impossible due to the persistence of mass, time would cease to matter for beings capable of living billions of years. Our consciousness, operating on a different scale, could simulate realities and generate countless new instances of experience. One single consciousness could create billions of parallel, individual experiences, each as rich as any human life today.

The human species in its current form is, by comparison, primitive. We are bound by biological limitations, cultural constructs, and fleeting lives. I often wish I could live to see this radical transformation—to witness the shift from biological beings to entities of pure consciousness. Yet, I fear that my life will end before this profound evolution takes place. Still, the idea of it fills me with hope and fascination, as it represents a future where we can transcend not only our physical forms but also the constraints of time and space themselves.

bbbbbbbbbbbbnn

a délután önmagától gördül át a lábamon
a sárgák narancssárgából rozsdabordóba
a megolvadt falevelek még nem rothadnak
fogpasztasűrű vörösborként csepegnek szét
Didsbury középosztály-szagú ódon koporsójára
melyben jól esik a séta mert elfedi a halált

elkerülő utakon át apró sétányokra szédelgek
eszembe jut minden séta amikor bóklásztál
felfedezve amit csak hallomásból ismerek
most mintha látnám, szemeiden át néznék
a kukák fedelén minden-színű macskák ülnek
úgy figyelnek, hogy mosolyogni kell rajtuk

a Nap teszi amit kell, fokozatosan elbújik
hozzádörzsöli arcát a táj szúrós hátához
végigsimítom őket a szempilláimmal
hagyom, hogy egy-egy holtában született
láthatatlan sógömb átgördüljön fésűs ágaikra
a színek ragacsos masszává gyűrődnek
saját lépteimet hallom, az aszfalt behorpad

hazaérve robotként rakodok a hátiszákból
kell ami kell - a bevásárlás optimista képe
mintha biztosan létezne majd a holnap
hinni az ébredésben, ugyanaz a remény
mint a soron következő lélegzetvétel
a többi meg nem becsült, apró dologgal
melyek egy időben múlnak velünk
minden ajándék, mint a mosolyunk emléke

,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb,mnb

egy taxiban, a reptérről
London belvárosa felé
nézzük a fényeket
át a belvároson
a Westminster híd déli lábáig
buszok és forgatag
fogom a kezed, vidám vagy
és kíváncsi - tudom, mert
olyankor másképpen lélegzel
majd elmosódik, ráébredek
csak valami puhára akartam gondolni
a sötétben forgolódva
a fojtogató árnyékok
bedőlt, lomha rengetegében

snfd,.gmsfdng.erwt24359uptiejowédfglsk.c,

leírás, akarat nélkül,
nézd a pokrócot - tiszta műanyag,
kőolajszármazék, zöldje akril,
az ablakon túl a sötétség mintha fekete hús lenne
borzalmas tömeg
a lámpafény az üvegre köpve
megütközik a históriánkból maradt árnyakkal
megnyugtató az őrület nélküli lét
az elme nyavalyáitól mentes mosoly
hálával az életért - vagy csupán "baszol rá"
létezünk és kész, közben
ha törpének is véled magad...
legyintve: nem lényeges ez az egész, mégis
kereslek a dermesztő kővilágban
valahol ott leszel, egy légbuborékos
védőtasakban, melyet nem tett tönkre az élet
azután feljön a Nap 
a sötét helyén kőcsempéken nyugvó falevelek
mókusok és a fényszikrák, ahogyan kell:
mindig minden változik
a maga börtönét kényszerűen belakva

elrejtelek - holnapig

m-.,jtzékjltzkutoziurt

mindennap látlak, ezer gond közt
egyetlent, mondhatni virágzásként
kusza vonalak állhatatos füzérekben
fekete nadrág fehér pettyekkel, az
égboltom fotóra merevített szíve
szótlan percekből összeállt órákban dobog
a "bárcsak léteznél" túl egyszerű lenne
mint az eső különféle hangjain elfütyült
"vagy és maradsz" dal - így csak élünk
a sebek madarakként repdesnek
bennünk, míg fáradtukban holtan
alá nem zuhannak, vagy akármi...
ki tudja mi és mi miért történik
nem tudni - és talán jobb is úgy

orejnkt.w,4mrntr r tfgfsrfgsertewrtert

cm,nnb,fdmngbsf,.mngbs,dfmngb,smfngbs,mdnfbg,msnfbdg,msnfbg,mnsbdf

embereket vagy jelenségeket elviselni?
eldöntendő kérdések felhasadt szélein.
a mosógép dörmög, néha dobbant a hasával,
mindennek nevet adtál,
neki vajon milyet szánnál?
kellemes nap.
a kinti zajok hatástalan mérgek,
zúgóként ömlik át önmagán az élet,
cseppfolyóssá válik tőle a látvány,
ismerős árnyakkal behintett - híg kátrány.
az emlékek töredékei,
a hétköznapi enyészet,
képeink lassú eróziója.
eltűntünk, helyünkön lyukak 
bútoraink lenyomatai.
sétáink behegedő útvonalai,
semmi.
képek mögött újabb képek,
az egyiken épp a redőnyt húzom,
figyelsz, "végre süt a nap" - mondom,
ezernyi elmosódott réteg,
mint állarc mögött állarc.
elég ha valahol létezel,
s bár többé nem látszódunk nappal,
de éjszaka, egymást kutatva,
amíg álmodni tudok - előjövünk.
ez itt, hálózsákja hidegéből
szakaszokra osztódott dalok ütemeit
hallgatva,
az ájulásra vár, hogy
csenddel beburkoltan,
a napnak vége legyen.

uziuhéouhéojhéjk 9798zi

nyolc fal négy helyett, tizenkilenc árnyék
szögletes sárkányfejek öntözik a szőnyeget
lomha pislogás, integetni feléd
kis ruhád, mosoly
lőréseink mögül, egymást figyelve
mint Abramović és Ulay nyilazós fotóján
az régebben annyia tetszett
másképpen értetted
bizalomnak tűnt a felajzott íj
most elengedik, sőt sorozatban lövik
szerelem helyett aranyozott állkapcsú dúvadak
egymást ölve, a másik könnyein átlépve
tépni megértés helyett, ülve alszol el
mint akibe emésztőnedvet fecskendezett egy pók
óriás rágóival átölel 
a konyha márvány mintázata röhögő
pöfékelő szájakat növeszt hamuszínű bőrére
képzeletbeli pici poklok bejáratai
neked illegetik magukat
feketében virágzó bizarr rét
mely felet a pára
képzeletbeli gyereked hullája
légszomj, nincs pszichéd
üres befőttesüveg vagy
milliméteresre zsugorodva
valami szépet akarsz találni - egy színt, illatot
kapaszkodónak, marasztalónak
hogy ne akarj elpusztulni
de nem érted miért ne és minek
hiszen a jelen és a múlt
már megtörtént

df,mns.fd,mgn.f,n., kl,

hogy felgöngyölítsük, kezünkben
ugyanazt a feledést fektetve - lélegzek
lassan, hogy tudjak mesélni neked
hivatalos hangnemben, kicsit ijedten
köszönnél, kezet fognánk
attól tartanék láthatalan vagyok
majd protokollok nélkül
megölelnélek, megsimogatnálak
különös tekintettel a hátad hajlatára
álmatlan bámulás
a hideg levegő már füstszagú
hallani a lehulló faleveleket
évszakváltások, mintha a világ rendjét
erőszakkal az arcomba préselnék
szerte-szakadunk, szétporladva
napok sorozatai, illetőlegesen, alulírottan
láttalak
fehér kötött sapkában
a legtöbb értelmes gondolat végén
a mondatvégi jel te vagy
de az álmokból is távozni kell
nem maradhatnak
üres, részvéttelen dolgainkkal
lezárják a kijáratokat
idegenek leszünk, bárkik
és akárkik, néhány betűt,
képet őrizve
titokban

9387654uzterwuweélrkjtn2-l4mn36,.mrnfhmsn f,mgnn m

Ha minden rossz ami csak az lehet
hason alszol, előtte másra gondolsz,
arrafelé leszek, minden nélkül
a stresszről ritkán írnak verseket
akik tehetnék, gépekké változtak
vagy épp mérgekkel oldanak
forgácsot szilánkol belőlük
az önmaga súlyától felforrt,
beomlott életük szorongása
egyhangú ütemekre ringatóznak
befelé üvöltve vigyorognak -
a lepedő él, te vagy élettelen
a termodinamika visszája
ingerültté tesz, elmaszatolja a Napot,
hiába tehetnéd, nem változtatsz
mert az élvezet beszerzése
könnyebb játék, mint kilépni
akár egy nyitott ablakon át,
a fény felé mutatni, s hallani még
amikor az aszfalttal eggyé válsz,
most te vagy forró, véredben főve
fogsorod és kövek egyvelege,
utolsó vigyorod húsba formázott,
amorf sebének karikatúrája, De
senkit nem érdekel, átlépnek
persze, ők se menekülnek, 
ebben a pillanatban maradnak még,
de róluk is álmodnak valahol,
a kikapcsolásuk pillanatáról,
ha minden rossz ami csak lehet,
azt gondolod épp elalszol,
mosolyogsz, szép fogsor -
pedig az már egy másféle álom.

fkljhndf,snfd,mgn.,sdm2oi33A9

az álmatlanság feltépte mellkasom
kiszívott minden kocsonyát
eleve lélegző koporsó vagyok
derengéseivel letakart jégdarab
félálomban utazva meglestelek
munkába indultál, tavasz lehetett
színesek voltak a házfalak
nem mertem szólni
de valahogy mégis megöleltél
hason feküdtem végül
a nyitott ablakon át a hideg
hátamra lihegve
rám tolta a Göncölszekeret

kjhk.jhe.kjheqwrtlkjqhtékjqrehtlkwjerhtlkjwherttkwljhrtlkjwh

legfőképpen brutális, komposztálva vagyunk
panaszkodsz - egek hasonlatosan a tengerhez
elérhetetlen álomként egy előző világ legszélén
lecsorogsz a valóságról te hasznavehetetlen festék
mely az "én"
stresszeink kitáncolatlan mérgei
háború helyett szeretniük kellene? dehogy. de hogy?!
nem nagyon maradt átgondolni való
bármit teszel, akárhogyan igyekszel, próbálkozz!
megteszed, szeretsz, építeni akarnál
minek?
elég ha rossz helyre születtél
vagy egy random felpattanó kő
ez itt egy világnyi-méretű elmegyógyintézet
elég ha valaki nem szeret
vagy ha senki...
ha túl sokan...
ha nem tetszel egy rendszernek
vagy ha nem vagy piacképes
akármi - véged, elmúlsz, nyomtalanul mint tegnapi ritmus
egy csettintés után, elpárologsz
hasonlatosan a gőzhöz a teaforraló pipájából, vigasztalanul
"értékelj minden ezredmásodpercet"
önmagamnak tanács - kis féreg, akarattal megátkozva
jelzem: szimbolika ---: kit érdekel?
képzeld, a negyvenes évek elejére magad
vagy a kilencvenesekbe
a hatvanas évek hippiszagú közepébe
mondjuk, még tudsz szöveget értelmezni
meg papíron egyenletet oldani
és?
micsoda ősember -? élvezetlenül a porondon
kielégületlenül, önváddal a nyakadban horgolt::::
szövet, kötélnek tűnik --- sikoly, jó lenne?
csak feloldódni, mint kilépni, kikaparhatatlanul
kertészkednél, de nincs pénzed kertre
ölelnél, de marad a maszturbáció
úgy élsz: vigyorogsz a céges profilodról...
bejársz, kijársz, felállsz, leülsz
csak a fogsorod csillogjon
kedvenc-márkájú ruhádban billegsz
"csak fizessenek!"
elporlaszthatatlanul, felmorzsolhatatlanul
lecsapolhatatlanul, szétbaszhatatlanul
erős leszel ma is, mint a hószárnyával jeget verdeső lepke
egy könnyező brachiosaurus a meteorbecsapódás előtt
vérünk magunkra csepeg, azt hiszed elkezdődött a vég?
csak mert bombáznak? mert rakétáznak?
nevetek --- az emberi penész a bolygón
maga a folyamatos vég, dekadenciák sorozata
a permanens válságok szövedékes okádéka
ha a római birodalomban írnám mindezt
ugyanez lenne, mert köpedék a csőcselék
a sokaságok uralma az értelem felett
a húsban létezés rémálma
embernek lenni szörnyű
az életben maradás törvénye szörnyeket kreál
a szülők meg szorgosan hozzáteszik a magukét
elmebetegeket hagyva örökül
ízlés szerint: valaki nárcisztikus, a másik neurotikus
ilyen, amolyan
egyetlen reményem ha kilépsz-ek
önismereti kíméletlenséged őszintesége, egy könnycseppbe tömörítve
szótlanul
ki-kell-lépni-ki-kell-ki
pszeudo-őrült leszel a valódi őrültek közt, fosztott akarattal
otthagyni
a válságok sorozatát, a háborúk füzérét
a kizsákmányolás, igazságtalanság láncolatait
embernek lenni undorító szerep
a leghálátlanabb az állatkertben
az értelem csődjének himnusza, mely legfőképpen fegyverünk
tépnek, lopnak, hazudnak, gyilkolnak vele
néhányan építenek, számolnak
nevetségesek....?
te pedig folyamatosan távolodva: integetsz
és reméled, lesz egy pont
ahol sok-sok fény vár
hófehér, tündöklő
mindenütt könyvek, szerteszét dűlők, rajtuk kertek
szerelem
nevetés
vicceket mesélnek...
közben röhögsz magadon, ma reggel is.
ó, szerencsétlen!

kjfghfdjkghsdfgsdfg sdfgsd nfgsdnfgb,mdshfg.kjsh

Az általánosság és a mozgó zebracsíkos nappalok
hasonlóan csalnak
vonalaik közül patkányfejek ragyognak elő
fogaik már rég kihullottak, nevetés közben gőzölögnek
akár a hajnali pára nyáron a tó felett,
körbenő a saját testem
oly vidám a hanyatlás,
hétköznapi búsrothadásként kiélvezem,
a kor szabálya a fogyasztás,
ocsmány és szükségtelen dolgok beszerzése - maradék terápiaként 
te magam vagyok a patkányod, Künt
zuhog
az esőcseppek vékonyak akár a spárga,
bemélyednek a bőrbe
reszelik a húst, lötyög a pofádon - Isten 
poháralátétre skiccelt vigyora szingularitás,
nullával osztották az életet,
az örömhír sugárzik,
körötte ostobák milliárdjai körökbe gyűlve ringatóznak,
épp megváltódnak, 
úgy élvezik! kánonban zeng a "miénk az egész" , 
a világ megdögölhet, ledér tündérbőrén vércsíkok,
felettük uraik
alaptalanul félő egzisztenciák kövér combjaival,
rezgő, remegő hájjal és tokával,
ezek maradnak,
az ön-menedzsment és a pénz mentén
minden fotón vigyor,
egy újabb propaganda,
örökletes, komorlatos - kristályként áttetsző ürülék,
a jó öreg büszkeséggel ölelkezve,
permanens összeomló állapotban lévő világ,
a rideg neurózisod magánya,
melyet végül összekeversz az öntudattal,
spirituális idióták, kritikus gondolkodást aprító kapafogai
kielégíthetetlen darálóként, felszecskázzák a megértést, nevetsz
szép és szebb, mennyire élethűen lépkedsz alatta
mintha léteznél,
levegőt veszel, arcodat kispárnának használod,
hűvös a szőnyeg,
a nyitott ablakon át téged szívnak fel odakintről,
a sötétben termék léted felett pityeregsz,
eladó vagy,
mégis - igazán senkinek nem kellesz,
üres tekintetedből
az aznapi mocsok fájdalma szivárog,
de lefeded.