nem tudom

ez a sokféle akármi..., olyan szelídnek tűnik,
azután ha szétmegy,
esetleg elszakad, nem vakaródzik többször,
levonja magát az összegből,
végtelenített képsorokon keresztül nézek a nyitott ablakon át
ugyanarra a pontra,
hallgatom a munkásokat,
az elrobogó primitív négykerekű eszközök búgását,
az embervilág kitüremkedései közt,
enni, inni, lélegezni
hogy dolgozhass, koldulhass vagy a kettő keveréke,
megnőni és szaporodni - biológiailag,
anyagilag,
karrierben:
nevezzem akárminek - ijesztő marad.
Ez a kátrányba mártott derengés.
Mintha a kora középkorban telefonról álmodna valaki,
úgy álmodok a biológiai létforma elmúlásáról,
a szükségek megszűnéséről,
az idő fogalmának átalakulásáról,
a kapitalizmus végéről,
ennek az egész borzalomnak az utószavát várom,
persze nem mint csodát, vagy világvégét
ostoba delíriumot,
suta és primitív jóslatokat,
hanem mint a következő korszakok lehetőségeit,
egyszerűen csak jó lenne kétszáz évvel később élni.
Persze, nem fog megvalósulni
így muszáj elviselni ezt a kort,
ezeket a kultúrákat,
ezt a romboló, ragadozó és szánalmas
társaságot ebben a nevetséges közegben,
ahol vírusként élek,
mert nem lehetnem másképpen.