nem eléggé szomorú

Amikor melegellenes propaganda nevében,
az újnyilasok és újfasiszták,
az álszentek, őrültek és a megszokott,
ízléstelenek ízlését szolgálva ---
ma égetésés helyett lefóliáznak könyveket.

Az elő és háttérben csend és csámcsogás.
Az úgynevezett értelem többsége
hallgatólagosan elviseli. Az irodalmi lapok,
színházak, egyetemek - mindenféle
szelleminek gondolt helyek: hallgatnak.
Ha fóliázni kell ők fóliáznak,
ha listázni kellene listáznának.

A fesztiválok zsibonganak tovább,
mindenütt kérik és elfogadják az állam pénzét,
nem zavarja őket annak pökhendi fasizmusa ---
észre sem veszik. Ilyen ez. Nekik szól.
A végleg felszabadult gyűlölet könyvkiadót
zabál reggelire: hurka mellé kultúra - véresen.

A többség hallgat, de nem azért mert zavarja
a gyűlölet, hanem mert végre kimondják
amit valójában gondolnak: végre nem titokban
kell gyűlölni, hanem államforma lettek.
Ők nem elfogadták és nyalják a penészt,
hanem ezt kedvelik, mindig szerették,
mert itt nem a demokrácia leépítése a gond,
hanem az, hogy soha nem volt mit leépíteni.

Nincs szembenézés, szolidaritás.
Sosem volt.
A többségnek csak jussa van. 
Állami támogatásból kutatni, verset írni,
egyetemesdit játszani, vállalkozósdit mímelni,
egymás előtt illegetni magukat: mintha valóban
azok lennének aminek láttatjk amgukat.
Fesztivált szervezni, újságot írni, prádikálni
állami pénzért: egy kis propaganda melléklettel,
amott egy kis elhallgatással, hazugsággal.

Amikor a menekülteket kellet gyűlölniük,
akkor az volt az ár, most  meg ez,
akkor afelett néztek el, most efelett.
Ilyen ez. A hányingerem balladája,
örökbe szomorított sanzonként,
úgy hagyja őket, már semmivel sem illetve,
távolról: próbálva feledni,
mint egy kellemetlen álmot,
mely bár bántani nem tud,
de attól a szörnyűségének 
nyomai ott keringenek a fejemben,
és ki tudja miért: szomorúvá tesznek.