a végtelenített forgó

Diákok Budapest utcáin. Tüntetnek,
csak óvatosan, udavriasan,
mondhatni
illúziókkal kacérkodnának - vétlenségükben,
talán azt gondolhatják,
hogy változni vágyaik függvényéből lehet,
minden jobb lesz,
a szabadság a fán nő.
csapból folyik,
nem pedig valami más.
Ami nincs. Nem volt. Nem lesz.
Igen - véletlenül is véletlen,
szemek lennénk a kötélben,
ezen a helyen, ebben az edényben,
évszázados dagonyában,
ostoba, kicsinyes tettek egymásra hányt halmai közt,
egy vágyaktól ölelt mocsárban,
hol a szelídet kinevetik,
a szabadságvágyat leintik,
ahol a normalitás a hétköznapi bédéesem,
a túlzabálás hányadékának
kipárolgása - viccektől a példabeszédekig.
Háborognak - mindenki a saját bajában,
másik a másiké,
azok ott amazok,
elégedetlenkednek, susmorognak, boronganak.
De azért jó fesztiválozni,
mondjuk ha megnéznék a kedvenceik
támogatóit, hogy a tegnapi bulit is
az államapparátus fizette,
orrfűtől a művészvölgyön át a falunapig,
meg az irodalmi magazinokat is,
a könyvkiadókat,
múzeumokat,
filmeket. Igen: ők fizetik.
A kontraszelektált, korrupt cincérek.
Az elégedtlen elégedettek
a többi? Ők tapsolnak, publikálnak, megélnek.
A sár íze végül is csak pénz kérdése.
Szóval eszik ha beadja a kéz.
Ha rájuk kerül a sor nyüsszögnek.
Ja, hogy igen. Hagyjuk.
Mert a valóság kényelmetlen.
Szőrszálhasogatás.
Ugye?
Nade?
Mit akartok? Mi kellene?
Miért nem kérdeztek tőlük?
Szüleitektől, tanáraitoktól.
Hogy miért csinálták? Miért tolták?
Ugyanazt amit az elődeik,
meg azok elődeik többsége.
Miért húzták, vonták a hazudozás
különféle variációit?
Hogy honnan a honnan?
Miből lett a kiváltság, autó meg a nyaraló?
Jaj, kellemetlen kérdések.
Miért gyávák, szolgák?
Vagy miért azoknak urai?
Mi is van a jobbágysággal?
Vége? Vagy még mindig tart?
Hogyan teremtették ezt a dohos lápot?
Melyben a színháztól az operáig,
növényháztól a zenebohócokig
a talpnyalás és a taposás elegye a kedvenc mákony.
Néhány év. Többségetekben
beállnak, beszürkülnek.
Besorolnak.
Vagy épp elmennek propagandát gyártani
a soron következő mocsárlénynek.
Nyalni, szopni és hazudni.
Mint anyátok, apátok többsége tette.
A kivételek pedig? Az a kevés?
Akiket a kultúra zavar és nem csupán a zsebüresség?
Ők nyugatra. Mint szokták.
Ahogy kell.
A menetrend szerinti emigrációs hullám.
Mindig elmegy az a réteg,
És marad az ami szokott. A sűreje.
A higany. Az ólom.
Miért? Nem? Az amit láttok. Az marad.
Minden rosszban éllovas.
A sunyiskodó gyáva bugris.
A büszke zacc.
A nepotizmus korrupciót öntöz,
kontraszelektált ostobaság a minőség,
a leszólás-bajnokok tükör nélküli ökrei,
és a vidám turkálástól elégedett böfögés
a háttér állandósult alaphangja,
mint füledhez nyomott üres kagylóház sóhaja,
magától siratja az eleve beomlott jövőt,
melyben a szabadság ismeretlen,
demokrácia sosem volt,
önmagad belső elnyomása pedig
általános-általában-halál, mely
mindig annak a szörnynek a része,
melynek az aljasság félig az egésze,
s legtöbbet ígérve
eteti, itatja, táncoltatja őket,
kifogást keres még a kifogás alól is,
bólogatásért, szolgálatért
lélekért cserébe: bármit ---
a gyűlölet altatódalára
parancs nélkül nyálzanak,
hazudnak, menetelnek
bármely húson, gondolaton át
saját rozsdájába fúlt hatalomig.
Jó lesz, minden jó lesz!
Ahogyan az lenni szokott.