Azokon a pontokon

Látlak, esetlegesen és hiába,
megszüntettek a szavak,
Mondaná: amit szoktak,
remélve szokványosan üreseket,
sejtvén - semmi is alig maradt.

Magamhoz veszem
a kétséges hatékonyságú némaságot,
mely mindeddig egy pszichológia tankönyv
lapjai közt aludt, lepréselve akár
ősszel gyűjtött színes falevelek,
onnan figyelve, ott lapulva,
mégsem okulva,
jottányival sem okosabban,
mint aki volt, s tévedett.

Legyen most egy másik emlék,
ebben egy alkalmilag életként meghatározható,
ismeretlen labirintusokban él,
alkalmatlanul a játékok szabályaira,
táncol amikor sírást várnak tőle,
komor amikor mások vigyorognak,
elbújik miközben úgymond: élveznek,
nem tud alkalmakat keresni,
nem érti a haszon fogalmát,
a gyűjtést, szerelmet is próbálta,
de azoknak is csak a karikatúrája maradt.

Erőfeszítései - feszülő, fájó héjak, 
ünnepli a légzést, féli a napfény,
a magánya pedig emlékei koporsója.

Azután lesz olyan is, amikor
azt hiszi még több csend kell,
mert az láttatja a tükörképét,
akkoriban elhitte: bátorság kell a hangtalansághoz,
mert a zsivaj magabiztos szemszögeiből
egy nárcisztikus változatunk figyel,
közben olyasmiket gondolt:
"mert őszinte csak abban lehetek"
"azt teszek amit akarok"
"nem tartozok senkinek semmivel"
"erős leszek, kibírom"
De ki tudja, mi az őszinteség?
Honnan jöhetne valamivel több erő?
Foglamunk sem lehet róla?
Micsoda szó a szeretet? Honnan jött?
Miért maradt volna? Kosz a sarkakban?

Később volt egy pillanat, melyben
A Mégsincs Semmi paradigmája,
kábult idők borzas rothadása lett.
Részegen, vadként és cinikusan.
Valójában üres komédiájaként annak,
a már önmagában paródiaszerű
önsajnálatnak, melyben akkor hitt.
Csupán egy a kifacsart psziché lett, mely
öntudatlanra martan gyilkolt volna,
valahol elterül egy ágyban,
vagy lepottyan a fotel mellé,
a szőnyegbe harapva ébred,
megmaradt vágyaival a jövőképeit stimulálva,
saját szájába beszélt vissza,
kifordulva, csomóba rándulva,
ahogyan a zoknikat szokták gömbbé facsarni
mielőtt koporsóikba fektetik őket.

Majd undorodik, esetleg beletörődik,
esetenként hinni kezd Istenben,
mert a hazugság jobbnak tűnt,
mint a valóság csontos, karcos ölelése,
és zsilettpengés élekkel telt csókja.
Majd olyan is lesz, hogy mindezt tagadta,
később pedig mindezeket egyidőben
kigúnyolja, sőt másokon kérte számon,
majd pedig kineveti,
azután komolykodva újra elhiszi,
csak azt nem akarja elfogadni,
hogy minden dolga,
egyszerű véletlenek sora,
mert még mindig csak ember.

Esetleg olyan is lehetett: melyben becsapják.
Éppen úgy, ahogyan szokták,
majd elhitte a hazugságról, hogy az rossz,
miközben az egész díszlet, a paraván,
színpad zeng a hazudozástól.
Volt, hogy elhitte azt is, hogy 
a jutalom, szépség, béke
meg a tudatos tettek következménye,
fontosak, jelentenek valamit,
meg, hogy a gyereke az ő továbbélése,
és, hogy létezik kegyelem, értelem,
meg, hogy akivel élt: szerette.

Később előfordult olyan is,
hogy magára maradt,
ott ahol nem volt zsizsegés, beszéd, 
kommunikációs menekülés,
véleményező önsimogatás,
akkoriban épp úgy történt,
felismeri, hogy a mindegy,
a valós számadás,
és önpusztítás nélkül, némi
önfeladással: talán értelem.
És, hogy annyit számítani a mindenségnek
mint azok a bogarak,
melyekre élete során véletlenül lépett,
nem degradáció, hanem a valóság.
Minden amiben hitt,
illúziók lassan oldódó keveréke volt,
s így marad: fellélegezve,
amíg tart az éj hajnala
a világnak az a maradéka, melyben szeret,
befogadja,
s míg nyüzsögnek, akarnak,
ő sejti:
többé nincs velük dolga,
de ez mégsem valamiféle buta halál,
egyszerűen csak egy új szakasz,
melyről még nincs tapasztalata.