lassú búcsú, G.-nek

Forognak az árnyékok,
a felhővacsora után,
kezet kérnek
párnájuk alá:
puhaságnak.
Átfognálak,
ha maradt volna karom,
aludnék neked,
talán megnyugszol
ha mások
alszanak előtted,
mersz majd
te is.

Titkolom magam elől,
amire gondolok,
úgy lenni mint
élő szövetben
agyhalott,
ki túl akar élni,
azzal a halállal,
amit maga kíván,
az élete miatt,
letudván, gondjait,
csupán
illúziókat gyilkol,
akár a hősök
a mozikban.

Vagyok valahol.
Szobák,
arcok, ismerős
fél-idegenk,
meg egy kézfej,
lógva teste mellet,
puhábban
kérőbb, mint
a legselymesebb szövet,
kora szülinapi
pólót próbál,
ajándékutalványt bont,
akkor már tudják,
elszakadtak,
másodszor is,
végleg.

A szív csak úgy,
jele valaminek,
létező - akaratlan
szeretésnek,
kudarcnak. Sokadik
csődöd magaddal
szemben,
fognád őt,
de már nem megy,
talán ha lenne
kettő
abból a dologból,
melyből mindenki
csak
egyet kapott,
kevesebb könnyet,
hullatnának
a néma csillagok.