Hajszálaid emlékére

Pálmafák a lábujjaim között,
vettem neked szemöldök emelőt és
egy modern duzzogás gátlót,
"Ezen meg is sértődhetnél."-mondtad,
és kéklett az ég a szavaid helyén.
Előttünk táncosok sétáltak körbe-körbe,
fekete árnyaik vontatottan lépkedtek,
ujjaikkal szarvakat mutogattak, 
néha egy baltát ugráltak körül.
Elaludtál beszélgetés közben,
hónapok óta kerülted az érintéseket,
de most az ölembe feküdtél,
megcirógattam a halántékodat,
felfedeztem néhány ősz hajszáladat,
tudtam, ha meghalnék,
már nem lennél a sírom.
A hazugságok is elpusztulnak végül.
Legkésőbb ha értelmüket veszítik,
vagy azok, vagy mi.
Nyugodtan pityeregj, nem nézlek,
tudom elbújva jobban esik minden,
fújd belém az orrod, ha más nem zsebkendőd
leszek - jobb mint akadálynak lenni.
Adok neked egy illatgyertyát emlékbe,
belé rejtettem a verőerem a szívvel együtt,
majd ha leolvad a faggyú meglepődsz,
de akkor én már máshol leszek.
Elmúlnak a gondok. Mint szoktak, 
ha hagyod őket megoldják magukat,
mert még a hivatalokban is
számolnak azokkal, akiket már nem érdekel
hogy mások szerint mi lenne a dolguk.
Sokszor tettem úgy ahogyan kérted, 
már csak figyelni tudok - ha a nézés az.
A remény befolyásolta álmaid trambulinjain
ezrnyi szerepkörben pattogunk,
olykor a mennyezeten koppanunk,
néha a csillárokba kapaszkodva próbálunk kimászni,
máskor pedig gödörbe bújva menekülünk.
de mi elől? mi? elől? hová? minek? úgysem lehet.
Az emberek gyakran mondanak butaságokat,
például, hogy "szeress ha tudsz, ha van kit, akárkit,
akár egy kutyát, vagy egy pókot,
percenként, óránként - ahányszor lehet.
Mert végül az órára mutat majd az idő ura,
és nem lesz ott senki más rajtad kívül,
majd ő is odébb áll,
és az az a pillanat ami után olyasmi jön
amiről nem tudok írni, 
mert még nincs róla semmi tapasztalat."
De az ilyen tanácsok ostobaságok,
jó esetben keserűség vezérelte
ál-bölcsességek. Teljesen mindegy
mit csinálsz - akár tömeggyilkos vagy,
akár egy szociális munkás, vagy
jelző nélküli csecsemő:
teljesen ugyanaz a vége,
minden más csak bugyuta emberi remény,
az igazságra, fájdalomra, vágyakra
hangolt senyvedő értelem
nyöszörgő magány-függvényének kivetülése.