Karod a terítőm

A konyha sötétjében
a terítő puha támasza
melegít. A pohár oldalán
csillognak a fények,
a szája alatt szétterült,
szinte
hófehéren világító
négyzetben
még ott rejtőzhet
a tegnap délutánról
ott ragadt képed.
Elbúcsúztam hát,
megszöktem
ahogyan a gyávák szoktak,
mert
megtenni az utat más
mint kiszámolni a távot,
érezni hasonló mint ízlelni,
a léttől való rettegés úgy
különbözik a sírástól
mint a látás a vakságtól,
és ha mindez tévedés,
akkor sem változik semmi.
Mert szinte mindig, minden
hasonló, vagy ugyanaz.
Ebben a hajlott árnyú
derengésben a tenyerembe
írtam, hogy mindenből
annyi kellene, ami még
nem nevetséges.
Csak a határig húzni,
vagy a vonalon ácsorogni?
Az értelemben bízni?
Vagy inkább mindezt lerombolni?
Hogyan kell kimenekülni
a lángoló űrhajóból?
Arra várni,
hogy valaki megnyugtasson,
nem kell elfelejtenem,
emlékezhetek bármire,
egy táncra, ölelésre,
hosszú, közös sétákra
és közben remélnem is szabadna,
az idő meg az élet is léteznek tovább -
hiszen elférünk itt többen is,
akár a halak a fénylő tengerben,
madarak az égben,
Mert elég a szükségtől szenvedni,
a léttől magától nem kell.