Húzni míg saját életünk elvárja A
sziszegő, nevetség szorongását,
melyet talán csak én találtam ki.
Az igenek sorai előtt menetelve,
katonásan, akár a kanadai ludak.
Jeges hónaljam a zuhanyhoz ér,
víz vagy fém, szúrós testvérek.
Sietek, mert mindennel sietek,
A csempeközök normál szürkéi,
és rideg Mondrian szimmetriái
nem konszolidálják a magányt.
A víz még alszik a csövekben,
Rémálmában jég, de vér lenne.
Kissé sós utóíze a hajnal része,
mint szemeim körül a rácsok -
szórvány korhadás az öreg fán.
Múljon el. Vagy dögöljek meg.
Egy vonat ablakából integetek
neked - annak, ki valaha voltál.
Almásfüzitő és felsője között,
egy gyár szocreál bejárata felett
kopott szlogen nézeget felém:
"Nálunk a munka becsület és
dicsőség dolga". Megcsodálom.
Remélem, végül megdicsőültek.
Errefelé a szivárvány szürkék
koromból összemosott ólajtója,
kimondatlan dolgokat takargat.
Nyakmetszett disznók testéből
pogácsát majszol a megszokás.
Patriarchális kiváltságok urai,
pattintott kővel vénát reszelnek.
Ingujjára akasztott nyomorult
melankólia teória: szegénység.
Én visszajöttem ide. Félek tőle.
Te messze és kint vagy innen,
ebből a borzalmas királyságból,
ahol az őrültek glóriát kapnak,
A kegyetlenek pedig hatalmat.
Úgy képzelem, családos lettél,
este hófehér ágyban szuszogsz,
a bevásárlólistát megálmodod,
lassan ismételgeted magadban.
Lepkéket mentesz pókhálókból,
szárnyaik ide-oda csapdosva,
köszöngetik életetüket neked.
Esténként egy viktoriánus ház
tégláit nyalogatod hálóingben.
Nem láthatsz, csak mosolygok.
Tegnap voltam egy kocsmában,
kívülállóként ittam a bárányok,
és a békés bennszülöttek közt,
Átnéztek rajtam, nem látszódtam
A nyelvüket igen, a szokásaikat
kevésbé értettem. Cigarettáztam,
a fátylakon át visszanézett rám
a körmönfont magány. Lassan,
telt percekkel üzent, olyasmit
melytől a könnyek visszafele
zuhantak a szemembe: nasss.
Szerettem ott lenni. És igen,
egyszerűbb így. A jót hazudni.
Errefelé a szivárvány szürkék
koromból összemosott ólajtója,
kimondatlan dolgokat takargat.
Nyakmetszett disznók testéből
pogácsát majszol a megszokás.
Patriarchális kiváltságok urai,
pattintott kővel vénát reszelnek.
Ingujjára akasztott nyomorult
melankólia teória: szegénység.
Én visszajöttem ide. Félek tőle.
Te messze és kint vagy innen,
ebből a borzalmas királyságból,
ahol az őrültek glóriát kapnak,
A kegyetlenek pedig hatalmat.
Úgy képzelem, családos lettél,
este hófehér ágyban szuszogsz,
a bevásárlólistát megálmodod,
lassan ismételgeted magadban.
Lepkéket mentesz pókhálókból,
szárnyaik ide-oda csapdosva,
köszöngetik életetüket neked.
Esténként egy viktoriánus ház
tégláit nyalogatod hálóingben.
Nem láthatsz, csak mosolygok.
Tegnap voltam egy kocsmában,
kívülállóként ittam a bárányok,
és a békés bennszülöttek közt,
Átnéztek rajtam, nem látszódtam
A nyelvüket igen, a szokásaikat
kevésbé értettem. Cigarettáztam,
a fátylakon át visszanézett rám
a körmönfont magány. Lassan,
telt percekkel üzent, olyasmit
melytől a könnyek visszafele
zuhantak a szemembe: nasss.
Szerettem ott lenni. És igen,
egyszerűbb így. A jót hazudni.
No comments:
Post a Comment