képek, betűk

Egy utolsó lépés után, ki tudja mi volt,
szkizofréniát erősítő alkoholos delírium,
vagy szimpla állattá vedlés, nyomorult létrög
ami felejthetetlen pecsét, ott marad rajtad vízhatlan
nyomorjelként, valótlan esetleg létező,
megfejthetetlen variáció. A csend mindig megjelenik,
akár egy ártó szellem: akarattal harap.
Volt vágyak, sőt tervek - végül minden rémálom marad,
bármiféle ellenterv, remény,
oktalan vágy csak a valóság áldozata,
tudni véled gyenge voltál mikor tenni kellett volna.
Nyálad valamiféle korróziós anyag,
szemvized éretlen szilvalé,
holnapod a nyomorult józanodás,
közben megbeszélések, erő, pénz
és látszólag céltudatos emberek,
szétfolysz - hibátlan lúzer,
jelöletlen öngyilkos, beszélsz, de a hangod másé.
Várod, hogy múlt legyen,
egy napsütötte délelőtt,
szerelmes este vagy kézkeresés,
átölelve alvás, bensőséges mosoly.
Persze egyik sincs, részeg vagy megint,
közben cigizel és isten legrosszabb
gyümölcseként olyan rothadt lettél,
ahonnét csak kevés kiút maradt,
elsüllyedni egy folyó szájában,
lógni egy alkalmas kiszögellésen,
vagy zsilettpengével vázlatot karcolni a vénádra.
Olyan szánalmas. Annyira röhejes. Végtelenül színpadias.
Sokkal jobb keményen tovább menetelve reménykedni,
vagy lehetőséget vizionálni ott, ahol teljes a sötét? Ugyan...
Vannak dolgok, melyeknek a hallgatás a bája,
ilyen a fájdalom hatványa,
amikor a kudarc is fénycsíknak tűnik,
mert még azt érzed, ez valamiféle abszurd felezése az életnek.
Mindig lesznek elvárók, számonkérők és sóhajtozók - elfelejted őket,
tovább állsz, de a fájdalom csak neked játszik,
hullabalett, ok nélkül való csámpázás egy rejtekhely felé,
ahová olyan képeket dugtál el,
amelyek miatt még maradnál.
Üvegbúra alatt tátogó élő virágszirmok,
cél nélkül, osztatlanul,
amitől leginkább tartott, kézfejszorzó.
Akarat mentes szeleptangó,
kudarcból tákolt menedéknek alkalmatlan viskó.
A végtelen körkérdések szomorú moderátora,
nyomasztóbb magadnál. Váratlan felhősemmi,
akit megismertél, nulla plusz nulla - az egyetlen eredmény,
mint kell, ugyanazt adja.  Hosszan kitartott nevetés leszek,
lerombolva a nihilizmust is, olyan siralmas.
Lerókáznád magad, de fáradt vagy,
így csak nézed az arcokat, elsuhannak, terveznek - mint te magad,
végül harcolni próbálsz, reménytelenül,
elterülsz és elhiszed nem vagy egyedül,
azután felébredsz s minden elmosott,
ujjakat keresel, de csak hideg fém van ott,
ahol valaha puhaság, az ágyban az oldaladon néma
köröket ró a magány, láttamozva elfogadom,
hogy marjon a nyomorúság, mely szükségből van - végül
már csak nevetsz, ó, jaj Te örök komédia!