Széthúzódott a bőr az ablak előtt,
az utca egy nagy seb, heg lesz belőle
estére, amikor besötétednek a szélei
és a sétálókból varratok lesznek
a reményekből pedig genny. Szemek
nélkül maradtak a falombok,
hiába néznek rám, láthatatlan maradok,
éget a szájuk széle és porzik
a járókelők lépésnyoma minden
egyes ritmusváltásnál, alul, a bokák
közelében összegyűlnek a sikolyok
és bogarakat eresztenek szét
a csatornatetőkön. Elszív a mai
naptól a táj, kivon belőle
és hozzáad valami máshoz,
talán a lélegzetek és a talpak
csattanása a betonon, összeér,
elvegyül és eleven marad egészen addig,
amíg van ebben az univerzumban
létező részecske. Az orchideák az ablakban
felém fordultak, kést markolnak
a leveleikkel és úgy vicsorognak,
csak szirmaik ne lennének annyira
színesek. megijednék és elhallgatnék egy időre.
Nem maradt a reggeli párából semmi,
majd visszatér és széthúzza lyukát,
csilingel belül a méhe és rámutat
a szájára, abból nő ki - mondja,
ez a delejes, szivárvány világ.
Hét kezet látok a szájüregemben,
hét lemondást és ugyanennyi várakozást,
de elfelejtem mostanra és tátotgva nézem
a pirula formájú napkorongot
a szemközti házak felett. Zöld sávok,
szürke vonalak és csillogó szélű szemek,
gigi naplementéje a kertben,
csak nézi a fényt és a fűszálak
átölelik a hófehér combjait,
szobrot formáznak a mosolyából.

A fal és az asztal a meghosszabbodásaim,
reszketnek lábujjtól a hajszálvégig,
elernyed a napfelkelte és belesodródik
a fák lombjaiba, elgurul a környező
dolgok képzete, nem találom többé őket,
a halántékaim abalküveggé olvadnak,
a székek lábai közt patakként kanyarogva
a szőnyeg szegélyét követve papírhajót
sodornak a kaszás felé. A sokadik emeleti
iroda kórtermi magánya a mérgezett felhők
közelébe szólított, de nem hallom, csak
figyelem odalent az apró hangyaembereket
és arra várok, hogy egy kéz nőjön ki
mögöttem a levegőből és teljes erővel
átlökjön az üvegen, hogy a járdaszegély
elvégeze azt amit az élet nem szeret csinálni.

néha, amikor végre meghal minden,
elerenyedünk és világítani kezdünk,
apró foltokat a kezedre, kezdetben,
majd tavakat látunk a könnycseppek
helyére, vér van, ázik a szájapdalás,
a kibaszott dög és a kurta közelről
nézik egymást. csend van, elalszik
a potyautas, ájul a pötty.  Csikland
a merengő, szép a szines páncélja,
ezeregyetlen kicsi csodabogár, aludj!

Két napja saját magam gyermekkora vagyok,
érzem azt, amit akkor, ott a régben éltem,
mintha leállt volna a jelen folyása,
valami megakasztotta és gyűlik egy medencében,
én pedig visszafelé kanyargok, olyan helyekre,
amelyek már nem léteznek, vagy átalakultak.
Nem a múltat akarom megkapni, nem révedek vissza,
nem érzem a hajdan volt dolgaim múlása által
felkorbácsolt fájdalmat. Egyszerűen csak
ott vagyok, ugyanott sétálok, az ekecsi
egyes szám alatt, ahol az aranyeső bokrok
tövébe kellett vizelnünk, mert nem volt
bent wc, csak hátul a kert végében,
ahol tenyér nagyságú papsajtlevelek
közt csíkos csigák utaztak a kerítés
töve felé, az első vaskapunk bal sarkában
egy őszibarackfa, alacsony törzzsel,
fel lehetett mászni rá és lekaprni
a törzséről a gyantát. A kapunkon belül
mindig állt néhány bicikli, mert aki az
orvosi rendelő előtti buszmegállóba igyekvők
hozzánk tette be őket. Jobbra a kocsma,
akkoriban még sokan ácsorogtak előtte,
mára már a nagyrészüket elvitte a rák,
vagy az agyvérzés. Anyám fiatal arcára
nem emlékszem, csak a járására, ahogyan
a konyhában ül és néha kimegy cigarettázni,
volt egy horgológépe, néha használta,
vagy kötött, miután hazajött munkából,
emlékszem a kék nővérruháira, az orvosi
könyvekre a polcon, nem volt csapvíz sem,
jutunk volt és abból hordták be a vizet,
a fürdőszobában a bojler alatt be kellett
gyújtani, anyám minden este egy lavórban
mosott meg bennünket. Csend van ma reggel,
London belvárosában ülök, az irodámból
a London Eye-t bámulom, esik és folyik
le az ablakon, megrekedtem itt, ebben
a pillanatban és mintha póklábakon
egyensúlyoznék, nem találom a pontokat,
ahová lépni kellene, mindegyiket
elsüllyeszettem és most csak lebegni tudok,
talán az összehuggyozott ekecsi udvar
és az Oxo torony között kifeszített
kötélen csüngve, menekülés a belső terekből,
talán az alkoholba, talán egy családba,
talán a halálba, nem lehet tudni,
hiszen az idő áll, a dolgok színe vörösebb,
mintha egy fekete lyukhoz kerülnének
egyre közelebb és az idő hiányában
a szemlélőnek úgy tűnne, hogy egy pontban
állunk, mégis - emberi szemmel észrevehetetlenül,
de egyre haloványabbak, és ha milliárdszor
milliérd évig néznénk, akkor egyszercsak
elhalványulna és eltűnnének. Azt hiszem,
hogy ez a magány-érzés a közös pontunk,
amit látok belőle, az ugyanaz amittől
sokan félnek, a farkaspofa ringása,
az egyenárkokbana vérünk vöröse, mely
csak hullámzik közöttünk, mélyre vésve
a bőrünk fedele alatt, egészen le a lénynek
nevezett csodabogarak húsába, le-le
és még lejjebb a sejtejeinkbe, és ott legalul
lapul a rettegés attól, hogy ez az érzés
csak előszele annak a még gyötrelmesebb
dolognak ami ránk vár a végen, amikor
a homályosodó pupilláink mögött majd
ugyanígy egyedül leszünk a halálnak
nevezett határvonallal. Lassan mozdulok,
az idő újra folyni kezd, a Waterloo Bridge-n
az autók újra mozognak, a Temze partján
a fák zöldje egy picit világosabb
és az élet történik tovább, de tudom,
hogy egyszer, majd végleg benne maradok
ebben az időtlen, merev pillanatban és onnn
nem térhetek majd visssza mint ma reggel.

Ma olyan napom van,
mintha mély kút előtt
térdelnék, abból feltörne
mindenféle gyerekkor
darabka, emléknek
csomagolt vérvalók.

Mások a színek mint
kellene, a szőnyeg
szürke lenne, de
világosbarna a színe,
ahogyan járok rajta
gyerek-lábfejet látok,
a magam lába helyén,
anyám mellett topog
az ott, az a cseppnyi én.

Nem értem, a fájdalmat,
talán az udvarunk illata,
mert ami most Londonban
a június, az olyan:
mint otthon régen
a nyár volt. Előtör
minden a madárfüttyel
együtt, hogy könnyeim
közül néhány pillanat
múlva elragadja
a martalóc halál
és csak az a kellemtlen
íz maradjon utána,
amitől az elmúlás
borzalmas egyenesei
mintha átszúrnák
a fejtetőmtől haladva
ezt a jelent és
ezt a testemet.

Szűretlen alakváltás,
arrogancia pöttyözve,
altáj és derékbőség,
kettéshasít a félelem,
de nem kérdezek,
ha egymillióegyetlen
pillanat voltál,
de mégsem vagy, ahogyan
a szemérmetlen jelen
nem kér enni, hagyom
hagyom hallatlan
szépképek. Emlékszel,
nem kéredezem, Parrs Wood.
éjjel az ötösben, aludhatnék
meztlen talpakkal
a múltba, most meg egy
szellem szörnyet szül
és visít, alvatlan szonda.
Kérem, valahogy hagyjon
percet, vagy egy részét,
végtelen álomkór szopránban.
Valahogyan a vég,
valami egy kevés dallam.
vagy virágminta, csak
dal csak vér, csak halál,
ahogyan akarod. Közelebb,
szerpentinek, meztelen
talpaid, zsályaillat ölekből,
sikolyok a csípőkből,
valamerre, ha nem vagy
egy életből, minek az
a másodperc? Ilyen a való.
Ez a látomás, szandálban
sétál a háztetőkön,
anyagot termel, melynek
a fele disznóvér. Vörös
és meleg, fürödj,
pancsolj és énekelj,
a szűkes állatvilág észfolyás
mozgásportéka picsa,
félelem
millliók merőleges
délben szundikáló,
vén, recés és büdös
fallosz alakú édenben,
ahol az istened seggbebasz
és elénekli azt, ahogyan
egyetlen álmoban az a sötét
a nyelved pörgésében
a félelemből megfogant.

Kedélyesen sárgás délelőtt,
azt mondom: saját ujjam vagy,
orrhegyet érintő, mosolyogva
hallgató, az örökbe nézve
esetleges, átmeneti és körkörös,
karjaimmal madarasat játszok,
drótokkal az esőfelhők fülcimpáihoz
rögzítem magam, zordon bodraik
azt suttogják csapkodjak erősebben
és akkor majd repülni fogok.
Előre-hátra billegve
szállni ebben a koporsóban,
aminek égkék a fedele,
épületek vetülnek az oldalára
és szemben egy folyó csorog,
mellettem irodaszékek és minden
mosoly eladó. Végül egy esőcsepp
farkába kapaszkodva lassú tánccal
karjaid közé ringva, apró foltként
érkezek, talán van a milliárdból
néhány másodpercünk, melyet suttogva,
melledre dőlve eltölthetek,
szempilláink összepislogva
egymás arcát simogatják,
kipirult arccal nézzük
egymás barlangjait,
azután párban, oldalra táncolva
ismeretlen zsoltárokat énekelünk
és megkérjük az időt,
hogy engedjen még néhány
másodpercet ennek a véges
csapdának amit úgy hívunk,
hogy életünk.

Vannak pontok az időben,
amelyek akár a nyomok, kinőnek
utánunk mint apró pocsolyák,
az idő szövetébe mélyedve,
elszórva utánunk, ugyanaz a test
hagyta őket, mégis mindegyik
kicsit más, egyikben tenger,
másikban könny, harmadikban
egy csók, vagy vér, ahogyan
hozta az a pillanat, amelyikben
éppen akkor arra lépkedtünk.
És van, hogy olykor nyomaink
összefolynak, időkön át,
elfeledve, majd újra előkerülve,
ki tudja milyen szándékot követve,
néha érthehetlen dolgokat várva,
őrülettől a kajla bágyadtságig,
olyan emlékeket hagyva,
melyekről nem tudni mikor
és melyik időben tör fel újra.
Talán egy ilyen pontocska
mélyén, egy tükörben látlak,
nagyon távoli volt, majd újra
közelebb, de megint eltáncolt,
nem sejtve az irányt,
nem ismerve a holnapi álmomat,
mégis van, hogy ebben
a valószerűtlen valóban
a másik pont is észrevesz,
visszané, majd egy résen
egymást bámulva egészen
addig, amíg maga az idő
létezhet ebben világban.

A zöld teáról olykor a szertartásosság
jut eszembe, Jonathan Meese-nek van
egy Teaszertartás című munkája,
egyszer régen hallgattam, de nem emlékszem rá.
A szertartásosság nem mindig nevetséges,
csak többségében, aránytalan mennyiségű
álom maradt velem ébren. Hozzád csúszna
a nyelvem és komórosan körbejárna
a szájüregedben, mint az ébresztő harsona,
mármint Annak túl szelíd lenne és egyre
csak olyanabb. Világosodik, június
huszonegyedikéig még tavasz van az én
belső naptáramban, addig szeretem a világot,
utána már ősz és hosszabb lesz minden
egyes nappal a sötét. Teaszertartás,
a nyolcvanhárom fokos vízben feloldott
kíméletlen melankólia, megtisztulásnak
nyoma sincs, olyankor egy ragadozó mosolya
próbál úgy viselkedni, mintha lenne értelme
az életednek, az jut eszembe a pofájáról,
mint amikor gyerekkoromban biciklit szereltük,
a biciklit megfordítottuk és a nyergével
a földre raktuk, soha nem bírtam ellenállni
annak a csábításnak, hogy a pedálokat
kézzel ne forgassam meg jó gyorsan,
utána pedig az járt a fejemben,
hogy a gyorsan pörgő kerekek küllői
közé bedugjak valamit, egy botot szoktam,
majd amikor lelassult a kerék pörgése,
akkor az ujjaimat, hogy kicsit hős legyek,
akinek nem baj ha fáj. Odakint derű van,
a rigók levetették a tollruhájukat
és meztelenül orgiáznak a bokrok között,
én a szeleimmel küzdök, a város pedig
még dagonyázik a saját ezerféle
perverziójában, amelyek ilyenkor
az álmokban előjönnek és hagyják,
hogy a sok napközbeni önkorlátozás
végre háttérbe kerüljön és odabent
a fejekben elkezdődjön a pokol,
a repkedés, a harc vagy a gruppenszex,
felszabadítva ezzel az erkölcs elnyomása
alól azt a szerencsétlen élőlényt,
amelyik napközben az irodában ül,
vagy a vonatot vezeti, esetleg egy
építkezésen lapátol. Olyan egyformák
vagyunk, hogy ha megállás nélkül
csak álmodnánk, akkor fel sem lehetne
ismerni bennünket. Na persze, ha
mindig csak álmodnánk, akkor nem
tudnánk álmodni, mert nem lenne
az ébrenlét mint input, szóval
végül is, úgy jó ez, ahogyan van.

Leszámolt velem az éjjel,
az altató-mélyből lágy szövésű
hóesésre ébredtem, majd néhány
perc múlva nyár lett
és a forróságban anyám
ernyőformára nyílt kaprait
szaglásztam a kertünkben,
és három percre úgy éreztem,
hogy nem vagyok egyedül,
könnyek közt ültem fel
és nevettem, mert C.
somfordált oda
az ágyamhoz, nedves
orrával bökdösött,
sétálni hívott,
majd G. kérdezett valamit
a konyhából, hogy zöld teát,
kérek-e vagy feketét,
kókusztejjel. Idebent a fal
nem fehér volt, halovány okker
és a ruhásszekrény tükréből
nem nézett rám semmi ijesztő,
csak a napsugarak játszottak
szivárványosdit rajta.
Azután rájöttem,
hogy mindebből csak
a könnyek voltak igaziak,
a többi a szokásos kitaláció,
és elképzeltem, ahogyan
az éjjelilámpa zsinórja
lassan a nyakam köré
tekeredve örök
fénybe ringat.

Amikor megváltozik az ég alja odakint,
amikor szétesek és ő újra összerak,
amikor felengednek a megfagyott ujjak
és mozogni kezdenek, amikor eszedbe
jut egy-egy régi szó, egy mozdulat,
amiről nem gondoltad volna, hogy annyira
erősen beléd ékelődött, de mégis és nem értem,
hogy miért pont az. Sokféle dolog vesz körül
bennünket, a Bármifélék, Akárkik,
Akármicsodák és Valamifélék között élünk,
a legtöbben hagyják, hogy az egyféleképpen
történő látás puha és kényelmes nézőpontjai
szilárd keretet adjanak az életüknek,
ha nincs kétely, ha nincs önvád,
ha nincs önmarcangolás, ha nincs
bocsánatkérés és ha nincs kegyelem,
akkor egyszerűbben lehet bizonyos célokat
elérni, mert a legnagyobb ellenség a
saját lelkiismeretünk lesz és
ha nincs bennünk semmi a fentiekből, akkor
félreáll az útból. Sokan és sokszor ismételgették
már az ön-szeretet, ön-megvalósítás, ön-sikeresség
eléréséhez szükséges recepteket, sőt
mindenféle önismereti könyvekben le is
írták ezeket, mintha valami nagy tudományos dolog
lenne magunkból szociopata közeli lényt farigcsálva
az önszeretet mázával befedve teljes énünket,
átgázolva mindenen és mindenkin sikeresnek
lenni. Végül is nem tudnék elítélni
senkit emiatt, csak nekem nem megy, tele vagyok
kétellyel, bűntudattal és önváddal,
ez most csak azért jutott eszembe,
mert a közelemben leült egy férfi,
aki szerintem egy csomó ilyen önismereti
könyv elolvasásásn van túl és sikeresen
szociopatát csinált magából, úgy tárgyal
és úgy artikulál mint aki tudatában van annak,
hogy ő valamiféle istenség, aki emiatt
predesztinálva van a sikerre. Szánalmat
érzek iránta, de jóféle, pozitív szánalmat,
csak sajnálom, hogy ennyire kevés olykor
az emberi értelem, és beleesett egy olyan
résbe ahol
az önszeretet álcája mögött az ön-nemismeret
csupasz valósága csókolgatja a belső gyermeki
lelkét.


Lassan délután két óra lesz, ilyenkor kezdek
kimozdulni a saját, belső időzónámból, aludnék,
sunynék. Én kora hajnalban vagyok aktív,
a délután előfele nekem nem a működőképes napszakom,
csak merengek, leírom ezt a néhány sort. Mindenféle
erotikus dolog jár az eszembe, és mindegyik
Gigihez kötődik, illetve a puncijához és a
gyönyörűséges mellbimbóihoz, mindegyiket
külön is és egyszerre is beszívnám és nagyon
lassan cirógatnám közben mindenütt, amitől
lassan bekapcsolna az a zöld neonfény a szemében ami
csak nekem szól, addig simogatnám amíg a
nedvességünk - mindkettőnké, habot nem képezne
körülöttünk, amely buborékjaiban először néznénk
egymást nevetve, majd belé huppannánk egy-egy
nekünk kedves buborékba és elrepülhetünk velük
a kéjnek a legkülönfélébb szintjeire, a skála
a bárhonnan és bármeddig határokon belül
mozoghatna. Odakint a napos és árnyas
percek váltják egymást, innen látom az égboltot,
a magas cumulus felhők, kékséggel a hátuk megett,
nem mozognak, vagy legalábbis nem néztem őket
olyan sokáig, hogy észrevegyem, vagy nem is élek?
Vioszont néha besötétedik, úgyhogy valószínűleg
mozognak azért és én se haltam még meg.

Háromszínű a mai nap gyomrából
a szájába átkunkorodó szivárvány,
megtörnek a fények a napsugarak
ujjainak nyomásától, önmagában
maradnak a világ dolgai, nem lesz
ma sem áttörés, új fák sem fognak
nőni London parkjaiban, a szmog sem
lesz kevesebb, semmi. Beültem
az irodaépület középső részébe,
a London Eye ánuszra hasonlító
pofája vicsorog rám, nyomasztó
a véletlenszerű megmaradás gumiléből
formába öntött szagatlan valósága,
az a Bárhogyan Lehet, amelyből
mindenkinek kijár egy szilánk,
de a legtöbbünk nem törődik vele,
amíg nincs közvetlen élménye a halállal,
addig mindenféle dolog fontossá válhat.
A véletlenszerűtlen és a valószerűtlen
egymás végébe kapaszkodva hintáznak
a fejemben, harmadik hete próbálok
kinyitni egy zárat. Sikertelenül.

Alig találtam a zoknimat készülődés
közben, amúgy is szinte mindig páratlanban
járok, nem szándékosan, egyszerűen
csak nem érdekel, de ma megbeszélésem
lesz az egyik nagy ügyféllel és jobban kellene
kinéznem egy idióta hóembernél,
G. nem ír, nem nincs bennem semmiféle
szemrehányás, pontosan akkora a bűneim zsákja,
mint amekkora a korbácsolás, megpofozhatna
vagy ököllel verhetné a mellkasomat,
az talán megfelelő büntetés lenne,
vagy olyan amilyen, a nem illeszkedő
dolgok is mozoghatnak úgy, hogy egyszer
jön egy pillanat,amikor összhangba
jön a táncuk újra, valamiféle harmóniába.
Halkan szól a zene ma reggel a weworkben,
az iroda ilyenkor még üres
ezerszer lefotózom ezt a magányt
és ürességet, hogy napközben,
amikor megtelnek az irodaépületek
árnyakkal, akkor a belső, eltárolt
magányképeket bámuljam a valóság helyett.


Hétkor kimegyek szendvicset venni, már van
vegetariánus opció szinte mindenütt,
sok helyen vegán is. Muszáj ennem valamit,
tegnap alig sikerült. Olykor figyelem az embereket,
alig bírom felfogni, hogy miért nem értik,
hogy mindenkinek kötelessége lenne megváltoznia,
nem szabadna húst enniük többé, mert többek
között ez az egyik fő bolygórothasztó dolog,
a nagyüzemi húspiar, bányászat
az autógyártással, szálítással, turizmussal,
halászattal és a repülőgépekkel
karöltve felzabálják a maradék
reményünket, ez a sok bolond meg csinálja
a dolgát, mintha semmi nem történne,
mintha minden rendben lenne, a vega létet
"hipszter divat"-nak mondják és röhögnek
teli pofával, vásárolják az autót,
beülnek a gyorséttermekbe, viszik, veszik,
eszik, és legyintenek. Tegnap láttam
egy fotót, amelyiken az egyik ismerősöm
az újszülött gyerekével és a férjével
mosolygott
egy közös fotón. "Kis családunk." címmel,
remélem, hogy a boldogságuk hosszú lesz,
de valószínűbb, hogy az a kis drágaságuk
ott a képen, egy elrothadt, kipusztított,
letarolt és összebarmolt bioszférát kap majd,
amiben végül egymást gyilkolják majd halálra
a tiszta vízért és az ételért. Én is
szeretnék gyereket és amiatt figyelek
oda a dolgokra, hogy ha majd felnő
a szemébe tudjak nézni és ne köpjön le,
mert a mai kor embereinek a nagy többségét
a saját gyerekeik és unokáik fogják
majd leköpni, vagy az elődeik sírjaira vizelni,
mert pontosan azt érdemlik.
A minap nézegettem az embereket a boltban,
még arra sem veszik a fáradtságot,
hogy egy bevásárlótáskát maguknál hordjanak,
vagy legalább egy használt műanyagszatyrot
tartsanak a hátizsákjukban, zsebükben,
az autóban, vagy az akárhol, de nem....
Megy a büszke csupaszmajom, tele a kosara:
darált marhahús, csirke, lazac és sajtok
és szedi le az új műanyagszatyrot a kasszánál,
eszébe sem jut, hogy az amit megvett és
elpakol az valúszínűleg több ezer liter vizet,
egy csomó üzemenyagot emésztett fel,
és állatok szenvedését okozta és a klímaváltozás
szardombhoz odacsapott egy marék ürüléket,
hadd nőjön. Szánalmas, hogy még
kétezertizenkilencben se természetes,
hogy az emberek nem zabálnak húst hússal,
nem szemetelnek és nem ontják magukból
a műanyagot. Valamelyik nap rendeltem
ételt online. A háromféle fogás négy műanyag
dobozban érkezett. Elmostam mindegyiket
és elraktam a szekrénybe, majd jó lesz
talán valamire, az online rendelést
eddig se gyakran csináltam, évente néhányszor,
de ez volt az utolsó, mert az olyan
nagy cégek, mint az UberEat,
vagy a Deliveroo nincsenek semmilyen módon
szabályozva, ahogy a Tesco, Lidl meg
a többi nagyvállalat sem, ők ontják magukból
a műanyag szart, szemetet, pöfögik az üvegházhatást
okozó gázokat és közben milliárdokat keresnek,
közben meg a politikusok azon vinnyognak
az EU parlamentban, hogy milyen koalíciót
hozzanak össze a hatalmuk megtartása miatt
és hogy az újfasiszta magyar vagy lengyel és
olasz pártokat befogadják-e a német
néppárti szarháziak közé vagy sem, a többiek
meg lépésről-lépésre haladnának, engedve
mindenféle lobbinak, mert azt képzelik,
hogy a jelen az még a jövő, a liberálisok
még mindig titkon a kapitalizmusba szerelmesek,
a szocialisták meg saját magukba és a képtelen
marhaságaikba, a zöldek pedig azt hiszik,
hogy a szelektív hulladékgyűjtés majd megold
mindent, közben meg titokban elhordják a
mocskunkat a szegényebb világrészekre,
szép ez az egész, olyan mint egy szartenger,
és a tetején lebegni szinte kiváltság.


Kellemes ez a mai reggel, előhozta a pipacsok
emlékét a gyerekkoromból, meg a szilasi nagyapám
arcát, aki állandóan káromkodott, még favágás
és kapálás közben is kurvaistenezett, végül
a hereföldön kapott agyvérzést és ott halt meg,
gondolom előtte végigkáromkodta azt ahogyan
sarlóval vágta a zöldet a nyulaknak. Emlékszem,
hogy gyerekkoromban szinte mindig náluk töltöttem a nyarat,
szerettem a kertben leskelődni, volt fóliasátor,
akkoriban még mindenütt volt kert a házaknál
és az embereknek volt idejük arra, hogy ültessenek,
a fóliázás nagy divat volt, szinte minden háznál
állítottak, vagy üvegházat, emlékszem arra
ha bementem nagyapa után a fóliába, akkor
belül paprika és paradicsomszag terjengett,
főleg a paradicsomé, mert annak nagyon erős
és jellegzetes szaga van, szerettem ott,
meg a közeli ligetben indiánost játszani,
vagy bújócskázni és hintázni. Egy fára felkötöttünk
egy hosszú zsineget, az aljára keresztbe egy
vastagabb faágat erősítettünk és azon lógtunk,
meg hegymászósat imitáltunk, szögeket vertünk
a nyárfák törzsébe és azon másztunk fel. Szegény fák...
Ma már nem nagyon van ilyen,
nem azért mert a gyerekek nem szeretnék,
egyszerűen eltűnt a természet, szó szerint
nincsenek már meg azok az erdők, tavak,
rétek ahol játszani lehetett, az egész természet
lassan, de biztosan eltűnik, és ez nem a jövő,
ez már a jelen. Tavaly hazamentem és anyámmal
elmentünk az egyik gyerekkori helyemre és
a tó amiben annak idején fürödtem eltűnt,
valaki megvette és betemette építkezési hulladékkal,
ami természetesen tilos, de Közép-Európa
seggszagú és korrupt autokráciáiban mindent
lehet ha lefizeted a hivaztalnokokat. Szóval,
ez a pusztulás most történik, mialatt ezt
gépelem minden ugyanúgy megy tovább,
az ételszállító cégek több ezer műanyag dobozt
kézbesítettek éppen ebben a pillanatban,
ha megnyitnám a FlightRadar-t akkor
több ezer repülőgépet látnék a térképén, amelyek
éppen most a levegőben vannak, a vágóhidakon épp
most öltek meg több ezer állatot, az utakon
több tízezer teherautó szállítja a tetemeiket
az áruházakba, ahol milliónyi, mindenféle
műanyagba rakják a feldarabolt testrészeiket,
de ugyanígy becsavarják a brokkolit is nejlonba,
meg a körtéket, a salátákat,
az almákat műanyagtálcára teszik,
utána műanyagba fóliázzák, ugyanígy mindent,
a polcokon készételek, amelyekből több ezer
tonna végül a kukába kerül, a nagyvállalatok
még a vizet is műanyagba rakják, mert az
üveg visszaváltása nekik költség lenne,
ahogy minden költség, és itt a lényeg,
mindenki költséget akar csökkenteni,
mert a profit a mis Istenünk valójában,
és a költségcsökkentés pedig Jézus valódi
igéje, és a világ költségcsökkentése
végül olyan jól sikerült, hogy az egész
bolygót teleaggattuk műanyaggal, szétkúrtuk
az erdőket, tengereket, folyókat - mindent.
A most születetteknek nagyon érdekes jövője
lesz. Valószínűleg nem lesznek túl hálásak,.
De nincsenek kétségeim afelől, hogy végül
majd azok fognak leginkább panaszkodni és
magukat sajnálni, akik ma magasról leszarnak
mindent, hiszen az az önsajnálat majd
ugyanaz az önzés lesz, ami jelenleg
a nemtörődömség és a cinizmus. Érthetetlen
ez az egész, de legfőképpen az, hogy miért
értékeljük annyira túl az emberi értelmet?
Összességében, ha űrlény lennék nem sok
értelmet vélnék felfedezni a legtöbbünkben.

C.-t megint műteni kell, G. nem beszél, az
életem romokban, és fogalmam sincs, hogy
mit kellenem tenni ahhoz, hogy túléljek.

Ma már semmi nem köt a magyarsághoz, csak az írás, meg néhány olvasás-élmény, de ez utóbbi egyre kevesebb akad, amit akartam már elolvastam a magyar irodalomból, van egy Kassák kötetem odahaza, meg Faludy-tól egy gyűjteményes kötet, a többi száz és száz folyóiratom, kötetem eltűnt a sok költözés során, de nem bánom ma már. Rágebben fájt, ahogyan más dolgok is, de elmúltak. Emlékszem, néhány éve még érdekelt, sőt emocionálisan is megérintett a magyar közélet, nem csak a magyarországi, a szlovákai magyar is, de ez is elmúlt, olyannak tűnik most mint egy érthetetlen régmúlt, egy olyan történet ami nem velem esett meg. Fura dolog a nemzettelenség állapota, a sehová nem tartozás valósága, magyar már nem vagyok, brit soha nem leszek, olyan mint egy titkos zug, ahol nincs gravitáció. Lebeghetek benne és figyelhetem a dolgokat, a "Végre nem tartozok sehová." érzés minden érzelmi töltet nélkülisége megnyugtató. Azelőtt - amíg magyar voltam, akkor is volt bennem némi kétkedés azzal kapcsolatban, hogy miért jó nemzetnek nevezett kultúr és nyelvi börtönökbe zárnunk magunkat, de a megszokás és a tartozni valahová alapélmény ezt a rácsodálkozást elpárologtatta akkor, ha például Közép-Európába utaztam látogatóba, akkor otthonnak éreztem azt a tájat, azokat az embereket valamennyire, de az elmúlt másfél évben ez megszűnt, és nem amiatt, mert meg akartam szüntetni, egyszerűen csak elmállott, szétette az idő - egyrészt, másrészt pedig, talán köszönhető ez a jelenkori magyar többségi kultúra szellemi és emberség-beli állapotának is, hogy nem bírtam megbékélni azzal a xenofób, rasszista, antiszemita, hipokrata, korrupt, nyivákolós, önsajnálós, bűnbakgyártó, csodaváró és még ezernyi hasonló betegségtől szenvedő közbeszéddel és vitaképtelen, féltudású izével amit a többségi társadalom értelmiségi rétege képviselt odahaza. Elmúlt, ők megnyerték azt a Birodalmat ott, én meg elveszítettem és nem nyertem semmit helyette, csak önmagam ürességét, de nem is akarok semmit, csendet akarok, g. puha kezét, csendességet, ahol az árnyak és a fények is megvannak egymás mellett és ketreceken, fősodrokon, nemzeteken, hazán, társadalmon kívülálló - Semmi Állapotot kívánok magamnak, ahol a saját világom és a többiek saját világának a legbelsőbb részei összekapcsolódnak, amikor csak az embernek-levés határoz meg és az összes, az ember alapjaihoz kapcsolódó elmeállapot-béli, érzésekkel összefüggő és lecsupaszított ember dolgai kerülnek csak a napjaimba és a világomba, minden más kívül reked a Nem Fontos dolgok között, mert nem is fontosak, a természet megóvása fontos, a létezés alap-lényegi kérdései, az elménk változó állapotai és a külvilág kapcsolatai fontosak, meg a természet minden jelensége és a szerelemtől a vak dühön át a fájdalomig, az összes érzelem tanulmányozása, átélése és megélése, ezek a fontosak. A többi jelenleg nem az, de voltak és vannak és lesznek életszakaszok, talán néhány év múlva majd más lesz fontos. Jelenleg ez van.

Este korán elaludtam, ébredés,
éjjel fél kettő, hallom ahogyan
mennek hazafelé a Hatfield streeten,
vagy az állomásra, lassan bezár minden,
taxik és gyalogosok, szokásos
péntek este után, aki tehette
kifertőtlenítette magából alkohollal
az értelmetlenségét, vagy keresni
próbált valakiben, vagy valamiben
valamit. Én csendesen, hallgatom
a bojlet zúgását, most kezdi melegíteni
a vizet, sistereg és fújtat,
amikor tavaly ideköltöztem utáltam,
de megszoktam. Az első dolog,
hogy megnéztem g. arcát a wappon,
megpróbáltam lebegni a szobában,
de nem sikerült levegővé válnom,
csak ez a szellemesdi, amikor vagy,
nem vagy, kibújnál, bebújnál.

A legjobb üresen ébredni,
csak egykedvűen, mindenféle
túlfűtöttség nélkül, mikor tudom
mit szeretnék, de mégsem érhetem el,
mert valamit elrontottam
és mindenféle ostobaságot csináltam,
ilyenkor tisztán látni a határokat,
az átléppetteket is, meg a vérző szemeket
a távolban, és az átdöfött szívet a
holdfénybe a hálóinge alatt. Émlékszel
ahogyan alvás közben figyelted
a füle mellett a göndör tincseket,
vagy csak egyszerűen elfogadom,
hogy, akármit, az életet, egyszerűnek
tűnik, de nem az. Mosolygok a terveimen,
meg azon, hogy nem hitték,
hogy tényleg akarod
és olyankor bármit tehetsz, megjelölnek
valamilyennek és nem értik, hogy nem
vagy egy-olyan, hanem sokféle
és nálad a dolgok párhuzamosan valódiak,
ami máshol túl kevés, az valahol túl sok.

Alszik, talán egymásról álmodunk,
csak ilyen közhelyes dolgok jutnak eszembe,
mint ez, vagy az ölelés, játékos nevetés,
nem tudom miért ne lehetne olykor-olykor
egyszerűnek lenni, talán mert olyan érzés
mint egy üres, fehér szobába bekukucskálni,
a tiszta, dísztelen falai, a közepén egyetlen
ággyal és napsütéses ablakkal, ijesztő
a tökéletessége. Megszoktam a némaságot,
ha így kell lenni, így maradok, szellőre
várakozó lufiember leszek és hagyom,
hogy ha megjön majd, ide-oda rázzon és
durcás arccal végül körbeöleljen és egy
sóhajjala vállamra dőlve, együtt
hallgassuk azt a csendet, amiben jó létezni.