Kisütött a nap, az előbb még esett és dörgött az ég, gondolom villámlott is, csak az irodából nem látszott.

Robert Rauschenberg-nek van egy fura munkája "Erased de Kooning Drawing" a címe, 1953-ból, egy eredeti de Kooning grafikát semmisített meg, bekopogott de Koonig lakásába egy üveg piával és kér tőle egy frafikát és megsemmisítette és kiállította.

Robert Rauschenberg, Erased de Kooning Drawing, 1953

Régen éreztem magam ennyire üresnek, talán még soha. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Tudom elmúlik minden, és ezt érezni, megérezni. Hazafelé veszek sört, a futás után berúgok, vagy nem megyek és helyette inkább? Majd a pillanatnyi hangulatom eldönti.

Azt hiszem nincs több mondanivalóm mára, csak a csendet szeretném. Elindulok haza és csak emlékezek életem legfontosabb óráira.

Liszt Ferenc "Die Loreley" zongoraművét hallgatom, Diana Damrau gyönyörűen énekli (mint mindent) zongorán pedig Helmut Deutsch játszik. Ez egy nagyon könnyed darabnak tűnik, egy ideig nincs benne semmi érdekes, aztán a harmadik perc után előjön Liszt óriási tehetsége, szinte jazz-es ütemváltás után hatalmas hullámzás a zongorajátékban, de Diana Damrau énektudásának köszönhetően az ének nem veszik el egy pillanatra sem, követi a dallamot, majd egy kis szünet után visszatérnek a szinte már andalítóan semmitmondó ütemekhez. Diana Damrau egyébként több Liszt darabot elénekelt, nagyon magas színvonalon. Najó, Mozart Requiem-jét még meghallgatom, épp illik a mai napomhoz.

Reggel, amikor jöttem hazafelé Camelottal, egy férfi ment előttünk a járdán, de nem azon az oldalon ahol mi sétáltunk, hanem az út túlsó felén, gyakran nézegetett felém,  ez gyanús lett, de nem volt rosszulöltözött, sem piszkos - így a szokásos sztereotípián alaupó, belső vészjelzőm nem kapcsolt be, de valami fura volt rajta mivel zavartan viselkedett.
Felül kopasz volt, picit csillogott a feje teteje, szokatlan volt a járása is - előre volt dőlve járás közben, úgy éreztem, hogy agresszíven nézeget felém, azt hittem átjön az én felemre és elkezd kötekedni, vagy csak valamit kérdezni - esetleg megtámad. Állatszerűnek tűnt, valószínűleg valamilyen kábítószert szedett, mivel az alkohol szerény tapasztalataim alapján másképpen hat.
De végül nem mert átjönni, nem is foglalkoztam volna vele, ha egyszer csak nem túrt volna hátul bele a nadrágjába, egészen mélyen a seggébe, ahonnan kivett egy marék szart és közönyösen a járdára dobta és továbbsétált. Bevallom, hogy egy kicsit meghökkentem.

Délután a szokásos szombati nagytakarítás: porszívózás, felmosás, portörlés, wc-k takarítása, fürdőszobák takarítása, fűnyírás, utána séta Camelottal és lelépek a belvárosba kajálni, utána sörözni.

A. R. Penck ebben az évben halt meg, májusban. Nézegettem egy könyvet róla, rég láttam a képeit, még mindig jók, de mégse szeretem őket, nekem túlságosan üresek, túl semmitmondóak, valami hiányzik belőlük. A neo-expresszionizmus és az a fajta kifejezési forma számomra akkor hiteles ha kevesebb, de nagyon zsigeri, nagyon mély és belső indulatból fakadnak a formák, szinte öntudatlanul buggyannak elő - nála ez nincs, emiatt olyan a legtöbb munkája mint valami steril szimbólum-gyűjtemény? A szobrai szerintem jobbak mint a festményei.

Camelot lesétált a földszintre és valahová biztosan lefeküdt - szerintem a nappaliban a szőnyegre, mert nem hallom a fel-le mászkálását, valószínűleg ellaudt és álmában már arra készülődik, hogy megyünk sétálni, Teniszlabdaországban nyaral éppen, ahol mindenütt minden teniszlabdákból van, és ezeket lehet harapdálni, kergetni.

Ó, jaj a vallások és az emberek hite... Szerintem a vallások ma már kizárólag kártékonyak, hiszen egyértelműen hazudik mindenki, aki elhiszi és terjeszti azokat a meséket, amelyeket a "szent" írásaikban a régmúlt idők prófétái, gurujai, sámánai, szentjei összehordtak és leírtak.
Az természetesen nyilvánvaló, hogy a vallásoknak megvolt a maguk szerepe az emberiség fejlődésében, de a 21. században már semmi nem indokolná a létüket, hiszen teljesen egyértelmű, hogy semmiféle felsőbbrendű istenség nem létezik, ennek ellenére a mai napig több ezer vallás, több ezer felsőbbrendű istenét hiszik az egyedülinek - egy időben... Ami annyira röhejes és abszurd, hogy nem is értem miért nem képes ezen felkacagni minden ember és a homlokára csapni, hogy "jaj, micsoda hülye vagyok, hogy ezt elhittem!". De ehelyett képes elhinni, hogy az az istenség, amiben ő hisz - az alkotott mindent és mindent az irányít. És ha megmondod neki, hogy ez hülyeség, akkor megsértődik, pedig semmi különbség nincs a kitalált isteneik közt és egy regény között, ennyi erővel a Harry Potter mesevilágából is lehetne egy hitrendszer. Csak idő kérdése lenne az egész, ha lenne egy őrült, aki komolyan venné a regény történetét és elkezdené magát pl. megváltónak, gurunak, szentnek tekinteni, aki például harrypotter közvetlen leszármazottja és elég meggyőző lenne, akkor elkezdenének gyűlni köré azok, akik elég fogékonyak erre és ezer év múlva pedig mindenki gondolkodás nélkül  papagájozná a bolondságokat ami a regényben van, mert ugye azok a dolgok nyilvánavóan megtörténtek ami a szövegekben le lett írva. És régen is pontosan ugyanez történt, sőt akkoriban még sokkal egyszerűbben, hiszen a babonaság és a tudatlanság még a mainál is sokkal mélyebb volt.

Az ember nyilván belenyugszik ebbe és tolreálja embertársai kollektív hazudozásait és önbecsapását, egészen addig, amíg nem kezdenek újra gyilkolni a kollektív hallucinációjuk nevében.
Jelen esetben most épp egy indiai guru letartóztatása és bírósági elítélése miatt törtek ki pogromok és tömeglázadások Indiában. Gurmeet Ram Rahim Singh-t egy önjelölt guru, akit kétszeres nemi erőszakért ítélt el a bíróság, a több ezernyi követője (természetesen többségükben férfiak) eddig 30 embert gyilkolt meg az utcákon...gyújtogatnak, törnek-zúznak. Mindezt egy ember miatt, aki guru-nak és "szellemi vezetőnek" képzeli magát és képes volt olyan meggyőzően hazudni, hogy ezt elhitték neki. De az összes vallás ugyanerről szól - a kereszténységtől az iszlámon át a buddhizmusig. A nagy világvallások történelme annyira undorító és borzalmas, hogy Gurmeet Ram Rahim Singh esete hozzájuk képest egy ártatlan kis történetecske...

Mindegyik vallás története az emberiség kollektív bűneinek a tárháza és krónikája. Jó lenne, ha lenne bármiféle remény arra, hogy egyszer eléri az emberiség azt a szellemi fejlettségi szintet, ahol már többé nem lesz szükségük az embereknek "hitre" ahhoz, hogy képesek legyenek szembenézni a napi gondokkal, a létezésük értelmetlenségével és képesek lesznek elfogadni a körülöttük lévő fizikai valóságot és megértik, hogy attól, hogy nem tudunk mindent a világról, hogy nem ismerjük még a természet minden titkát - még nem kell leegyszerűsített hazugságokban és teremtésmítoszokban hinni...egyszerűen csak el kell fogadni a tényt, hogy a megismerés és a megfigyelés lassú, ellenben valódi eredményekhez vezet. Hiszen a vallási fanatikusok mindegyike a tudomány által létrehozott eszközöket használja, miközben hülyeségekeben hisz, sőt a hülyeségeit pl. olyan eszközökön terjeszti (pl. egy mobiltelefonon) amiben olyan bonyolult technológiai megoldások vannak, ami soha nem jött volna létre, ha minden ember olyan ostoba és hazug lett volna, és olyan hülyeségekben hitt volna mint ő.

Persze, tudom, hogy ennek amit leírtam nem sok értelme van, hiszen aki bármiféle vallásban, vagy istenségben hisz, annak úgysincs semmi értelme magyarázni semmit, hiszen a "hit" vak és mérhetetlenül süketté, vakká és önhitté teszi az embert. Szóval: ez egy üres szócséplés volt.

Indulunk sétálni, lassan világosodik - idebentről hallani ahogyan csicseregnek a madarak. Szombaton mindig kicsit később megyünk, mert nem szeretek részegekbe belefutni és szombat hajnalban, mivel nagyon sokan hajnali öt óra után mennek hazafelé és nagyon sokan teljeen részegen - sajnos soha nem lehet tudni, hogy nem viselkedik-e valaki agresszíven.
Így inkább mindig megvárom a fél hatot. Én magam nem félek a részegektől, de a kutyámat nincs kedvem kitenni semmi rossznak és nem akarom, hogy megijedjen valami kreténtől.
Manchester péntek éjjel és hajnalban undorító, az emberiség segglyuka - de ez a legtöbb nagyvárosra igaz volt ahol eddig éltem, vagy jártam.

Annyira jó a csend és a benne való ücsörgés, amikor olyan fülsúgós, és most olyan, csak Camelot szuszogása hallatszik, egy órája felébredt velem együtt, de felfogta, hogy még túl korai a sétához, mert már később sötétedik és elaludt a könyhaajtó előtt a lábtörlőn. Aztán semmi.

Beatrice Mandelman-t az "absztrakt expresszionista" címkével szokás felcímkézni, egy ideig a "Taos Modern" művészcsoport tagja volt.
Férjével, Louis Leon Ribak-al elköltöztek New York-ból Új-Mexikóba, Taos-ba. Ekkoriban Taos-ban már éltek más művészek és gondolkodók, akik a negyvenes, ötvenes években költöztek oda, mint például Edward Corbett. A férje politikai tevékenysége miatt az FBI őt is megfigyelte, hosszú éveken keresztül, mivel Ribak szimpatizált a kommunista eszmékkel.

A távolságon keresztüli átérzés, a távolságon átnyúló sejtés, nem foglalkozni az adott pillanatnál sem régebbi, sem a még be nem következett dolgokkal - az ember állandó reménykedéséből fakadhat, hogy talán képes lesz fájdalom nélkül megúszni az életet.
A buddhizmustól a kereszténységen át a kortárs gondolatokig: végül is csak erről szól minden, mindenki szeretné megúszni a fájdalmat, a rosszat, a kényelmetlenségeket, ezerféle formában próbáljuk megúszni a megúszhatatlant, vannak akik végül oda lyukadnak ki, hogy inkább elébe mennek a dolgoknak és egészen közel "hajolnak" a fájdalomhoz, de végsősoron ez is csak ugyanaz...edződni, hozzászokni, illetve reménykedni, hogy fel lehet készülni a meglepetésekre, a hirtelen jött betegségekre, a családtagok elveszítésére: bármire ami fáj. Pedig nem lehet.

Portishead-ot hallgatok, a Glory Box-ot. Kávé és kamillatea. Két szélsőség. Fekete és sárga, serkentő és nyugtató.

Az ötvenes években Németországban volt egy művészcsoport, aminek a neve "Hundsgruppe" ("Dog pack") - magyarul "Kutyafalkának" fordítanám, de nem teszem, csak leírom. A csoportnak tagja volt Maria Lassnig is, akiről épp egy könyvet rendeltem az utolsó 30 fontomból...rég voltam ennyire lenullázva. Mosolygok.
Maria Lassnig nagyon érdekel, régóta. Szerintem ebben a blogba már raktam be tőle képeket régebben - ez majdnem biztos és mejdnem teljesen mellékes.

Maria Lassnig in her studio, Vienna 1982, Photo: Heimo Kuchling

Kellően üres minden, és nem is nagyon akarom megtölteni semmivel...

Nyugalmas vasárnap reggel, kinyitottam a konyhaajtót, Camelot alszik, beáramlik a hideg, páradús levegő, néha feltámad a szél és néhány másodpercig szitál az eső, kövér felhők nyúlkálnak lefelé és simogatják a fák koronáit, a szél olykor teljesen kitárja az ajtót, majd becsukja: ásítozik. Én is ásítoztam egy órával ezelőtt és aludtam is, "sunytam".

Zenét hallgatok, a Tropic Of Cancer-től a Children Of A Lesser God szól éppen, megy az időhöz, helyhez és a hangulatomhoz is.

Hajnalban az etiópiai képzőművészetről olvasgattam, régi álmom, hogy egyszer elutazzak Etiópiába és a nagyon régi, 4. századig visszakövethető, ortodox keresztény ikonokat, festményeket és kódexeket láthassam. 

Az etiópiai orthodox tewahedo egyház nagyon közel áll az egyiptomi kopt keresztény egyházhoz. Kevesen tudják, hogy Örményország után Etiópia volt a második ország a világon, ahol többségi (állami rangra emelt) vallás lett a kereszténység, mindez i.u. 333-ban történt. 

Az egyház nevében szereplő "Tewahedo" ("being made one") szó az ortodox egyházak Istenben-ban való egylényegűségére utal, vagyis tagadják, azt a tételt, amely szerint a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem "a Fiútól is" származhat.

Szent György templom a 12.-13. századból, Lalibela (forrás)

Az etiópiai kereszténység legelső megjelenése az ún. Akszúmi Királyság-ig vezethető vissza, ami a 4.-8. század között létezett és Aksum városról kapta a nevét, ez volt Etiópia központja mielőtt felvették volna a kereszténységet. Ebből a korszakból nem sok épület maradt meg, a kevés fennmaradt közül a legjelentősebb a Debre Damo nevű templom, ami egy sziklára épült és több mint 2000 méterrel van a tengerszint felett, a másik pedig a Degum Selassie, ami arról a településről kapta a nevét ahol épült. A következő korszak a Post-Askumita korszak. Ez a 8.-12. század közötti időszak, ekkor már elkezdődött kelet felől az arabok terjeszkedése, Etiópia elveszítette a vörös-tengeri partszakaszokat és régiókat, az ország központja áthelyeződött a "Tigray region" (Tigré) környékére. Ami engem érdekelne az a Abreha-we-Atsbeha (ez a templom egy uralkodó ikerpárról kapta a nevét Abreháról és Atsbeháról) és a Tcherqos Wukro nevű templomok... 

A következő korszak a Zagwe korszak ami 1140 és 1270 közötti időszakot foglalja magában. Ez egy uralkodói dinasztiáról a Zagwe dinasztiáról kapta a nevét, aminek a központja északon, Lalibelában volt. Itt nagyon sok templom található és viszonylag egyszerű lenne eljutni oda, a város Gebre Mesqel Lalibela királyról kapta a nevét, aki a Zagwe dinasztia egyik uralkodója volt, és egy csomó sziklába vájt templomot építtetett.

A következő korszak a korai Salamon (Early Solomonic) korszak ami a Salamon-dinasztiához köthető és az 1270-1527 közötti időszakot jelöljük vele. A korszak neve megtévesztő ugyanis a Salamon dinasztia egészen 1974-ig uralkodott Etiópiában, tehát nem ért véget 1527-ben. Az utolsó uralkodó a Salamon-dinasztiából Haile Selassie volt, akit 1974-ben lemondattak a trónjáról, a személye eléggé megosztó, nem nagyon szerették. 

Abbahagyom, nincs kedvem túl sokat írni erről, de rendelek majd néhány a témához köthető könyvet, mert eléggé siralmas a tudásom arról a régióról.
Azon mosolygok, hogy a mi kultúránkban sokan mennyire büszkék a nemzetünk ezeréves keresztény múltjára...és sokan lenézik az ebből a régióból érkező menekülteket, bevándorlókat, és nem tudják róluk, hogy milyen kollektív történetük (történelem) van.

Egyedül a konyhában, összekoccintom a térdeimet, csinálok egy kávét és felhívom a rokonaimat Skype-on, ez a szokásos vasárnap reggeli program, bár őszintén szólva...sokszor kihagynám, mivel egyre kevésbé van mondanivalóm mások számára.

Bezárkózni azért jó, mert nem kell hülye kérdésekre válaszolni és megindokolni a gondolataimat, amelyek eléggé gyakran változnak, ami nyilván fura és elviselhetetlen az embereknek.

Csend lett, olyan nagyon csend.

A szombat hajnalt muszáj elnyújtani, minél hosszabban, hogy lassan történjen, mert kellemes és csendes és nyugodt és ilyenkor a legjobb olvasni és készülni a sétára Camelottal és utána a futásra, ami ma - reményeim szerint 12km lesz.

Érdekes az emberi civilizációban létező ezernyi párhuzamos idősík, párhuzamosan többféle történelmi állapotban létezünk, az őskortól a 21. századig mindenféle stádiumban lévő kultúrkörök élnek egy időben. 

Ezen a héten Spanyolországban egy 18 éves fiatal képes volt egy középkorban gyökerező vallási eszme kifordított, elferdített változatától befolyásoltan meggyilkolni egy csomó embert, míg a másik oldalon tegnap a Google nyilvánossá tette a Vison API-t, ami egy deep learning-on alapuló képelemző technológia, ami folyamatosan tanul és lehetővé teszi, hogy képekben keressünk, és minél több kép kerül fel a szervereikre, annál pontosabb lesz. Alkotás és rombolás. Egy időben, ugyanazon a bolygón. 

De ez csak két példa a több ezernyi dolog közül ami jelen pillanatban is történik, gyilkolás, kivégzés, háború, kvantumszámítógép, rituális gyilkosság, újnemesek, bányászat, űrtechnika, kőbunkó, akasztás, kasztráció...és még ezernyi dolog: mindezek most, ebben a pillanatban történnek, ugyanazon a bolygón. 

Sajnos nagyon sokan nem nagyon figyelnek, nem figyelik a saját civilizációjukat - mármint a globálisat, az egész emberségét, mert csak a saját kultúrkörükön belül mozognak. Néhány példa: Indiában kék szőrű kutyák jelentek meg, amit - mint kiderült: a hatalmas vízszennyezés okozta, a kék szőrű kutyák világszenzációt okoztak, mert érdekesek voltak és ennyi, a valódi történet már senkit nem érdekelt. A történet lényege, hogy a szőrük elszíneződését az oly mértékű ipari szennyezés okozta, amit elképzelni is nehéz, ez az egész borzalom Indiában, a Taloja nevű ipari övezetben történt, ahol az ipari termelés és a rablógazdálkodás csodálatos elegye gyakorlatilag kiirtotta a környező folyók élővilágát, a halaktól kezdve a vizinövényekig és végül olyan óriási lett a szennyezés a Kasardi folyóban, hogy a környék kóborkutyáinak a szőre elkékült. Ez pedig nem más mint az Európában 1760 és 1840 között történt időszak 21. századi másolata, egy gátlástalan ipari forradalom Indiában, ahol új-tőkések generációi teszik tönkre maguk körül a természetet, hogy minél nagyobb profitot tudjanak elérni. Mindent elpusztítanak. A 21. századnak termelnek 19. századi mentalitással, párhuzamos idősíkban. Egy másik példa: a múlt héten még mindig fedeztek fel egy olyan törzset az esőerdők utolsó, érintetlen szegletében, amelyek ősközösségi társadalomban élnek, eközben mondjuk Magyarországon egy időben létezik a feudalizmus, törzsiség és a posztkommunizmus. 

Az egész emberi kultúrkörön belül különféle idősíkok ezrei vannak, emberek milliói élnek egymás mellett úgy, hogy a kultúrájuk kódja eleve megakadályozza őket abban, hogy valódi kommunikációt folytassanak egymással, mivel valójában - bár fizikailag egy időben élnek, de szellemileg egy időgéppel tudnak csak egymás idősíkjai közt utazgatni, ami lehetővé teszi, hogy az időben előrébb lévő, fejlettebb idősíkban mozgó emberek megfigyeljék az időben távolabb élők világát, leírják azt, ha kell eszközöket adjanak nekik (pl. mobiltelefont, számítógépeket), de valódi megértés nem történik, mert ezeket az eszközöket nem arra használják, hogy az időben előre menjenek, hanem a saját idősíkjukon belül csinálják velük hatékonyabban a rombolást (pl. kardok helyett gépfegyverrel ölik a szomszéd törsz lakóit, vagy - mint a fenti példában, kiirtanak egy teljes ökoszisztémát, ipari forradalmat idéznek elő, de a 21. századi, természetvédelemmel kapcsolatos eszméket már nem értik).

Egyre később világosodik, Camelot türelmetlen, az ágy mellett fekszik és néz rám. Azt hiszem ideje elindulnink sétálni, mire kiérünk a parkba mér kivilágosoidk annyira, hogy lehessen látni a teniszlabdákat. 

Összegyűjtöttem néhány kerámiát.

John Balistreri, 3D Tea Bowl Project, Ceramic 3d printed

Patti Warashina, China Crisis, 2001 (source)

Wesley Anderegg, Laughing Green Man, 2010 (source)

Add caption

Joe Batt, Waiting, 2007

Ken Price, Geometric Cup With Outriding Parts, 1974

Lucie Rie and Hans Coper, Tablewares, c.1955

Futni nem merek elmenni, mert a légcsövem fáj, de jobban érzem magam, valószínűleg nem lesz komolyabb ez a kellemes kis augusztusi nátha.

Szeretem az olyan képzőművészetet amiben van valamiféle olyan őszinteség és titokzatosság keverék, ami koherenssé teszi a képeket, akár sorozat, akár nem. A koherencia azért szokott fontos lenni, mert értelemmel ruházhat fel dolgokat, de még véletlenül sem csupán egy történet elmeséléséről van csupán szó, hiszen egy objektum esetén ez az "értelemmel felruházottság" csupán egy property, amely vagy jelen van - illetve: vagy be van állítva, vagy nincs - vagy létezik, vagy nem. Ha nem létező, akkor másképpen kell róla gondolkodni, ha létező és érzékelhető, akkor pedig megint másképpen - mármint értékítélet helyett, természetesen. Hiszen az ítélet nem más mint a játék durva megszakítása, esetleg befejezése.

Kedvelem az asztalilámpámat, mert piros és olyan mint egy kecses madár. 

Marlon Wobst képei koherensek és titokzatosak. Hajnalra valóak.

Marlon Wobst, Gassi, 70 cm x 50 cm (source)

Marlon Wobst, Untitled, 2015 (source)

Nem tudom pontosan, hogy Gulácsy Lajos miért jutott eszembe a fenti képekről, főleg a Bíbor és smaragd című képe, szerintem elsősorban a fura fátyolozottság miatt, a formák elé egy függöny van kifeszítve, amin keresztül áttetszenek a dolgok, az objektumok felismerhetősége éppen a határon van - de nem hatásvadász módon, nem a látvány miatt, hanem mert olyan helyi értéket kölcsönöz a formáknak, aminek a jelentéstartalma pontosan azt a fajta delíriumos állaptoto idézi fel, amiben akkor és csakis akkor lehet az értelem, amikor végtelenól érzékennyé válik a külvilágból érkező ingerek átszűrésére. Ezt érzem kapcsolatnak...de nem vagyok benne biztos.

Gulácsy Lajos, Bíbor és smaragd, 1906

Néhány teljesen különböző képzőművész, nincsenek közvetlen összefüggések, mégis úgy gondoltam, hogy bennem valami miatt összekapcsolódnak.

Talán a színkezelés, talán a naivitás és az egyszerűség, talán a formai különbözőség és a korszak teljes elkülönülése. Minden más bennük és nem csak látszólag, belemagyarázásnak helye nincs, egyszerűen csak nézni kellene és örülni annak, hogy a sokféle forma és eszmei háttér talán összeér bennünk valahol, ha pedig mégsem? Akkor eljutottam a képzőművészet egyik lényegi pontjáig a gondolati szabadságig és az önterápia lehetőségéig - ez a kettő viszont összefügg, hiszen annak felismerése, hogy senkinek nem tartozunk magyarázattal és elszámolással, egyik pillanatunkban sem, még akkor sem ha eddig így volt és ezt várták el. Ez nem a parttalan szabadság, ez csak a gondolat önálló létezése, amely akkor is van és akkor is létrejön ha nem akarjuk, vagy ha mások nem akarják - hiszen az életünk pillanatai generálják, egyikből a másikig, és a következő lépés: csak észlelni kell, ami nem egyszerű, de tanulható.

Boris Kustodiev, Масленица (Arriving for Shrovetide), 1916

Pieter Bruegel the Elder, The Hunters in the Snow, 1565

Boris Kustodiev, Mercahnt's Wife Drinking Tea

Fernando Botero, The Street, 2013

Henri Rousseau, L'enfant a la poupee (The girl with a doll), 1904-05

Nem pontosan értem a logikai összefüggéseket, de valahogy egyik következik a másikból és olyan mint egy kirakós, aminek nincs logikája.

Valószínűleg csak elmosódott bennem valami, ami miatt eltávolodtam egy kicsit a szokásos rendszeremtől, ami alapján téjékozódni szoktam.

Csend van, ez személyes. De azért az autók búgnak, zümmögnek odakint. C. elaludt. Nem vár semmi, csak némi álom valahol, csendesen pislogok, alulnézetből látom a felhőimet, elnyúlok és krákogok, a torokgyulladás és a légcsőfájás egyrészt van, másrészt nem érdekel.

Nem bír nyárba fordulni az időjárás, örök őszbe süllyedt Észak-Anglia, július eleje óta folyamatosan esik, hideg van és szürkeség.

Jordan MacLachlan szobrait nézegetem, azon gondolkodok éppen, hogy milyen érdekes, hogy sokaknak valószínűleg bizarrnak tűnnek... Régen láttam a munkáit, az újakat nem ismertem, szembeötlően sokféle állatot ábrázol, de nem különféle szimbólumokként, hanem csak úgy, önmagáért. Például egy orrszarvú hímet, ahogyan egy mű-orrszarvúval közösül, aki ismeri az állattenyésztés bugyrait, annak ez nem meglepő.

Emberi formák egy abszurd téren belül, egy részegen közösülő pár, buli után, egy erőszakos alak, szülő nő, disznókat sétáltató fejetlen nő?Az efféle művészet nem lehet bizarr, illetve csak pontosan annyira az amennyire a valóság, a lakások falai mögött - amit elrejtenek a falak: sokkal abszurdabb, gonoszabb a világunk: csak nem látni. Sokkal erőszakosabb mint amit én el tudnék képzelni.
Irtózok az erőszaktól, a legkisebb formájától is, de a művészetnek dolga van vele és az irtózás helyett jobb a tanulmányozás, akár pszichiátriai könyveken, akár a művészeten, akár a történelmen keresztül: muszáj feldolgozni mindent amit az emberek tettek a múltban, és tenni fognak a jövőben.

Jordan Maclachlan, Unexpected Subway Living 2010 - 2011, source

Jordan Maclachlan, Unexpected Subway Living 2010 - 2011, source

Érdekesek Laurent Craste munkái is, kerámiák.  Emlékeztetnek a szürrealizmus legszebb hagyományaira, megbocsátom az emlékeztetést, nem ítélkezek, csak nézek. És még csak nem is hasonlítgatok. A formák színezése visszafogott, klasszikus vázának tűnő alapmotívum a közepébe baszott baltával, meglepőnek tűnhet, nekem annyira nem, de a megvalósításban mégis van valami amiért érdemesnek tartottam megjegyezni.

Laurent Craste, Dépouille aux fleurs Bleu de Delft, 2012, source

Egészen kellemes hétfő reggel, zsibbasztó nyugalom, a fejemen Squarepusher-tól a Iambic 5 Poetry szól, egészen jól harmonizál a reggellel. Általában nem történnek nagy dolgok velünk. A kisebbeket meg érdemes megjegyezni és elraktározni, egyébként meg mindegy. Mármint az elmúlás miatt.

Umberto Eco mindig meglep, még mindig, olyan dolgokról írt és olyan dolgokat kutatott fel, rakott össze és öntött gondolat-formába, amelyeket nagyon nehéz átlátni. A fasizmusról jutott eszembe. Elsősorban a "posztfasizmus" fogalma érdekelt volna (ezt egy magyar filozófusnál, Tamás Gáspár Miklósnál olvastam egyszer régebben), amit később sokféleképpen próbáltak használni és felhasználni, elsősorban rosszul (szándékosan, vagy véletlenül, tudatlanságból, vagy politikai célok miatt), több magyar vonatkozású dologgal kapcsolatban.

Nyilván az egyik az a fogalmilag nehezen megközelíthető újkori, rendszerváltás utáni történet, ami végül elvezetett egy olyan - szinte már virtuális valóság hitében élő társadalomig, mint ami a jelenkori magyar kultúrkör egy nagyon nagy részére jellemező (szándékosan nem Magyarországot írok, hiszen a kisebbségben élő magyarok kultúrköreiben hasonló ez az egész és szinte ugyanez a képzeletbeli, ál-valóság iránti vágy dolgozik). A "posztfasizmus" az egyik legtávolabb merészkedő fogalom amely a rendszerváltás utáni magyar kultúra anomáliáit próbálja definiálni - ijesztő módon azonban egyáltalán nem téveszt teljesen célt, ellenben sajnos pontatlan és természetesen teljesen reménytelenül próbál egy komplex folyamatot egyetlen tűhegynyi fogalomba összesűríteni, hiszen bár egészen pontosan összefoglalja a magyar áljobboldal, álkeresztény és szélsőjobb és ezek keverékének az eszmeiségét - és történelmi előzményeiket, mégsem képes azt a fajta zagyvaságot, tudatlanságot és permanens bezárkózottságot visszaadni, amely nélkül minden leírási kísérlet torz lesz és pontatlan. Hogy miért? Azért mert a társadalom és a kultúrkörei bonyolultak. Nézzük a magunk részét, amely sokféle negatív dolog keveredése miatt olyan amilyen. A nagyon mélyen rögzült, 20. század elejei nacionalista hagyományok által táplált újkori xenofób, rasszista, homofób és sovén magyar társadalom ugyanis egyszerre piacellenes, versenyellenes, poszt-kádárista és korrupt, emellett még szinte teljes generációk semmilyen idegen nyelveket nem beszélnek, nemzetközi térben alig mozognak, világsajtót nem olvasnak, cserébe viszont a pszeudo-műveltség és önteltség lázálmában élnek és olyan mítoszokban hisznek, amelyek eleve megakadályozzák azt, hogy bármiféle szembenézés, empátia vagy változásra alkalmassá tevő akármiféle folyamat elinduljon a magyar kultúrkörön belül (például erősen hisznek abban a mítoszban, hogy a magyar oktatás világszintű, ami egyértleműen önbecsapás, vagy abban, hogy a magyarság valamiféle különleges kapocs kelet és nyugat között - ami már eleve vicces, hiszen a "kelet" és "nyugat" soha nem voltak teljesen különválva, mindig összetartoztak, nincsenek köztük éles határok, soha nem létezett egy olyan egyértelmű kulturális határvonal, amiben a legtöbben hisznek).
A "posztfasizmus" fogalma ennek ellenére mégis érdekes és itt jutott eszembe Umberto Eco "Ur-Fascism" című esszéje, amelyben messze-messze pontosabban leírja a kortárs magyar kultúra és társadalom problémáit is. Magyarul itt, angoul itt olvasható.

Idéznék belőle:

"A "fasizmus" elnevezés mindenre illik, mert el lehet hagyni egy fasiszta rendszerből egy-két tulajdonságot, attól még szemmel láthatóan fasiszta marad. Hagyjuk el a fasizmusból az imperializmust, és megkapjuk Francót és Salazart; hagyjuk el a kolonializmust, és megkapjuk a balkáni fasizmust. Fejeljük meg az olasz fasizmust radikális antikapitalizmussal (mely sosem vonzotta Mussolinit), és megkapjuk Ezra Poundot. Adjuk hozzá a kelta mitológia kultuszát és a Szent Grál miszticizmusát (melyek teljes mértékben idegenek a hivatalos fasizmustói), és megkapjuk az egyik legtekintélyesebb fasiszta gurut, Julius Evo-lát."

Ez az ami a magyarországi "illiberális demokrácia"...néhány dolog el van hagyva, néhány új dolog bekerült a rendszerbe, de alapjaiban véve...egy borzalmas rendszer alakult ki, amelyben a legrosszabb emberi tulajdonságok kerülnek jutalmazásra és mindenféle empátia és szolidaritás nevetség tárgyává válik és elértéktelenik. Nem akarom megnevezni, és főleg nem fogom politikai oldalakhoz kötni, ugyanis nem lehet...ez egy nagyon hosszú kulturális hanyatlás eredménye.

Esik az eső és kapar a légcsövem. Nincs kedvem ezekkel a dolgokkal foglalkozni, nem tudom miért teszem, néha... csak úgy elkezdek gondolkodni, félem a rosszat, félek egy olyan világtól aminek a kialakulását látni vélem magam körül, ahol az ember legrosszabb, legsötétebb oldala fog dominálni, ahol a gyűlölet válik újra a központi mozgatórugóvá és emellett még a bolygó szinte teljes biológiai rendszerei is megsemmisülnek - átélhetem, ahoigyan a lassú, sok-sok évtizedes gátlástalan rablógazdákodás és természetrombolás "gyümölcse" beérik a szemeim előtt, és lassan leszivárog a hétköznapok valóságába, ez ma már egy olyan világ, ahol a harc az ivóvízért és a levegőért folyik: vagyis a puszta életért. Ez már nem a félelmetes jövő...hanem ma történik.

Nincs ebben semmi pesszimizmus. Viszont...jobb lenne nem tudni ezekről és nem gondolkodni.

Ma van Yuri Orlov 92. születésnapja, ő egy igazi példakép arra, hogy hogyan legyen az ember mindig olyan állapotba, hogy tükörbe tudjon nézni... Szovjetunióban a legbrutálisabb elnyomás alatt, 1956-ban nyilvánosan gyilkosnak nevezte Sztálint és Beriját, matematikusnak tanult, elüldözték őt Örményországba és csak ott dolgozhatott, csak annak köszönhette, hogy nem tüntették el végleg a Gulág sötét világában, hogy nagyon tehetséges kutató volt és így sok dolgot megbocsátottak neki. Végül 1973-ban levelet írt Brezsnyevnek és megalapitotta Szovjetunióban az Amnesty International szovjet csoportját...emiatt végül 1977-ben letartóztatták és végül menekülni kényszerült és az USA-ban telepedett le, ma 92 éves.

Tegnap nehezen indult a nap, mert előző éjjel a taxiban kicsúszott a zsebemből a telefonom, egész délelőtt a visszaszerzésével telt, megtaláltam a Google Maps-on, Boltonban, a taxisnál volt, elmentem érte és visszakaptam.

Kevesebb személyes dolog, több apróság, de az is lehet, hogy pont az ellenkezője? Elvileg nálam soha nem lehet tudni, hogy öt perc múlva nem bírálom-e felül az öt perccel korábbit.

A rendmániám kezd kórós lenni? Szombat éjjel 23:24 és én szőnyeget tisztitottam, letakarítottam a konyhapultot, gondosan minden morzsát eltüntetve, vettem be egy altatót, hátha sikerül kilövődnőm végre a világból valahová álomföldre, Diazepám. Fél.

Eredetileg George Wesley Bellows munkáiról szerettem volna írni, de végül magamról írtam. Ő az egyik legjelentősebb amerikai realista festő. Elsősorban New York utcáit festette meg, de az én kedvenceim a nagyon jól megkomponált, a szokásos stílusánál lazább és lágyabb tájképei. Nagyon szerette a sportot, fiatal korában ő maga is sokat sportolt, és egészen sok festményén örökített meg boxmeccseket. Kedvelte a litográfiát és emellett könyveket is illusztrált, például H. G. Wells néhány könyvét is ő illusztrálta. Hihetetlenül tehetséges rajzoló volt, a grafikái lenyűgözőek. Maria Peitcheva gyűjtötte össze a kora grafikáit egy könyvbe, aminek a címe: George Bellows: Drawings Colour Plates, és a Goole Books-on megnézhető.

George Bellows, Polo Crowd

George Wesley Bellows, A Morning Snow—Hudson River, 1910

George Wesley Bellows, Hill And Valley

George Wesley Bellows, Nude With White Shawl

Egészen sokat aludtam és mégis álmos vagyok. Camelottal kimentünk futni reggel, de újra felszakadt a sebe, így most megint legalább három nap pihenés. A nedves fű felpuhítja a sebet és ezért szakad fel könnyebben ha a fűben futunk.

Rég volt ennyire rossz kedvem.

Milyen a második generációs szürrealizmus? Louise Bourgeois?

Megpróbálkoztam mindennel, nem sikerült, a minden se, meg más se. Azért valamit összehoztam, valamiféle sikert. Most épp lerombolom. A "most épp" azért fontos, mert nem ezt akartam, de vannak reménytelen dolgok és én egy reménytelen dolog-erdő közepén ácsorgok, térkép nélkül - micsoda hasonlat, szar.

Louise Bourgeois szüleinek gobelin galériája volt.

Neki az első kiállítása a Bertha Schaefer Galáriában volt 1945-ben, a galéria már nem létezik, mert 1975-ben bezárták.

Minden elmúlik, ezt azért jobb tudni, de nem kellene állandóan ezzel foglalkozni, mert úgy nem lehet élni.

Az első fontos munkája a Femme Maison (Nő ház? Woman House?) amit 1946-47-ben festett, ez egy festmény-sorozat. Majd feldolgozta az egyik kedven témámat a "The blind leading the blind" (Vak vezet világtalant), amely ugye idősebb Pieter Bruegel egyik legjobb festménye is egyben.

Pieter Bruegel the Elder, The Blind Leading the Blind, 1568

Louise Bourgeois, The Blind Leading the Blind, 1947-49

Kicsit szétfolytam, de úgyis visszakapaszkodok, nem szoktam feladni semmit. Személyesség. G. mosolya, elképzelem, elringató. Aztán a bűntudat. És nincs kényszeredett mosolygás.

Camelot nyafog, nyüsszög és akartos. Futni szeretne, de csak sétálni fogunk, mivel megsérült a lába, tegnap is vérzett. Nem fogja megérteni, hogy nem viszek labdát, és csak séta, kaki, pisi a fűben, egy kis kocogás és utána haza. Muszáj pihentetni a lábát legalább vasárnapig.

A művész szabadsága nyilvánvalóan éppen annyira illúzió mint bárki másé, aki nem tekinti magát, vagy mások őt - művésznek. Nem bonyolult, az alkotói szabadság reménytelen, de mégis jó érzés latni ha valaki megpróbálja megközelíteni, próbál nem kompromisszumokat kötni sem témáiban, sem a kifejezésmódban, sem másban.

Philippe Vandenberg nekem, illetve számomra egy ilyenféleség volt, próbálta átlépni a korlátait, szétfeszíteni a határokat és nem törődni értékítélettel, anyagiakkal és semmivel ami korlátokat vonhat köré. Nagy szavak. Lapulok. Kicsit hevesen fogalmaztam. Kicsit. Miféle fogalom ez itt? Analízis. Philippe Vandenberg 57 évesen lett öngyilkos. Nagyon kedvelem a munkáit és őt magát is, ez itt most egy emlék neki. Néhány képe. A szókimondáson kívül a kifejezési módjainak szabadsága az ami egyedivé teszi őt, ez egy közhelyesnek tűnő mondat. Leszarom.

Philippe Vandenberg, La Notte (The Night), 1990. source

Philippe Vandenberg, Les carnets de l'Indonésie, 1996

A középkori kínzásokról készült képsorozata eléggé megrázó, nem rakok be ide egyetlen képet sem, mert nem. Az emberi lélek legborzalmasabb rétegeibe vezet, a kollektív-gonoszságunkba. Akit érdekel: itt megnézheti, és itt.

Philippe Vandenberg, No title, ca. 2007

Délután egy óra. Üresjárat a munkahelyen. Ebédszünetnek hívom. Gondolkodok. A korlátaimon, és azon, hogy miért nincs már bennem az az öröm...ami régebben, hogy készíteni például egy rajzot: örömforrás. A motiváció visszanyerése. Mintha ez valamiféle bánya lenne, ahol örömforrást és motivációt bányászhatnék, pedig nem. Nincs ilyen. Szinte lehetetlen újra megtalálni ha egyszer elveszett, évek óta keresgélem, de ma már csak mások munkáinak a nézegetése az egyetlen valódi kapcsolatom a művészettel. "kiégés", "eltompulás", "elbutulás" ---- legalább őszinte vagyok magammal.

Ma kelleni fog egy kis vörösbor a túléléshez.

Hajnaltól délig élek, hajnaltól hajadba,
köröket rajzolva, elhaladva, könnycsorogva
ámuló szájránc körül, ereszt formázó
hullamosolyként átfolyatom magamon a múltat és decosan jóreggelbe fordítom a fájdalmat, sokféleség.
Amikor minden annyira rossz, hogy már oda kell pötyögtetni egy határvonalat - amennyiben túl szeretnéd élni, akkor jön egy újabb eszméletre térés.
Éjjel kettő körül ébredtem, beraktam egy mosást, ágyhuzat, kilencven fokon.
Kiporcióztam még két mosást, ruhákat rendezgettem a szekrényben, most egy kis reggeli, ezután séta.

Herbert Read klasszikus könyvében a "A modern festészet"-ben (eredeti címe A Concise History of Modern Painting, 1968) olvastam először Emil Nolde munkáiról, fogalmam sincs mennyi idős lehettem, olyan 13-15 között valahol, ami mindegy, a lényeg, hogy akkoriban az ő formái fogtak meg leginkább, a foltokként - illetve inkább színfoltokként létező alakjai, hatalmas intenzitás, valamiféle szent őrület.
Nolde élete eléggé szánalmas volt, az 1920-as években Hitler rajongója és a náci párt támogatója lett, majd végül Hitler hatalomra kerülése után ő is bekerült a degeneráltnak nyilvánított művészek közé és minden képét eltávolítottak minden németországi múzeumból. Sőt, néhányat közülük még a nácik által rendezett "Degenerate Art" kiállításon is kiraktak 1937-ben.
Hitler hatalma idején festette a "Unpainted Pictures" (Megfestetlen festmények) című vízfesték sorozatát, amelyet elrejtett a nácik elől. A háború után elfelejtették neki a orábbi rajongását a nácizmus iránt, és több díjat is kapott. Az ő életet egyféle bizonyíték arra, hogy a művészi teheteségnek sok esetben nem sok köze van ahhoz, hogy a művész milyen szellemi vagy morális kvalitásokkal bír.

A lényeg, hogy nagyon szerettem gyerekkoromban a munkáit és most rakok ide belőlük néhányat, ismeretlenebbeket.

Emil Nolde, Kleine Sonnenblumen, 1946

Emil Nolde, Tropensonne, 1914

Emil Nolde, Grotesque Dog-Shaped Animal

Úgy tűnik ma ilyen hangulatom van, előszedem a régi kedvenc művészeim munkáit, furaság... Otto Dix egy képét is előkerestem.

Otto Dix, Sunrise, 1913

Georg Trakl-ról akartam még írni, de lassan ki kell emnnünk sétálni, így csak megemlítem, illetve idejegyzetelem magamnak, hogy ne felejtsem el majd, hogy utánanézzek néhány versének. Igaz, hogy ő költő volt, de rajzolt is, rakok ide tőle egy önarcképet.

Georg Trakl, Self portrait, 1913

Ennek a portrénak az érdekessége, hogy barátjának Max von Esterle-nek a műtermében festette Innsbruck, 1913-ban.

Az absztrakció és a kimért formák sokkal érdekesebbek most a kifejezés kitörő, kibuggyanó színeinél és formáinál, az "expresszionizmus" fogalmát nem nagyon szoktam használni, mert skatulya, ehhez képest most is hazsnáltam saját magamon belül, mert a kategóriák és a címkék segítik a belső rendezőelveket, csak nem szabad elfelejteni, hogy a keresésen és rendezésen kívül - belül önmagunkban, amikor már a konrkét dolog, amit kerestem megvan: akkor a címkék és a skatulyák elfelejtődnek és szabadon áramolhat minden gondolat.

Indulok a rétre Camelottal, megnézzük, hogy vajon világosodik-e már, ha meg mégsem, akkor majd mikor fog, kicsit másnapos is vagyok, tegnap ittam, pedig nem kellene, de most egy ideig nem is fogok, mert furni szeretnék - ma pihenőnap van, igy nem olyan nagy gond, de holnap 10K-t fogok furni hajnalban és fittnek kell lennem hozzá.

Tegnap délután, mikor (éppen akkor és ott, a térnek abbana  részében) elindultam füvet nyírni (mint unalmas, kispöcsű nyárspolgár), ezalatt >>> a saját önző gondolataimtól eltérítve (önös érdek, csábító, mintha erő lenne a látszat), ideültem leírni néhány dolgot amelyeket szeretnék elraktározni, első, első, sorban, sorban az absztrakcióról.

Nem tudom miért kezdett ennyire (újra) érdekelni ez az egész, tán csak azért, mert olyan formák jutnak eszembe, amiket sürgősen ki kellene vetítenem a fejemből. Az agresszió bármiféle jellé átkonvertálható, sokáig azt gondoltam, hogy egy kör nem lehet agresszív, mármint önmagában egy síkban elhelyezve, de most meg vagyok győződve róla, hogy lehet olyan teret létrheozni, amelynek valamelyik része, egyetlen kört tartalmazva kifejezhet agressziót.

Álmos vagyok, aluszékony, néhány napja kezdődött, viccelődök magamban azzal, hogy lehet, hogy valami fura degeneratív betegség, lassan álomba-halok, nem lenne rossz és bár mindenáron ragaszkodok az élethez, és nem képzelgek a halálról, de nem tudnék kellemesebb halált elképzelni mint elaludni.

Az absztrakció egyfajta menekülés a valóság elől, néha elbújnék mindenféle formák mögé, védelembe, páncélként feszüljön a konkrét világ és köztem az a réteg, ahová bármiféle gondolatformákat fel lehet vinni, persze nem képzelgésként és nem is kényszerképzetként, hanem átalakítva a valóság minden szegmensét - a nevetéstől a borzalmasig, egyfajta absztrakciós réteggé, ahol bármit úgy lehet ábrázolni, hogy azokban a szemlélőkben, akik nem értik a kódot, nem okoz esztétikai örömön, vagy undoron kívül semmit, nem tesz fel senki kérdéseket. A kérdések önmagukban nem rosszak, csak a rossz kérdések rosszak és gyakran hallok rossz kérdéseket, amelyekre nem lehet válaszolni, mert lehúz a mocsárba, nagyon mélyre, ahonnan visszamászni nagyon nehéz. Milyen a rossz kérdés? Gyanakvó, rosszindulatú? Egy formán belül - ami egészen addig, amíg nem rakom a síkra, bármilyen tartalom lehet, csak a síkkal együtt kap értelmet, ez a minimális feltétele annak, hogy tartalamt hordozzon, de ezen felül természetesen más formákhoz is kötődhet.

Az absztrakció egyre jobban érdekel, már a kilencvenes évekelején is készítettem absztarkt festményeket és grafikákat is, de egyre jobban foglalkoztat újra, főleg a formák kapcsolódási pontjai érdekelnek, ahogyan két forma összekötődhet a síkban, mert a kapcsolódás sokféle lehet, harmónikus és diszharmónikus, színeiben, formájában változatos.
A háromszögek érdekelnek leginkább, mivel van bennük egyfajta többletinformáció, mintha képesek lennének anélkül iránymutatásra, vagy egy folyamat ábrázolására, hogy közvetlenül érintenének egy másik formát, egy vonal, vagy egy négyzet erre képtelen.
A sík önmagában zárt alakzata nem tud annyiféle dolgot kifejezni, hogy a különállósága és egyedi státusza kiemelekedjen, a háttérben mégis megtartja az egész mikro-univerzumot, amelyen a többi alakzat, vagy vonal bármiféle koordináta-rendszer mentén elterülhet: feszesen, kaotikusan, vagy bármiféle egyedi rendezőelv mentén. A sík egyedi tulajdonságai - textúrától kezdve a színen át a kiterjedésig és az formáig, meghatározó, de elnyomható és hangsúlytalanítható, a dominanciája és az alárendeltsége változtatható, aszerint, hogy az objektumok, amelyek érintik, mennyi dominanciát hagynak neki, avagy teljesen elnyomják.

Ezek foglalkoztatnak és egyre inkább, voltaképpen az absztrakció az egyetlen dolog, amely a valóság esszenciáját úgy képes visszaadni, hogy nem sérül a valóság lényege és bonyolultsága, mivel az absztrakció tartalmazza azokat a rejtett asszociációkat, amelyeket egy naturalista ábrázolás, vagy egy elbeszélő, akár félig-absztrakt mikorkozmosz megsért, és ezzel bármennyire igyekszik a lényeg, a mag megsérülhet és szinte mindig sérül is.

A színek és a formák nem tartoznak össze, a szín a fényhez kötődik, de végül kiderül, hogy minden anyag ugyanannak a fizikai jelenségnek egy másik alakja - bár a "fizikai jelenség" már önmagában absztrakció, hiszen a lényeg, a legelemibb részecske, mindig ugyanaz: nehogy azt gondolja valaki, hogy ez valamiféle misztika...eszem ágában sincs misztifikálni a dolgokat és főleg nem áltudományos baromságokat behozni a szövegbe, egyszerűen csak a dolgok fizikája - gondolok most itt a fény-szín kapcsolatra megkerülhetetlenül jelenvaló és valós.

Öltöznöm kell, felhúzom a futóruhám, cipőm és nekivágok az útnak.

Folyamatosan és észrevétlenül van eső Manchesterben, a levegő mindig friss, alig-alig van melegebb mint 15 C, most hajnalra is, amikor kinyitom a konyhában az ajtót és kinézek az udvarra, látni a járdán, hogy éjjel valami nedvesség foltokat hagyott rajta.
Folyamatosan és szüntelenül arra gondolok, hogy jövő héttől egyedül leszek, egyelőre még nem döntöttem el, hogy mit fogok kezdeni a szabadsággal, nem tudom mit lehetne kezdeni vele, egyáltalán kell-e ezen gondolkodni, vagy csak ugyanúgy kell kezelnem mint régen, esetleg jobban, tán mégjobban?

Mi itt nyugaton semmit nem tudunk a környező világunkról, fogalmunk sincs róla, hogy mennyire kilátástalan az emberi életnek nevezett állapot mondjuk Indiában, vagy a környező országokban, a Vice írt arról, hogy Indiában 1980 óta megduplázódott az öngyilkosok száma. Főleg a mezőgazdaságból élők között, ami Indiában 800 millió embert jelent. Az öngyilkosságok száma egyenesen arányosan nő a felmelegedéssel és az egyre erősödő aszályokkal, így a klímaváltozás valószínűleg csak tavaly, körülbelül 60 ezer ember öngyilkosságának volt közvetett oka. Hiába az indiai kormány minden erőfeszítése, hogy tudniillik különleges biztosítási modellekkel enyhíti a károkat, ez gyakorlatilag semmt nem old meg. És ez csak egy morzsa a borzalmakból, amikről fogalma sincs egy átlag nyugatinak. Jó helyen élünk, mert szerencsések voltunk a születésünkkel, és semmit nem tudunk tenni az embertársainkért, csak képmutatóan sajnálkozunk.

Fáj a hátam, remélem most már kisebb stresszmennyiség fog érni, szeretném egy kicsit lazábban tölteni a napjaimat a munkahelyemen, nincs kedvem a felmondási időm alatt sem túlórára, sem többlet erőfeszítésre, csak annyit akarok tenni amennyit muszáj.

Hallom...odakint szakad az eső, szegény Camelot, ma lehet, hogy elmarad a séta? Egyébként soha nem volt még ennyire ócska idő nyáron, ez ami most van ordenáré, olyan mint egy kibaszott rémálom, a legszarabb időről szóló, konzumidióta nyafogás, magamba húzom a valóságot és nem foglalkozok marhaságokkal.

Vasárnap berendezem a kisszobát gardróbnak az első szobát pedig stúdiónak, a hátsót meghagyom vendégszobának, utána hívok szemeteseket és kidobok mindent, ami felesleges.
A munkahelyemig ma futva megyek, körülbelül 8 kilométer, az semmiség, legyúrom, letudom. Izomlázam van, de nem érdekes, néhány lépés után észre se veszem, jövő áprilisban le kellene nyomnom a londoni maratont.

Kicsit szészórt vagyok, nem pontosan tudom mit kezdjek magammal, de 40 évesen ideje lenne végre valamiféle irányvonal felvázolása, hogy merrefelé és hogy ha arrafelé, akkor miért, mivel és hogyan...

Aludnék, most legszívesebben aludnék tovább, de indulni kellene sétálni, mert Camelot lent mászkál ide-oda és hiányzik neki a séta, hozzáigazodott az én bioritmusomhoz, velem kel hajnalban és ilyenkor a legaktívabb, majd napközben csak úgy elvan magának, alszik, eszik.

Tegnap futottam hosszú idő után újra, érdekes, mert este még úgy tűnt, hogy izomlázam lesz, de reggelre alig érzem, szerintem holnap reggel futva megyek munkába, ez körülbelül nyolc kilométer, van ott zuhanyzó. Vissza kell mennem oda, ahol eltévedtem, az elágazáshoz.

Végignéztem az Endomondo archívumában, hogy mennyit futottam régen...elképesztő, és pikk-pakk visszakerülhetek ugyanarra a szintre, főleg, hogy éppen úgy élvezem. Valami tavaly februárban történt velem, mert az archívum alapján akkortájt egyre kevesebbet kezdtem mozogni (biciklizés), de a törés egészen pontosan 2016 decemberében történt, ott látszik a statisztikákban egy drasztikus csökkenés, azon a ponton egyszerűen elkezdődött a hanyatlás (az okát nem sejtem), majd utána még jött egy halovány felívelés, mert elkezdtem sokat szobabiciklizni (szerencsére ezeket is archviáltam), de a sport célú tevékenységeim száma szignifikánsan csökkent.
Érdekes volt visszakövetnem, és tök jó, hogy évekre visszamenőleg megvannak ezek az adatok.

Örülök az új munkahelyemnek, nagyon várom, hogy végre kezdjek, ez a mostani...kétségbeejtően fejetlen ott minden folyamat, tegnap borzalmasan leszívták az erőmet, ami nagyon nem jó, de...végül is, nem lenne baj, ha néha előfordulna ilyen, de ez itt egy folyamatos őrület, mintha ez lenne az alapműködés, mintha másképpen nem lehetne.

Imádom ezt a csendet hajnalban, főleg ha van hozzá egy olyan féle zöld tea amit én szeretek: halovány, erős és nagyon aromás, mert így frissít. Van egy olyan színárnyalata a zöld teának amit akkor lehet elérni ha maximum olyan 20 mésodpercig áznak a levelek, ez egy nagyon világos zöld árnyalat, pontosan a határon van aközött, hogy elkezdjen a csersav markáns íze átszivárogni a vízbe, és aközött, hogy túl gyenge legyen, és én ilyenkor szoktam abbahagyni az áztatást és így szeretem leginkább.

Már jóval később világosodik. Este azt a könyvet olvastam amit most vettem júniusban az időről, ami G.-nek is tetszett, nagyon jó könyv, csak lassan haladok vele, mert mellett több más dolgot is olvasok.

Hétvégétől újra egyedül fogok élni, éppen úgy mint tíz éve...kicsit tartok tőle, nem tudom mi vár rám, félek kicsit a magánytól, pedig egyúttal szeretem is, de most nem magányra vágyok, hanem teljesen másra. Titok mire, ez most ilyen igazán, naplószerűre sikeredett vágy-mondat, titokszőnyegbe csavarva...

Indulunk sétálni, C. már türelmetlen, fújtat és szuszog, úgy tesz mintha nyugodtan aludna, de közben a mogyórónyi méretű agyának minden tekervényében zöld teniszlabdák vágyképei pattognak ide-oda.