képek, betűk

Nemrég jöttünk meg a sétából, egészen csendben voltunk ma. Általában végig beszélek C.hez, mindenféle butaságot, megvan a saját kutya-ember nyelvünk, de ma nem volt erőm hozzá, csak gépiesen dobáltam a teniszlabdákat és figyeltem rá, ahogyan kell. Az éjjel szinte minden órában felébredtem, némaság, sóhajok, üresség-érzet, kétségbeesés - megfognám a kezét, hogy ne bántsa magát, senki nem hibás, senki nem bűnös, hacsak nem nevezzük bűnösnek a távolságot, a féltést, a gondoskodásra vágyást és a féltékenységet, amit művel velünk a saját történetünk minden pillanatban. Elfogadni mindent, némán és csendesen, nem keresek kibúvókat, nem adom fel és továbbra is próbálkozok, mindent megteszek, hogy megmaradjon a legcsodálatosabb dolog amit eddig életem során éreztem. Életemben először alulmaradtam önmagammal szemben, óriási kudarc ez nekem, de a kudarcok azért vannak, hogy erősebbek legyünk tőlük.