képek, betűk

Nem aludni, nem lélegezni, nem lenni,
mikor zöldlegyek nagy, rózsaszín szemekkel
kukucskálnak delfin-szerű tested réseiben,
aludnál, de nem mersz, óhajtó és oldalazó
kényszer-félelem hangszer, dalol, lábdobol,
sóhajjal lemosott könnycsapok: félelem...
nyúlfogaival mar beléd a kényszer, hogy
a saját alvó tudatod valójában bánat.

Alva akasztó-odú dalodba szőtt nématudat
elmúló nézései forrongó gyászának,
hogyha a tudás intelem lenne és lemállna,
hogyan maradna nyomaiban gyertyaviasz,
gyerekkori ujjlenyomat őrzi szomorúságod,
felzabáló gondolkodás, elsimító haláltudat,
elhomályosít a Valami. Téglaszerű ovális,
háromszög kör, kialavad szemgolyó-bojt,
a szavak összefüggéstelen simogatásokban
rezegnek a nyelőcsövem legfelelső részén,
ahol az ég felé hajló vasakró és a nem-tudás
körívbe rajzolt, félkész egyvelege elfelejt.

A pillanat, ami virágszirom, kék-lepke
tátikázik rajta, kókadt szárnyaiban a kétség,
a soha ki nem mondott félelem, gyávaságnak
tettetett bizalomhiány, tudja: nem véletlenül
nem mer, a tökéletlenséget érzékeli, a
lezárás, a komolytalanság és a könnyek
zárócsapjai, déltánc és simogatás: fékek
a szekrényben, karfáról himbálódzó
néma tekintetek körmonfont kanyarjai,
átváltoznék, lennék jobb, lennék olyanabb,
hogy hinni lehessen nekem, hogy alvó
szemeidre suta csókot rajzolva olyan legyek
ami miatt lélegezni érdemes, hogy dobbanása
elpihen, nem néma, nem-nem-akarva, nem
fájdalomba bújva: életnek dacos arcában
megbújva könnyebbség lenne: nem súlypont.

Amikor elfogadod, hogy baj vagy és nem a baj
ellenszere, hogyan lennél, mutogatva rajzoló
bábfonál, kéreg a csomókon, könny a
bőrödön, csorogva maró kaparó-karom
nem látott éjszaka, nem érzett csók
kölniszagú mintázatokon, elveszett
kopogás, egy vicc: csendes túlzás.
Tilos aludni, tilos levegőt venni:
előjön minden, elterül elveszett
szigetekeben, és kisebb
egyre kisebb, nem mer
nem van, múló semmi
aztán végleg sóhajba
tűnik és megszűnik
mintha ott sem
lett volna soha
az a pára.