csücsörítő kislány szobrodból úgy nőtt elém minden meséd,
mintha mindig bennem dobogott volna az egész veled-lét,
a kert új kapukat nyitott, ahol átbújtunk árnyas lugasnak
tűnő idő-ablakok csendjei és kuncogó szájai közt, olyan
játékokból, melyek titkos kódjainkat úgy forgatták, ahogyan
régi épületek hűs falaiból a párolgás, apu integetése,
a rozsdás vas-szerkezet kongó képe, a titkos ölelés, hűvös
mélyen kavargó csók, nyelvek sodrásából az ájulás,
bolondos táncod: a mosoly állandósult, feszítő erői,
szétmarva minden rácsot és bezárt ablakot, a csücsörítő
kislányból felnőtt, majd a nőből varázs-kislány bolondos
képe, a növények párája, szikrázó tündöklés sóhajtása,
sòs bőröm érintése száraz ajkadról a vigasz. Alámerülve
óriás-zöld bolygód sugarában, boldog táncok szélén úgy
evezve, körbeérve karjaimmal, öleléssel, fájó harapásokat
próbálva, melled felett ujjakból szellő, lógtam volna örökre,
körmönfont nyár-tájként hűvös cumulusokat növesztve,
minden lépéssel a jelen szigorú szemei fölött lebegve, képtlen
és érthetetlen égbolt-vonzás előtt hajlott kaktuszok,
kövér tölgyek, moha-puha hangyafészkek és hajócska-lábfejed
beomló lépéseiből kedvesség, elcsendesült pislantásokkal várva
a titkos-kert utáni búcsúzást, az elválás könnyebbnek
képzelése: a túlélés mocskos evezői, lassan lökjenek,
taszítsanak olyan dombok felé, melyek mögül meglesni
könnyedebb önmagunk bezárt valószínűtlenségét,
gyermek szemeid mustár majmait simítani, hogy illatod
örökre ott keringve bennem, képtelen bájok vér-sóhajjá vakarása,
integetés és nyeldesés végső morajában eldőlni duzzadó
szemhéjak holdacskássá áztatott, távolodó földrészei közé.
No comments:
Post a Comment