képek, betűk

Gyors csókunk melegsége mint emlék belőled,
Távolról üvöltő, őrült fájdalom, az érinthetetlenség
börtöne: esténként feszítő, markoló sóhajjá nő,
és a folyamatos zakatolás, a vákumban tátogás,
az arc és a kezek képei, illatod mint szellő, húsunkba tép.
Harapástól vérző ajkadról lógni a mélybe,
lábaink és karjaink ölelnek létezésünk lalázó dalában,
a körénk fonódó táj egyre mélyebb és végül elmerül,
eltűnnek a sétálók, a vonatok, az elmosódó
némuló háttérdübörgés és a megmaradt néma csendben
csak szemeidben élek, bennük
táncolok, ha lenne valódi kezem érinteném,
de csak ülök, emlékem könnyes dobozán,
ahogyan másnak ott a minden, nekem csak ez a
kicsi marad itt, az apró csókunk mélybe égett
örök vágyvirága, zölded, válldombod és
pillantásodnak hűs szellője néma felhőm közepén.