képek, betűk

"Vajon mennyivel jobb küzdeni, mint feladni?" - ezt a sunyiságot tette fel kérdésnek ma reggel J., miközben a fogait piszkálgatta a körmével. "Gusztustalan vagy." - közöltem, de nem tudtam válaszolni neki semmit az eredeti kérdésére. Ma ilyen mosolygós, párbeszédezgetős napom van, nem tudom meddig fog tartani, így sütkérezek még a jó dolgokban amíg lehet. Lehetne még valami ráadás? Körmönfont, alsószoknyába bújt válasz, csíkok a hátamon, még az előző életből, vagy az elozo méhből - de nincs. Egyedül az egyedül van itt, de az legalább érezhető. "2014 van és még mindig vannak olyan programok amelyek (követelem, hogy figyelj magadra) nem képesek elmenteni és visszaolvasni az ékezetes betűket..." - morcogott maga elé J., miközben semmi olyan nem történt amiről érdemes lenne "ő", "é", vagy "x" betűket leírni - körbeveszi az egészet egy felhő, amiből delfinuszonyok lógnak ki, de nem kell idegeskedni, nincs pánik, ez természetes. Egyertelmu. Egy halacskás kép lesz a profilképem, (isten egy vérhólyag) nem az akvárium szimbolikája, hanem a talált hal mintázatának szépsége miatt - nah, ez egyensúly, a szépség iránti vágyam szabadon engedése - egyenesen a nadrágomból, vagy szoknya - attól függ milyen napom van. Már a második karórát veszem ezen a héten, de ez az utolsó sem tetszik, valakinek odaajándékozom. Van valami bugyuta, együgyű a vásárlásban, átadni magam az önzésnek, bűntudat nélkül - vajon csak ennyi? Személyes kvalitás, személyes kérdés - éntudat? Ennyi? Nincs ellene bizonyítékom, csak a lepusztult, szétolvadt táj és a kipusztult fajok? "De ez nem lehet akadálya a kényelemnek!" Próbálok elvonatkoztatni, képzeletben köröket rajzolgatok az asztalomra, vagy elképzelem, hogy tudok szaltózni hátrafelé - egyik sem segít. Ez értelmetlen. Dolgoznom kellene.