képek, betűk

hajnal, kinézek az ablakon, egy pár üti egymást a a parrswoodi buszmegállóban, a nő egy fejjel magasabb, megragadja a férfit és nekicsapkodja a busz oldalának, üvölt közben, a férfi csak hallgat, azután mindeketten bőgnek, majd behúzódnak a buszmegálló sarkába és állva próbálnak dugni, talán sikerül is nekik, nem tudom, nem nézem tovább. készülök futni, a láthatósági mellényem, mint egy nagy, algáktól zöldes tó, ráfeszül majd a nedves vállaimra. nádszálak nőnek ki belőlem, gyökereik átszövik a belső szerveimet, képzelheted, hogy mennyire nehéz így egyensúlyozni az út szélén, hogy a részegeket hazafelé fuvarozó kabok el ne sodorjanak. Ezután azután lesz, és én épp úgy leszek majd a kilenc óránál, mint múlt héten, megnézem a bankszámlakivonatomat a közeli ATM-ben, esetleg veszek valahol magamnak egy üres játszóteret, ahol úgy libikókázhatok, hogy közben nem kell szellemesnek álcázott: kiazokosabb, kiazerősebb monológokat és dialógusokat hallgatnom, a hangosbemondóra emlékeztető arcokból, csak ez a szellemlepel maradjon rajtam, pont így, a szívhangom meg csak üsse az ütemet, ahogyan szokta, semmi kitérő, semmi félreütés, minden koppintás legyen a helyén, hogy az öröknek tűnő unalom itt maradjon, mert megnyugtató.