képek, betűk

általában van időm nézelődni útközben idefelé, de csak ugyanazt látom, minden reggel,
hogy többet kapjak, ha szabad "kapásnak" nevezni a nézelődést, talán ott kellene aludnom valahol;
azok mellett akik látszólag érdekesebben élnek mint én, de attól tartok, hogy egy idő után: minden unalmas.
Kirsty az új mobiljának örül, pufók, barokkos arcához parókát képzelek, "the problem was there" - mondja
valamihez hozzácsapva ezt a mondatot, bűbájos, ahogy fintorog mindenen - ananász illattal veti be
az asztalmezőket. Reggel, idefelé jövet arra gondoltam, hogy lehet-e valami kizárólagosan jó?
A palacsintán kívül. Mondjuk a pénz? Ilyen kérdések és ilyen válaszok tucatszám...,
mindez sem komolyságot, sem mélységet,sem értelmet nem jelentenek, de nagyszerűen kitöltik
az űrt, amit próbálok túlélni. Egy irodai díszletbe bújt történeten keresztül, átrángatni magam
azon az őrületen, ami valóságként kísérti az ébrenlétem minden pillanatát. Kifogyott a rágógumim.
Sehrish vékonyka hangja belekeveredik a kávé szagába, kívül próbálok maradni a saját valóságomon,
de egyre beljebb kerülök, kíváncsi vagyok arra, hogy mikor lesz újra elegem, mikor fogom akarni: hogy
odébbáljak, hogy kilépjek, csak azért, hogy majd egy másik irodában, hasonló arcok között,
ugyanilyen daganattá növekedjen az élettelenségem. Táncoló zsiráfnyakakat
képzelek magam elé, hajladozó nádszálakat a gólyási kanális partján, ott a fűben cigizve, a felhők és
a hangyák figyelése közben: az egy kicsit én voltam. Az elmúló, de beragadt emlékek tesznek igazán
sérülékennyé, hogy álcázd: farkasfogakat, bohócsapkát, vagy babaarcot növesztesz, ki hogyan, védekezik
a szúrós, tüskés és megalázó szituációk örvényében: "vagy csak én vagyok így?" Lehet itt bármi érdekes
történet? Nem nagyon, de leírom, hogy könnyítsek magamon, pont mintha a wécében: nyöszörögve próbálnék
megszabadulni az összes belső szervemtől: sikertelenül. Próbálok minél közönségesebb lenni, hogy úgy
simuljak bele a szürkeségbe, hogy ne lehessen látni belőlem semmit.