képek, betűk

kizuhantam az új nappalink ablakán,
csak úgy:
a Hold alá, ami most, bár teljesen sötét,
nem akadályoz, mert:
világítanak a csigák a járdán,
így:
könnyű lesz elsétálnom a következő letérőig.
csak tudnám, hogy melyik madárhang melyik madáré,
hallgatom őket minden hajnalban, de tudnom kell-e egyáltalán? ez valamiféle
kényszerem: az ismerlek érzés. csak díszlet: a tagadása és a követelése is, hogy ki és
miért, mit fogad be. "már csak menekülni akarok", minden és mindenki elől,
mert van egy pont, amit ha átlépek: a maradás gyávasággá változik. Rikítószöld
mellénybe préselem a felsőtestem, az autók majd fa-árny-képket vetítenek hátamra, ahogyan az
októberi hajnalban szaladok az út mellett. Ahh, tegnapelőtt
volt okt. 23., emlékeznem kellene valamire, de
elvették tőlem az emlékezés képességét, kiszívták egy csövön keresztül, üres lettem: csak alszom
vagy épp fent vagyok. Ennyire futja: nem érzek semmit, ami összekötne veletek ott a múltban,
esetleg, olykor ha tavasz van és langyosság, ha fújdogál a szél: akkor az-az illat,
fűzfákat varászol nekem. vagy ennek, akit nekemnek hívtam. Most megint a madarak,
most újra belégzés, elengedni a kapaszkodókat, hogy felkapva: elfújjon,
akármerre, nem számít a helyszín, a táj, nem számít a nyelv, sem a magány,
nem akarom tudni mi fontos és mi nem: az ítélkezés szigorú szájszegletét letörlöm,
helyette nem rajzolok mosolygást: inkább csak egy egyszerű vonalat: ettől-eddig,
erő, hangulat és üvöltés nélkülit. Talán rigó? Talán pinty? a rókák,
bátor osonása a mozi és a kertváros között, hajlott fák árnyéka
elrejti őt és engem is, nem létezek, nem vagyok: csak
a csend és a kevés szavam, ami talán nem
jó semmire: pont mint én.