Szemek magasságban

Nem emlékszem, hogy mi volt az oka,
hogy megszülettem. A kíváncsiság,
a szükségszerűség, véletlen,
más, rajtam kívül álló dolog,
kitaláció. Alig érkeztem
vissza a múltból,
kinevetett a saját arcom,
a szám széléről az éjszaka
virágszirmokat eregetett,
minden lépés egy-egy ütés volt
valamelyik vállamba,
foltjai
üzeneteként velem maradtak,
kéklő erekkel átszőtt kérgem alatt.

Ma délután,
az októberi nyár napsugaraktól
ragacsos mancsai közt
eltáncoltam egy végzetesnek tűnő pillanatig,
az ebédlőnk homályos ablaküvegéről párát nyaltam,
emlékszem arra,
hogy életben voltál,
egyáltalán voltál,
létezésed bizonyossága
gyomorfájás, bűntudat, időtlenség,
olyan dolgok, melyekről hiába tudom,
hogy megölnek,
fájnak, mérgeznek vagy marnak,
mégis ragaszkodunk hozzájuk,
az eszmélet legutolsó másodpercéig.

Tegnap együtt aludtam a kiskertből kivágott nyírfa
utolsó jajszavával, elsusogta
az összes környező madár titkos nevét.
Hagytuk egymást lélegezni,
helyet az elköszönésre,
az elmúlt néhány perc nem történhet majd meg,
a szüleim szuszogása kegyelem,
ennyire emlékszik az a valami,
amit eszméletnek gondoltam,
számolom a dudorokat a mennyezeten,
a köveket a kerti ösvényen,
odaülök melléd a fűbe, mosolygunk,
az arcomhoz hajolsz,
megiszod a könnyeimet,
ez a tagadás egy bólintás része,
kénytelen voltam elhervadni és öledbe hullani,
aludj az álmomban,
óvlak a fűszálak élétől,
az volt a szememben,
ez a kép - a megmaradás fércmunka,
még az őrülethez is gyáva voltam,
kitéptelek, arcodat szétmorzsoltam szélben,
foszlányok egy átbeszélgetett éjről,
tükrös bőrükön értetlen tekintetek,
óvatosan egyensúlyozva élünk,
kérdőszavak fojtózsinórjain lógva,
árnyékkal meghosszabbított
combjaink az iránytűk,
kilógnak az éjből,
ez az ötödik égtáj,
a kényszeres megmaradás könyvjelzője,
tőlünk és tőled, unalomig hordott ékköveink
idegesítő kocogása, vég és szépség,
ok nélküli bánat, mutogatva,
némán, az arányok újrarendezett torzóinak
elfeledett tátogása, szabályok fermentációja,
mosolyokkal táplálkozok, olykor kilesek
a kudarcom történetének
részeg indulathimnusza mögül,
és félek, azért, hogy ne feledjem
a szekrények és az ágyak bevésett
emlékeit, szavak értelmetlen szorzata,
szorítás körben, hideglelés csendben,
ahogyan hagyta, napsugár zseléből
formázott képtelenség,
a hallótávolság végtelenné vadult
szerpentineket váj közénk és vörös
falevelekkel hinti be altestünket,
amikor nem hazudunk, tudjuk
soha semmit nem feledhetünk.

Ébredés után

Egész éjjel ugyanabban a pillanatban jártam,
fel-le, mintha más légzése lennék,
csillagtalan mennyezet alatt,
szeplőtlen falak ölelésében,
próbáltam elbújni a soron következő
véletlen elől,
mint gyerekkoromban.
Hiába minden tűz, úgy fogyok el,
hogy közben tudok a lassú szétmorzsálódás
borzalmáról - kötözöm, festem, álcázom magam,
de végül ugyanaz történik,
áttetsző szellemekként mosolygok
várom a kétirányú megbocsátást,
a kegyes hazugságot,
vagy egyszerűen csak azt,
hogy átfolyjon rajtam az idő,
és hagyjon egy újabb percnyi menedéket.

Otthon.

Nem lehetett volna kihagyni, egyetlen lépést sem,
tönkrement percek alattomosan eliszkoló balladái,
roggyant oszlopfőkön tántorgó hajnali zörejek,
az emlékek kicserepesedett szájkarimája,
pipázott velünk a környező tér. Gőzében anyámmal
autóztam Megyer felé, azt mondta fél attól,
ha meghal nem láthatja többé a természetet,
mert az mindig szép, ha esik akkor azért,
most az októberi ködfátyol az ekecsi határ felett,
a telet nem szereti, de hiányozni fog. A befogott
látványok összenőnek és a színek örvényléséből
szürke gyurmagöröngyöt szült a hallgatásunk,
nincs többé harmónia, csupán az egyetlen kép,
mely átmenet nélkül vedlik át hollófekete magánnyá.

Az üresség gyógyszer,
majdnem mindenható,
nem elterel, inkább kimar,
eltűnsz, s veled szavaid is,
történeted és reményeid,
mintha nem léteztél volna,
és rá gondolni sem tudsz,
nem érted a fogalmakat,
nem tudsz látni, járni
hallani és fájni, nem vagy,
nincs senki, nincs halál,
csak az elnémult semmi.

Vázlatokat gondolok magamban,
vagy inkább meséket,
valami olyasmiről ami nem e világról való,
ahol nem úgy látjuk egymást,
ahogyan megszoktuk, mint különálló lényeket,
győzteseket, veszteseket,
ahogyan azt az evolúció meghagyta nekünk,
vacsorára, ebben az egy testben,
ahol csak egyetlen eszmélet fér el,
olyasmiről álmodtam amiben én voltam te,
azután mindenki, végül,
mintha szédültem volna,
közben megértettem, hogy miért 
az a sok erőszak,
a közöny és a kapzsiság,
mitől lesz ez az egész,
egy fura, hatalmas bánat.
Felfogtam, hogy az összes vallás,
eszme és gondolat a haláltudat béklyójában fogant,
hogy mindent áthat az a borzalmas tény,
hogy elmúlunk.
Az idő rövidsége szülte önbecsapás
és a látszólagos elismerések begyűjtése,
hogy miféle gyermeteg rettegés van
az országhatárok, zászlók, sportversenyek,
hadseregek és az összes versengés mögött,
hogy mindez csak egy csecsemőkorát élő,
időkorlátos testbe zárt eszmélet tragikomédiája,
ahol az egyedek kívülállósága okozta rettegés
olyan korlátokat fakaszt,
mely bármilyen továbbfejlődés elől végül
újra és újra visszamenekül a saját maga börtönébe,
mert a test megsemmisülésének a lehetősége,
az éhség és a szomjúság lehetősége,
a szaporodási lehetőség elveszítése
oly nagy félelmet okoz,
ami lehetetlenné teszi azt,
hogy az önzés végül,
többségében ne győzzön.

Az asztalnál, ahol élek,
görnyedten mint egy hernyó,
hallgatom a tengert,
kék négyzet mágia,
öntenyésztő akvarisztika.
Bármit elhiszek,
nem kell elképzelnem,
a székek őrlőfogak,
a füleim antennák,
mosolyod ránc a terítőn,
kenuval ereszkedünk
a folyosón, a lépcső
vízesés, nevettél.
A fürdőben
újabb ráncot,

mutattam magamnak,   
miközben egy belőle
megmaradt
habfoszlány átkarolta
a lábfejemet,
tüdőm fekete
medúzaként lebegett
a part menti kövek
előtt. A szemközti parkot
éppen
körberágja a Hold, 
miközben nyugtatni
próbáltalak,
rájöttünk, hogy
a szekrényben
tényleg vannak szörnyek,
ha lámpa
nélkül alszunk,
figyelnek a

résnyire nyitott ajtó mögül,
türelmesen várják, 
hogy az idő elsorvasszon,
és
elvihessenek.
Minden pillanatban
egy lépéssel közelebb.
A fűtőtest kattog,
a hűtő mormog,
a félhomályban
hajszálaink egymást
keresik, hogy 
összenőhessenek.
Az óra halált játszik,
újra kezdi, ütemet vált
minden kattanás,
zörej,
altatódallá szelídül.
Életöröm - veled,
odakint vagy,
bármennyire magamban
akarnálak, idegenek vagyunk,
szavak közt eltévedve,
az igazi titkok:
bűneink,
feldolgozatlan
zárványok,
négykézláb lépegetés,
zoknis kezekkel,
ugatok közben,
kacagás,
alma illatot lélegeztünk,
szabadesés közben.
mesélek neked,
a nagyon apró lépcsőfokokról
nagyapám borospincéjében,
az egyik fal mentén,
polcokon
télire elrakott almák,
szemben demizsonok,
csövek és a borfejtés
szaga, minden annyira
ködös,
papa elment,
a határvonalak varratai,
maradtak,
hegek nélküled,
hányavetin
összefércelt lyukak foghíjaiból
integetünk egymásnak,
pillanatok,
melyekért nem kár.
Nem.
Itt voltam,
nem hagytam nyomot neked,
pedig nagyon
akartam.

Hónapok óta nem követem a híreket, 
nem figyelem az emberi civilizációt,
az sem érdekelne
ha egy kisbolygó közeledne,
és az almánk felületéről
végre lepörkölné
ezt a vaskos, zöldesfekete penészt.

Számomra már idegenné lett nyelven írok,
titokban, mintha olyan dolgokra várnék,
melyek úgy múltak el, 
hogy meg sem születettek.

Két év óta először hazarepülök, itt hagyni
St Albans-t ugyanannyira jelentéktelen,
mint megérkezni valahová, ami
ugyanannyira jelentéktelen.

Az összezáródott rések mögül, ahol lakom,
minden idegennek tűnik, a terek kérdései,
a szokatlanság harmóniái, alaktalan vackok.
Szemben a The Farmer's Boy vasárnapi arcai,
a kora esti dugók füstjére írnak,
kiismerhetetlen szavakkal,
szögletes formákat.

Az összes őszinteség elfér egy
könnycseppben, minden fájdalom
egy mosolyban, ön-ellenőrzés
nélkül maradt bábok,
figyelem az idegenek himnuszát, 
a kutyasétáltatók fura önbizalmát.
Egy bodros, szőke harmónia,
virágmintás kézitáskája,
benne játékok, magány és dobozok.

Soha nem volt,
nem hangzott kérdésnek,
nem formázott meg egyikük sem,
próbálom megérteni, hogy mit látnak belőlem,
melyik kérdést, melyik tagadást
és melyik vigaszt hagytam
nyitva,
hogy szivároghasson.
Olyan egyszerűnek tűnik a beszélgetés.

Nem hagyott egyetlen percet sem,
kicsoda, fogakkal,
szövetkabátba burkolt húsa,
göndör, fekete esőt spriccel az ernyőkre,
a csoportok témáit próbálom megérteni,
a közös céljaik egymásra utaló momentumait,
oltalom és ráutalás,
egyben a képek visszataszító magabiztossága.

Szeretnék beszélgetni az idővel,
mit akarhatnék tőle, kevesebb tükörképet,
kopaszodó fákat, szerényebb kacsintást
és függetlenebb elhalálozást,
forróbb higanyfürdőt hófehér habokkal,
lábaid szaggatott rajzát
nèhány kedves mormogás mögött,
véges leépülést egy gyermek mosolyában,
türelmes üvöltéseket.

Elmúlt, könnyed csapongás,
árulkodó szégyenkezés minden kérdés közben,
múlt szegleteiben elveszett történetek szikrái,
kiterültek egy kocsma teraszán,
a mentők szirénái előtt,
széttett lábakkal lubickolva, vidám szorongás
két megfelelési kényszer közt,
kellemes az öntudat, ha semmit nem bizonyít.

Virágok szüntelen újra létezése,
elköszönni a véleményektől, próbát enni,
bizonyosságot kéregetni, majdnem voltam,
majdnem akartam,
egyszer mint emléked üteme,
szavakkal beborítva, könnyeid reggeli
szabálykönyve,
szavainktól koccanó pohár.

 

Véletlenül lettem, véletlenül emlékszem, az életemben minden csupán véletlen. A céltudatosság, szorgalom, tehetség jelentéktelen összetevők csupán az örök mozgás véletlen nagy és bugyogó masszájában.

Végül is csak egy tér,
óvatosan merültem bele,
azt hitték, én hittem,
felvetett sál,
alul érzem,
sűrű kevert végtelen pufók
merülés a velőm zsámolyának
bársony ágyékában,
akarat, az a nagyon tolakodó,
kívül gombolós szokatlanság,
hogyan képzelgünk?
Melletted
Horkol a szerelem,
A pókhálóba ragadva
Nem szabad reszketni,
Pizsamája foltjai
térképként irányítják
a lepkéket, feketével
körbefirkált jóslat,
az csipogja a helyes irány,
visszafelé, 
sosemvoltba,
vélemény,
kiértékelés a hasfalon,
mutatja: mássz.
Homlokkal előre a sötétben,
sápadt jelenbe áztatott
csuklók, parádés kiválás
a valóságból, fizetek,
mész és semmit nem találsz,
fizetsz, megyek,
dulakodik bennünk a
megkínzott zöld gyík
gyerekkora,
egy letépett farkinca,
hadak a dobozban,
gyilkos standard,
olyan legyél,
alakban beszűkített,
köpködj, ő pedig mutogasson,
testvérből mímelt,
végül gyűlöletből
faragott alakzatot nektek,
hogy jól lakjatok,
adott
háromszögeket, 
"Hogy vagy?"-okat,
"Jó éjt!"-eket,
négyszögeket,
kacsintással tudott énekelni,
elfújnak végre,
ő maga lett
a gyertyaember lelkendezése,
megemésztette amit kellett,
szeplőtlen halálmagzatot
gerinced mentén vakargatott,
embersziget peremén,
életreszóló és tartós,
kirakathit,
farok végén lengedező zászlók,
éppen álmaid párját hajtogatja
alufóliából, remek lesz,
történelmet hamisított,
azután azon is fordított egyet,
végül elhitte magáról,
hogy fényember,
ez mindig megtörténik,
amikor
a szépség 
hallgat.

 A "közízlés" a legijesztőbb fogalom,
kollektív koprofágia, késsel és villával.

Magunkon keresztül,
hová merülhetnénk?
Példaként egy kört hozhatnék,
középre álltál,
sugarunk kitapinthatatlan árnyék,
a kinti világhoz láncol,
emlékeinken keresztül,
múlásnak álcázzuk a halált.
Az idő és a kor: mindig előre,
láthatatlan buborékkal von be,
bezárjuk a még élő szellemeket,
engedelmességre vágyunk,
megkapjuk, mint emléket,
melyben
egész éjjel sétáltunk,
kocsmáról-kocsmára,
a másnaposság szédülése
mezítláb ért bennünket
egy koszos járdán,
a kábulat kódja ártatlan ölelésben
kapott értéket, így maradt,
ott maradt, távolnyári hajnalban
a langyos bitumenen.
És ma, talán mert ősz lett,
gondolatban virágot viszek sírjainkra,
talán ott találom magunkat a temetőben,
ahogyan a szomszédos sírkövön ülve
cigarettázzunk.
Egy kereszt mögé bújok,
várok, amíg a szél elfúj bennünket,
a csokrot emléknek hagyom,
majd útban hazafelé
leveszem a cipőmet,
hogy a hideg fűben lépkedve
újra érezzem amit akkor,
ott a járdán.

A szimmetria, mintha a járdán sétálnék,
lábak nélkül, intenek, mehetsz,
hónapokig nem szólni,
végig csendben,
savban lebegve,
olykor felébredek,
mosolyogtam?
röhögtünk?
táncoltunk?
falevelek alatt,
az esőcseppek vékonyka lábak,
kötélen a csuhébábok,
szemek a pulóverem karjain,
nem vagyok benne,
sárkány fejem,
nem tudom miért látom,
átfordulok, alszom és felélesztem,
nem emlékszem, többféle grimasz,
jobb helyen,
megszorzom, ugyanaz a válasz,
arctalan félelem,
névvel, címmel, vágyakkal,
torzók székletből,
szögletek vallomása: alkalmatlan,
sokféle jelen,
tört határvonalakkal,
nem tudom melyikben élek,
úgy hiszed igen,
mosolygok:
baszódj meg: tagadj,
legyen könnyebb minden,
a hazugság
a legkisebb bűn,
rendben: dicsfény.

Az elvont dolgok követelőzése,
bárcsak érthetném amit gondoltál,
az időutazás mégsem lehetséges,
öngyilkos barátokról mesélni hatásvadászat,
kegyes csalódás nagy dolgokban,
egyetlen isten sincs,
a valódi titkok az öntudat
és az első, életnek nevezhető reakció,
újraszámolom a lábujjaimat,
végtelen fakerítés.
A középiskolában volt egy lány,
gruppenszex tárgy az öltözőben,
egyszer én is odatérdeltem mögé,
figyeltem, ahogyan más farkát szívja,
nekem nem állt fel,
seggszaga volt,
szégyenkeztem az impotenciám miatt,
elmenekültem,
hallótávolságon belül van minden percünk,
őszintén visszaemlékezni
díszes bejáratú perverzió,
mintha sárga Domestost hörpölnék,
amikor az emlékek ritmusa,
kígyóként sálat játszik,
végül kötéllé lényegülve elcsábít.
Mégsem jobb meghalni,
az értelmetlenség az idők 
élvezésének megtanulása?
Valótlan kezek, nyelvek a szádban,
ujjak a seggünkben, farkak a vaginánkban,
szájak a makkunkon, ennyi volt?
Vagy van valami a naplementében is?
Utódod is lett. Akkor boldog vagy.
Azt mondják.
A lassan körző fekete rohadékok szárnycsapásai,
minden koron át ugyanaz és hasonló,
ismétlődünk: fakó láncszemek,
rövid életünk miatt alig észleljük,
a kegyetlenség jobb-lét mögé bújtatva,
a szabadság nemzetek és országok
rácsai mögött.
Valójában, persze soha nem volt.
Szép lettél volna,
több mint a nyár,
nyersen
felcsattanó melódia,
Sziget ennek a szartengernek a közepén,
egy elélvezős szombat reggel,
július forrón éles árnyékai,
a napot nézzük a lábujjaink felett,
mintha megcéloznánk az örökkévalóságot,
a fák koronája újra zöld,
várjuk az első havazást,
a mikulás csomagot,
hogy valaki írjon,
a kijózanodást,
a gyógyulást a rákból,
vagy isten jelzését,
teljesen mindegy,
múljon az idő
és ne kelljen emlékezni.

Összevissza, saját nyelven,
a jó és a gonosz - ilyesféle nevetséges
varratok mentén lépegetünk,
mostanában újra a földön alszok,
szürke pokrócok közt hússzelet,
álmodok is - ma vámpírok elől bujkáltam,
de csak arra emlékszem,
hogy az egyikük nyaka nagyon hosszú volt,
amikor beszélt egy buborék vibrált az álla alatt,
mint egy pulykának,
még nem, már nem és közel sem,
várom, hogy tovább éljek,
saját primordiális koromból,
ciklikusan újjászületve
és mindig ugyanazokba a hibákba halva,
lassan degenerálódva,
hogy fájjon,
Manchester jutotott eszembe,
ahogyan kocsmáról kocsmára jártam,
ájultra ittam magamat,
hogy végül egy über hátsó ülésén
az utolsó eszméletemmel felismerve
a bejárati ajtónkat,
hazaérjek - ahol az a hideg káosz,
amit leheltél,
a jellemünk okozata sors,
melyben
kevésbé vagyunk érdekesek
ha nem hazudozunk,
nem ér-tem-a-mit-gondolok,
csalt szavak
alfa ereje,
megroggyant térdekkel előtte,
imát várna,
kapjon hát,
hogy élhessen,
hogy teremteni akarjon,
vagy inkább ne,
végül amikor kijózanodom,
minden alkalommal elveszik valami,
de soha nem fogyok el teljesen,
mint egy tejesdoboz a hűtőben,
ha már romlott is,
mindig lötyög az valami az alján.

Fátyolos fény fedi be a tárgyakat, 
Azért gondolkodok, hogy éljek, vagyok,
Felhagynék vele, de nem merek,
A halk súgás nem múlik a háttérből,
Tegnap
A lélektelenségre eszmélés szabadsága
Lehetett volna, hozam és percepció,
Menekülés a percnyi vereségek elől,
Észlelni minden apró, tevékeny gonoszt, 
A leginkább ájtatos, faragott mosolyt,
fogsort és akaratot: könnyek fóliából,
az evés rapszódiája íveket vázolt fel,
Halántékkal és szemekkel, ritmikusan
röfögő istenek eposzai: basztak eleget,
Csak volna, aki nem voltam, életerős.
Arcának zsengéje, haraphatsz belőlem,
szabad, igen-buborék szamárháttal,
Nyállal és orrcimpával, véletlenül,
Csak figyelni, mélyről a felszínt,
Azután fejjel lefelé fordítva, szar.
Ujjakra esküszik, nyálkás zsebkendőre,
A gyalogátkelők szorongatására,
A terhessége kő-embriójára, váladék,
Mintás fátyol, halál-paródia előtt,
a dolgok őrzője, évődjön savat,
kegyelemmel takarjon be bennünket,
amit az idő el akar rejteni, faszt, érdemet,
kapjon menedéket, álmot, sós vért,
vagy alaktalan bábot, szórt fényt, ohh,
szádból szürke úttestet. Elegendő vég.

A közvetlenség petéket rak a lábasok szélére,
az idő csak lóg rajtuk, nem akarja elérni,
értelem nélkül, a délelőtt klórszaga, húsos
szemhéjak közül csíkká préselt varjakkal,
olyan, mintha megszoroznám néggyel,
a végtelen henyélése, látványosan alaktalan,
a borzalomhoz nem kell eljövetel, megvalósulás,
képzeletben, álmokban szerepelve elégül ki,
ahogyan a szél kergeti a lombot, az állkapcsok
szorosan ölelik a kérlelhetetlen való széleit,
a távolban az aszfalt világít, szivacspárna,
közömbös nyári délutánokon, szemfogak,
sikerorientált automatizmus, volna vagy 
mégsem, kinőtt belőlem, esetleg csak újabb
elmorzsálódott emlék, évtizedekkel korábbról,
a ráncok közt ugyanaz a bohókás letétemény,
számok, ékezetek és pontok, emlék-hentes
húsból, nem értem és kétségtelen, elköszön,
mondatok nélkül, mintha levegőt ebédtelt
volna, az élet csupa cirádás játék, nemekkel,
pezsgő sörrel, a zöld sövény csillogása,
savat ellett a tenyerembe, Primark és Nike,
sósavval behintett éjszaka, halogén magány,
lehetne tömörebb, nálam markánsabb,
vélt várandóság, petefészek labirintussal,
szüljön és vetéljen. Ki majd megszagolja,
virágot viseljen a sebe helyén, szélben,
álmok közt bolyongva, ártalmatlan ragadozás,
vélt sróffal a halántékából, álom-fék fala,
rezzenéstelen képtelenség, ormótlan szatíra.

Nem tudnék mit mondani,
még a csend is tovább halkul,
szeletekben érzékelek,
az ablakból hideg huzatot fúj rám az éj,
halkulna már ő is,
fénybe merítené magát,
elköszönünk egymástól
és az ellenkező irányból vissza-vissza tekintve,
abban reménykedünk,
hogy egyszer, majd újra találkozunk.