A "végtelen" magától értetődő vigasz, ha a vallás
túlságosan egyszerű mese a létünk értelméről, és
jelenben-séta kudarca többet számít a fájdalomnál,
amit az elraktározott arcok lassú változása okozott,
az ital gyarlósága, a magány karkörzése vélemény,
szorongás a bőrfal mögött, a feljavított szépségünk
rózsák levelei alá petéznek, rágóik közt hervadnék,
lélektelen könyv-sarkak és fejvakarás homályában,
az aszfaltra kifeszített táj Jézus alsóteste körömnyi
pornográf változtatással, elhervadt bennem őkelme,
nagyétvágyú borzas elvonókúra, belélegzett szellő
viharról álmodó nyomorával, hagyjanak ugyanúgy,
lélektelen tisztasággal, itatóspapírra vérzett ujjként,
melyeken szentek mutogatnak, a füstölt ikonokon
boroznak, lecsüngő ajkaik közül kéjkeltő drónok
etetik az estét, lovacska arcával, emlőt növesztve,
tévelyeg éjszakai kutyamaradék felett bólogatva,
csak hamuból, mint kell érdes szirmoknak vagy,
én emlékszem énre, te pedig magadra, közvetve
szépen, leírni sem könnyű: szépség van és éltünk,
legyenek mivé a percek, hajlott naplemente kéj,
közhelyek csalhatatlan magabiztos világjátéka, 
elfeledek csak vélhetően, amit lehet kiválasztok,
nem volt, ez sincs, nem leszel, ahogyan én sem.

A személytelen jelenvaló, ha megérint is,
ismétlődés csupán, nem történt meg, 
mégis emlékszem egy nem-bizonyos
mozdulatomra, kellően arrogáns volt.
Csak a kevésből lehet több - hazudta.
A magára hagyott kézfejem, csontja
imára talált - neveti, vannak voltak
számadásra alkalmas ütemek. Még.

Minden perc, bármire jó. Múlásuk
egy-egy koppanás a lélegzet helyén.

A napsütés alatt magány érlelődik, 
ösztönösen felém kap, követelőzik,
ha film lenne, halálsugarak jönnének
a torkából, kék lézercsíkokat rajzolna
a belső galaxisok pusztítója - mondta.
Végül helyet keresne, hagyj magamban,
rajtad. A harapásnak kell - közölte,
jeges nyelvével libabőrön dobolva,
a nagy dolgokra alkalmatlan maradok,
szétesése közben ígérte - szemtelenül.

A kudarcaimat számolom elalvás előtt,
a könnycseppeket ébredéskor, végleg,
a pislogásaikat amikor hazudnak, 
végül a végtelent választanánk - mondja,
amikor már nincs túl sok remény,
de nem tudnak róla, árnyaltan léteznek,
mint a rendszeres émelygés, ijesztő,
megtörténik és ismétlődik: test, gondolat, érzés,
a tökéletlenség: vélt gyönyör - mondja,
borostájával könyökét vakargatva,
szeretőket számol könnyes szemeivel.

Bárcsak a szemein át bámulhatnék,
így emlékezni rá, ha lenne valahol
öt percnyi, végtelenül ismétlődő lét,
melyben kifejthetném belőle a tájat,
szájával mosolyognék, hagynám

hadd peregjen, míg létezik az idő,
Az a mindene, ahol nem szólnak,
magából magába hajlott terében,
a részegség magánya, olcsó ajándék,
nem merem összeszorítani a szám,
mert nélkülem is alszik minden.

A kezek - illetve a kézfejek, az ismétlődő csillogással, ahogyan az ablaküveg tükörképe visszatükröződik rajta, mindhárom formában a valóság egyik eltorzult változata, innen nézve fel sem ismerem, hogy mi lehet az első tükörben, talán egy rózsaszín rongydarab, félig körbevéve szőrrel, vagy egy lárva feje, rágókkal, esetleg egy banán-csokor és egy földgömb - figyelem, de a megfigyelés eleve csakis a képzeletemben történik, így a tükröződések és tárgyuk is csak egy emlék, de ez az emlék talán nem is valós, csak kitaláltam és elmeséltem magamnak, évek óta mesélem, különböző formákban és már nem emlékszem a legelsőre, azt hiszem egy banáncsokor volt egy mosogatórongyon és olyan volt az egész mint egy arc, egy néhány centi hosszú hernyó nedvesen csillogó feje, harapta a banánt és percről-percre nőtt és végül elkezdett bebábozódni, a rágóit körbe-körbe mozgatva, mintha táncolna - selyemmel szőtte körbe magát, eközben a tükörképe megváltozott, azon kigurult a hátsó részéből egy piros labda, amit én nem láttam. Mielőtt teljesen eltűnt volna a selyemszálak mögött még rám mosolygott a sokadik tükörben és azt mondta, hogy "belőlem soha nem lesz pillangó.", majd behúzta a fejét a lyukon és belülről betömte.

00:08 van és már egy órája nem tudok aludni, vagy nem akarok, érdekes lenne megtudni, hogy mi a különbség - a döntés és a tehetetlenség okai és következményei, a reményeink legszebb részletei közt elrejtőzve, mintha lába lenne egy teniszlabdának - képtelenség? "Ugye, felsorolhatatlan az a sok disznóság amire ma is gondoltunk?" - kérdezte a Megalomán Piskótatekercs, miközben azt dalolta halkan maga elé, hogy:

Az a régi, lepukkant lepratanya,
Ahol velem dugott minden banya!

Közben csinálta a dolgát, most éppen a konyhapultot törölte, miközben ezt ismételgette, az idősíkok közt matathatott valamit, vagy babrált - nem tudom melyik lenne a megfelelő szó a szándékos rongálásra, de az bizonyos, hogy valami megváltozott és a kép, ahogyan őt látom, egyre inkább akvárium-szerű, nem tudjuk, hogy ki-kit figyel a világ peremén átbámulva, a kép oda-vissza torz, az én hatalmas fejem bámulja az összezsugorodott Piskótatekercset, de nem vagyok benne biztos, hogy a kint és a bent egyenesen arányos-e a méretünkkel, mert elvileg a nagy fejnek kellene bámulnia a zsugorodottakat, de ebben nem lehetek egészen biztos. 

00:19 tegnap, vagyis húsz perccel ezelőtt kortyoltam a teámból utoljára, szintén tegnap, kora reggel bevonatoztam London belvárosába, a Blackfriars Station déli részén - ami valójában egy híd, átsétáltam a visszafele vágányhoz és visszamentem oda, ahol elvileg most is vagyok, kétszer harminc perc vonatozás, előtte megnéztem a Temzét, csak néhány percig, hiszen csakis emiatt utaztam be, hogy láthassam a folyót, mert megnyugtató volt, a parton fura, színes lepleket maguk után húzó emberek futkároztak a Tate Modern irányába, próbáltam kitalálni, hogy mit csinálhattak, először azt hittem ejtőernyősök, akik húzzák maguk után a kinyílt ernyőket, majd ezt a gondolatot elvetve, azt gondoltam, hogy biztosan valamilyen klipet forgatnak, de senki nem forgat manapság ilyesmit, akkor talán hajléktalanok, de észrevettem egy fura alakot távolabb, mintha kameraállvány mögött állt volna, talán filmet forgattak: színesruhás emberek sétálnak a Temze part kövein, délelőtt címmel, de az is lehet, hogy egyszerűen csak pornót forgattak, vagy csak a szokásos kincskeresők, akik a dagály után a használt kotonok közt keresik a gyűjteni és eladni érdemes tárgyakat, közben át is értem a visszafele irányba és éppen jött a vonat és hazajöttem, közben vettem egy zacskós levest és a gyomorrákban reménykedve elkészítettem magamnak.

Vannak emberek, akiknek nincs történetük, az ilyenek félig láthatatlanok, vagy csak deréktól felfelé, vagy lefelé látszódnak, de hallottam már olyanról is aki vertikálisan látszott félig, emlékszem, hogy mennyire aggasztó volt látni, hogy a herezacskójuk is csak félig látszik, eddig nem tudtam róla, de én is ilyen vagyok, csak nem vettem eddig észre, azt hittem, hogy van sorsom és egy bejárt utam, titkon még abban is reménykedtem, hogy "elérek valamit", "jutok valahová", "leszek valaki", "családom lesz", "sikeres leszek" és az efféle, szokásos dolgok, amivel az ön-történettel rendelkezők ámítani szokták magukat, persze csak addig amíg nem jön szembe valamiféle szokatlan, sors-szívó-szörnyeteg, vagy egy sorseltávolító-szúnyog a hatalmas szívókájával, hogy kiszívja belőlünk azt az életszerű zselét, ami sorssal töltötté tett bennünket mindeddig. Én ma reggel vettem észre, hogy lassan elkezdtek eltűnni a lábaim, mostanra már a térdeim sem látszódnak, de a combjaim még igen, de óráról órára halad felfelé az az ismeretlen rágás, amelyik lassan elemészti - remélhetőleg csak az alsó részemet és az ágyékomnál megáll, bár nem bánnám ha teljesen eltűnnék, nem is értem miért csak félig, emögött biztosan van valamilyen cél, indíték vagy okozat, de nem tudok rájönni.

00:43 - az élet szépsége egy olyan gúla egy kocka tetején, amelyik gömbnek képzeli magát, a szépségem egy olyan vonal egy fehér papírlapon, amelyik arról álmodozik, hogy ha kettéhajtják, akkor egy szépséges félkör lesz belőle, a halálvágyam egy olyan gömb, ami arról ábrándozik, hogy valaki átfesti hófehérre és nem kell többé rettenetesen éreznie magát, a szerelem egy olyan pötty egy tenger felszínén, amelyik folyamatosan abban reménykedik, hogy valahol van egy másik pötty is és egyszer majd szembelebeg vele, az idő közben telik, mint szokta csakis előre halad, illetve helyesebben: egyetlen irányba, megfordíthatatlanul és rám sem néz, bármi próbáljak is lenni, nem vesz észre, most persze ez olyan mintha az elmúlásról szólna, pedig köze sincs hozzá, egyszerűen csak a képtelenségeim tárháza az ami érdekel, az általuk okozott diszharmónia és következetlenség, meg hogy mikor minek tűnök ezek miatt, mikor gyengének, mikor erősnek, mikor elcsábultnak, mikor csábítónak, mikor áldozatnak és ragadozónak és a többi embervilág-béli fogalom, amelyek mentén annyi nevetséges dolog szerveződik - na nem gúnyolódásképpen, hiszen ki vagyok én, hogy röhejesnek találjam a méltán sokra tartott ember-csodát az ők-nagy intelligenciánkkal és evolúciós győzelmünk minden erényével egyetemben, "meg sem merek mukkanni, mert akarom hallani, ahogyan a szellentés fog a csendben pukkanni!" - énekli, és bevallom meglepődtem kicsit azon, hogy ezt képes volt magában ismételgetni akkor amikor rád gondolt.

Még két óra mire elindulok futni - három körül, abban bízok, hogy futás közben fogok meghalni, talán egyszer megkésel egy részeg banda, vagy egyszerűen csak szívrohamot kapok, pedig a sport - különösen a futás, viszonylag egészséges és nem szép tőlem, hogy efféle gondolatokkal mocskolom be.

Sosemvoltjobbmintma - az alvás hiánya nem mindig az ébrenlét, néha inkább egy lebegés az ébrenlét és álom határán, ahol az érzékelés különös módon több részre szakad, az a rész amelyik a külvilágot érzékeli háttérbe szorul, egyfajta homályos határral körülvéve, miközben a belső érzékelés felerősödik, talán egy meditatívnak nevezett állapot lehet ehhez hasonló - amennyiben feltételezem, hogy a meditációk többsége nem csupán kitaláció. Két óra negyvenhét, éjfél előtt ébredtem. Eddig négy bögre zöld teát ittam és egy zabtejes kávét. Hamarosan indulok futni - a terv húsz kilométer, talán huszonöt, soha nem tudom pontosan, majd amennyi jól esik.

Azezanapvagyaholnap - próbáltam megfejteni, hogy mi a baj a többségi magyar nyelvű közírással, vagy a magyar nyelvű, többségi közírással, de csak addig jutottam, hogy valószínűleg ugyanaz lehet a baja, mint a közbeszédnek: hogy a mindenkori elit többségének fejlődésképtelensége és a polgárosodás elmaradása bebetonozott egy félig törzsi, félig feudális világot, ahol a jogok és a szolidaritás kiváltságok és szelektíven adottak. A többségi kultúrá(i)nk által szült elnyomó államformáink (mert demokráciának nevezhető rendszert eddig soha nem tudtunk létrehozni) és társadalmaink sorozatainak mindegyike a saját módszereivel züllesztett rajta, a végeredménye pedig az ami ma is van: gátlástalan hazudozás és gátlástalanság úgy általában minden téren. Felesleges ezt részletezni. Jobban kellene a másik emberben az embert látni - "szeresd felebarátodat" szerűen, ez lenne mindösszesen a lényeg, ugyanis ha a másik embert embernek tekintjük, akkor a tisztelet megadása eleve lehetetlenné tenne bármiféle gyűlöletet, propagandát vagy lejáratást, ahogyan a másik ember dolgaiba való kényszeres belepofázás is okafogyottá válna, de sajnos ezt az alapvető lépést, hogy embernek lássuk a másik embert valahogy nem sikerült meglépnie a mindezidáig létezett többségi társadalmaink egyikének sem.

Álmodjszépethajómanó - látni vélem, hogy a csend testet ölt és áttetsző buborék-lényként repked itt köröttünk é a majdnem teljesen súlytalan ujjaival minden arcra rálegyint egyet, nem pofont osztogat, hanem vigaszt adó és felvidulást okozó varázslatot.

Legyenmamindenkinekjónapja - persze amellett, hogy észleli a valóságot, egy kicsit jobban mint tegnap, egyszerűnek tűnő feladat, mégis oly gyakran nem sikerül, ohh nyilván, először tisztázni kellene, hogy mi a valóság, nos igen, ennek a tisztázása kényelmetlen és hálátlan feladat és akik megteszik - azok mindig kicsit szomorúak, látni a tekintetükön, hallani a hangjukban és érezni a szótlanságukban is.

A struktúra diadala a káosz felett - mondja belőlem a huncut  ördöglény, "válaszolj magadnak!" - kérik, mire lesütött szemmel azt makogja, hogy igen, ő tudja, hogy a káosz is struktúra, de ha kiismerhetetlen a mintázata, akkor nehéz ezt beismerni, hogy közönséges csalás történt filozofálás közben, nem fog ezen rágódni, "Meg merengeni!" és hiába minden, mert az idegen pillanatok bennünk, soha nem lesznek a sajátjaink, ugyanúgy, ahogyan a struktúrák véletlenszerű "patternjei" sem többek divatos kelménél, melyet akkor veszünk magunkra, ha valami aljasságra készülünk - merényletre, templomba menésre, titkos találkára vagy esetleg kocsmázásra, de ki tudja, talán ennél többet is szoktunk tenni, bennünk a lakatlan patkányunk, a kockaminta és az apró sárga körök, a rózsaszín békákkal, mintha a káosz létének szánalma felett érzett gúny érzéki testet kapott volna. Alávaló én. Feljebbvaló te. A sajt közönyünk egyre jobban kiismer minden trükkünket. Rükkünket. Rükket.

Éjfél lesz öt perc múlva, egyre korábban ébredek, régebben kettő körül keltem, mostanság éjfél előtt, ma altatóról is álmodtam, anyámtól kaptam egy doboz diazepámot, gondosan beletekerte egy nejlonzacskóba és betette a bőröndömbe, a zoknik mellé, hálásan néztem rá és elképzeltem, hogy milyen jó lenne egy felet bevenni és úgy aludni, hogy nem ezt álmodom, hanem csak alszom, szénporfekete sötétségben, minden álom és vágy nélkül, gond és emlék-mentesen, mintha csak - akármi, csak lenne csend, vagy legalább egy olyan vízió, melyben mindaz megtörténhet ami a normálisaknál történni szokott, hogy ebből majd elém is gurul egy maroknyi gömbcsokoládé és néhány pillanatra, amíg befalom ezeket: azt érzem majd, hogy van életem.

Azután...ami így kezdődik, gyanúsan botladozva feléd, szemtelen - akár a saját szagod szaglászása, titokban. A csütörtökről péntekbe átnyúló éjszaka általában csendes, készülnek a következő napra, a hétvégi lerészegedésre, emiatt ma éjszaka még jó lesz futni, de holnap - szombat hajnalban, általában borzalmas, mert gyakran még hajnali négy után is részegekbe botlok, nem félek tőlük - egyszerűen csak zavar minden élőlény a rókákon, macskákon, rozsomákokon és a növényeken kívül, a madárdal sem lenne kellemes, leszámítva a baglyokat - természetesen, az éjjel az én nappalom, a csendje az én koncertélményem, a kihalt, sötét utak a legszebb sétányok, de azért hozzátenném: fontos lenne, hogy a fontosság látszata se kerüljön szóba, csalhatatlan érzékkel felejtek el minden idáig vezető lépést, köszönöm.

Néha eszembe jut Ekecs és vele együtt a gyerekkori helyek, nem csak mostanában, egyszerűen csak: olykor. Ilyenkor beszambázok a saját emlékeim közé és ott találom azt a helyet, ahol a gyerekkornak nevezett időmet töltöttem, jó lenne szabadon asszociálni és mi jutna elsőnek eszembe - nehéz ezt magamon kipróbálni, de fura, hogy a régi óvoda előtt lévő díszcseresznye fák törzse ugrott be először, talán amiatt, hogy ott sétáltunk el alattuk, nem emlékszem az óvónő neve, de talán Gizus néni, meg Erika néni, ha akaratlagosan gondolok rájuk, akkor eltűnik az arcuk és a nevük is, de ha akarom őket látni, akkor kiérzem a múltból a hajukat és a mosolyukat, ahogyan a díszbokrokat és a zöldes-rozsdás kerítést is - mint díszletet egy sosemvolt múltból - látom homokozót a kerítés tövében, ott egyszer a homokból átmásztam egy bokor alá és ott emberszarba tenyereltem, máig emlékszek a bűzére, valószínűleg akkor találkoztam vele a magam ürülékén kívül először. Az óvoda udvarában volt egy szobor is, talán Szent Vendel, talán más, egy aprócska zárt épületben állt és ennyi, soha nem néztem meg alaposabban, hiszen a mindennapi tárgyakat, amelyek körülvesznek bennünket csak ritkán nézzük meg jobban, azok csak úgy ott vannak. A szobor mögött egy épületsor húzódott, a legelső épületben egy borbély volt, akinek elfelejtettem a nevét, mellette pedig a legendás presszó, ami abban az időben - az államszocializmusban, fura szinte már bestiális helynek tűnt az én óvodás szememnek, hiszen ott néha fura hosszú hajú, bőrkabátos embereket lehetett látni, akik a a bejárathoz közel állva cigiztek, meg a barna vagy zöld üvegből ittak valamit. 

Nem szabadna semmire emlékezni, mert az emberi lét egyik legborzalmasabb képtelensége az a tény, hogy az emlékeinkben élő szeretett lényeket már soha többé nem tudjuk összehívni egy szobába, egy vacsorára, ahol mindenki olyan lenne, úgy nézne ki mint ahogyan emlékszünk rájuk és mindenkivel olyan módon, azokról a dolgokról, abban az életkorban tudnánk néhány szót váltani, ahogyan az emlékeinkben élnek, nem szentimentalizmusunk kielégítése miatt, hanem mert jó lenne tudni, hogy élnek, jól vannak és abban az emlékbuborékban örökre olyanok maradnak, mint amikor bevésődtek az emlékbe, akkor is ha meghalok, akkor is ha elpusztul a világ - az az emlék minden létezőn kívül, valahol tovább létezik és biztonságban tartja a benne élőket, örökre. Az óvónéni a jegyzeteit böngészi amíg én a délutáni pihenő alatt a félig lehunyt szemeim közül figyelem őt, az anyu jön értem és a mohazöld pulóverét látom a kabátja alatt, a séta közben a már kora délután részeg Csókolombácsi mosolyogva csókolomot köszön nekünk a sétáló kisovisoknak is, a fejünk felett cikázó fecskék és a rendezett kiskertekben a tátikák örökre ott állnak és tőlem függetlenül élik az öröklétüket.

Nem minden olyan, ugyanolyan-talan vagy - és ide, itt a megemlítendő és a körülményeskedő, a majdnem egyforma és a hasonló két különálló világ - amennyiben egy-egy fogalomra úgy tekintünk, mintha az egy következetesen önmagát álmodó egyed lenne, elkerülendő a hasonlatokat és a még-inkább-belemélyedést a valótlanba és annak minden elágazódásába, ahol valaha voltak és mi is velük, de lehettünk ott nélkülük is, nem tudni, hogy mikor és kivel és idővel a homályos részletekből elszenesedett gondolatpelyhek lesznek, hogy ránk hulljanak, mint fekete hó egy régmúltból felderengő utcai lámpa alatt állva és a narancssárga - szinte szemet melengető fényt bámulva. 

Az akaratlan dolgok nem hagynak nyugodni, emlékezni azokra, akik nem akartak rosszat, vagy jót és mégis megtörtént velük, megtették amit valamikor, akkor és ott helytelennek, élvezetesnek esetleg olykor még helyesnek is éreztek, hogy a kilőtt kutyák szeme, az erőszak és a nyilvános maszturbáció később bánatos bűnné magasztosuljon bennük, kéjesen rotható bűntudattá bazseválódva a tudatukban, nameg persze a jótétemények tárháza, sőt pluralis-ban értendően: tárházaik - a megmentett lelkekkel teletömött alaktalan faltövek és a lelket melengető mentések közül kinőtt nagy lelkek, meg kellene említeni a semlegeseket is, akik örökre megmaradnak kukkolónak, belőlük lesznek az égboltot beborító titkos szemek, pislognak az emberi mennyekből, nézik a szenvedést, a dicsőséget, a rontást és a kínlódást, majd meghatódnak a hősi pózokon és a kisállat-mentők szívet melengető tettein, hogy két pislantás múlva egy kósza halál-közeli agonizálás pompáját izgulják végig. Nem történt semmi. Közben elmaradt mégis, szinte minden. Átrepült felettem a saját jelenem. Figyeltem a figyelőket. Rettegtem a kínzókat és csodáltam a jellemtelenek egyre nagyobb önbizalmát és azt, ahogyan a féregség devianciából dicsőséggé és túlélést biztosító erénnyé emelkedett.

Nincs lelkem és bármit gondolj erről, valószínűleg neked sincs, semmi nem utalt - mindezidáig legalábbis, arra, hogy lenne olyasmink, amit annak nevezhetnénk, amit oly régóta és annyira gyakran emlegetnek: a lélek és az ember isteni része, az az aprócska mély-pihe, vagy helyesebben mélyen-pihe, ami valahol a kitapinthatatlan bensőnkben lakozik, ott él és mint tudni vélik: lakozék és kiszáll, meg bűne is és erényei valának és közvetlenül valamelyik istenség - a több ezer közül, lehelte belénk és kommunikál vele, hisszük vagy sem, sorsunk, hogy ezt a hazugságot is újra és újra meg kell hallgatnunk, sőt nem csak hallani kell - muszáj, akceptálni csupa kellek közt, de a rendszeresített és intézményesített és kellően régóta és gyakran ismételt mesékből, ahogyan vallássá nőtte ki magát bármely őrület, úgy egy egész eszmerendszer-béli mikiegér-szerű kitalációt: dogmának, diktrinának, hitbéli-dolognak kell elfogadni, világi hatalommal összefonódva hosszú évszázadok szorgos hazudozásai és képmutatásai közül a bolondságot szabvánnyá tettük és most - már és még - el kell fogadnom, hogy ebből a diliből nincs kiút, mert a léleknek nevezett bigyó elüldözhetetlenül maradni fog és hiába nem létezék: használni fogják, mert amíg van testi szükséglet, addig azt ki kell elégíteni, hatalommal, erőforrásokkal, vagyonnal vagy éppen élvezettel.

Az akaratlan dolgokról tehát, nem tudok elfeledkezni, ahogyan a hazugságokról sem, néha nem értem, hogy miért foglalkoztatnak az ezek és az ezekhez hasonló izgő-mozgó fogalom-csintalanságok, nameg az erkölcs és itt illene felkacagni, amikor ezt a szót halljuk minden oldalról csilingelő kacajhullámok kezdik csipegetni a képzeletbeli partjainkat és én rossz gyerekként szeretek ezekbe a hullámokba belegázolni, mert jó érzés, vagy egyszerűen csak azt képzelem, hogy a sós víz lefertőtleníti a bőrömet attól a sok piszkos dologtól, amit a túlzott megfigyelés okozott, vagy csak a saját morális kíntalanságom által okozott túlmelegedést hűsíteném - nem tudom pontosan, úgy vélem, hogy ez is csak egy a megmagyarázhatatlanságra nem vágyó belső folyamataink közül, amelyet fel lehetne fejteni, de minek?

Nincs cél a napi túlélésen kívül. Ez fatalizmus a javából. Árnyalnám, de nem teszem, mert szórakoztat a korlátoltságom által keltett disszonancia, egyik ötlet sikolt a másik ötlet énekelni próbál és pisilnem is kell.

Az élet egyre pontosabban meghatározott
jelek letisztított adatfolyama, szolgai, hogy
minden különlegesnek hitt jellemzője önjáró
akaratlanság a mutációk okozta kitérők sűrített
energiájának véletlenszerű lebegései: közt.

Az akarat elsorvad mint-sem vélt éjfonat,
hagytam, hogy részegen részeg legyek, újra

lenyomat a magam-nélkül való rezzenéstelen
járathang örök tompaságának himnuszában,
volt értelem, volt szerelem, volt ártalmatlan.

Csendes indulat-ban, némely íztelen csepp,
fogódzó, halljam éntelen, arctalan huzamban,
Nem maradtak fények, sdjfjdsfsdjhfk dflskj,
Elmúlva kellett, szépség vonult irgalmatlan,
Üres mondat, üres kérelem: halott arcban.

Kék szegélyek a látóhatár négyzete körül,
alvadt percek felülről esőt riszálnak, a legtöbb 
kétségtelenül semmi. Szaggatott vonalak,
nem lét, életlen remegés. Kopogás a vélemény,
szeretett halál színesre festve, alakzatban élnek,
szűkölnek és kifújnak: gömbökből üregeket.
Alattam ugyanaz, elidegenedett szimbiózis.

A szörnyek járulékos szülése, olyan menedék,
amelyben a szótagok váltakozása üzenet-érték
vékonynak hat, végletes monológok körvégű
tükrök hajlatai előtt, olyan szemérmetlen, mint
a szájbakúrás és a seggebebaszás gyámolatlan
próbatánca az éjféli fény előtt néhány perccel.

Könnyed mérgek szétmorzsolása, aludjunk még,
éjjel van: ez az enyém. Volt, van és megelégedés,
huszonhárom-tízkor ébredtem, fél kettőkor
elindultam futni. Nem lehet körbeírni a rókák,
rozsomákok, sikoltó őzek szemeit, a párolgást, 
a végtelen sötétséget. Az elhagyott, elképzelt,
metaforikus sötétséget, hanem a létezőt, bent.

Az éjjeli erdő magánya, a láthatatlan formák,
fémes illata, olyan megnyugtató a magány,
körben a jelleg, üres fonák: némi hang és szó
szétmarja a valóság egyértemű közhelyeit.
A sértő szegélyek vannak-volt körülményei,
felolvadt fák csipegetnek belőlünk. Ormótlan
körömférgek büntetlen kacsintásai, olyan és
amolyan: akarat nélkül való, olcsó haldoklás.

Könnyen alvadok, mint a nem érdekel,
alámondott gépmese, lógok a falakról,
lenyelem a pislogást, szádról lassabban,
a múltban őrzött domesztifikált lényeg,
hangtalanul ugat, csuklóm körül nyílás,
vájatán keresztül örömmel tapos, lappangó,
kiszámolt sorsfordulat, nem érdekel,
kevésnél kevésbé. átvonultál közben,
felhőből párává érett körmozdulat,
kikötözve, kifüggesztések elé gurulva,
ezüstárnyék - árnyékba fojtott órácska,
London éjszakáinak simára nyalt
bőre, a pórusok kimondatlan titkossága,
rág és kifúj, úttalan gyalogsávok,
fordulat-kényszer-alámondás::: a méreg
lopott örvendezése, akármilyen por,
mondom, mondja és újra elhörgi,
tátogásba fúlt horgolt arc, befelé lóg,
lerohadt fogsora ráokádja félelmét
a szöszökkel telerótt pólómra, beszartam,
húgyom a paplanba marta önmaga báját,
savval égetett porcok, voltál már féreg?
Akármilyen csótány útmenti fűszálon,
rághatatlan páncéllal körbetekert, gyolcs
és horzsolás, baszásából ellett parazita,
kókadozó lefolyócső hallatlan nótája,
hallucináció a sötétből, ördögök hasa
alól kilógó ménes, unalmas nap semmije,
a vakon van-ság és a kigondolatlan trükk
érzéki bimbója, széttört kádszélre
ráharapva, rágod, rágtam, rágtad,
elaludtak közben, nyílásaiból galambok
reppentek észak felé, dalolt a bánat:
hogy egyforma, egyenjárat és volt
olyan, ugyanolyan - minden évben,
milliók sorozatos csődje, ép elméje,
csak aludd át - nem történik semmi.


Elágazás közben szorítom, szájak élelme,
körben foltozott ezer-arcok tömpe orrai,
alattuk az a rémísztő ív egy fogsor,
alkamazkodni
a fogalmak jutaléka egy délelőtt, délután:
üres zacskók levegővel töltött visszhangja,
elbuktam és újra éltél, valaki megszorít,
összeér a járomcsontunk, csók a közeli
tüzes polcok, beárazva és eladva, sercegés
a falakban, furat, furat és menekülősáv.
Lehetne emlék belőlünk esetleges, alkalmi
egészség huszonhat percen át, kiszámolt
valóság. Nem engednek, számolom
a kopogást, végül majd félve elalszok.

Apróságok, mint szekrényen a fény,
felpuhítják a délelőtt esetleges sebeit,
elgázolt macska beleit tépi két szarka,
az almák fölött muslincák köröznek,
ritmust adva a halántékom dobolásának,
tájképek édeskéssé rothadt könnyekből,
az ablak előtt a járda lábakat növesztett,
az éjjel félbevágott testéből köd szivárog,
nem merek kétszer ugyanarra a pontra
nézni, a bazsalikomot meglocsoltam,
hálásan magához tért, levelei az ablak
felé, tovább nyújtóznának, a redőny
résein át, halálevő bogarak lapulnak
a földjében, átrágják a cserép falát,
párhuzamos vonalakban menetelve
a konyhabútoron át, titkos üregekbe,
lábujjaim gyertyák, meggyújtottam 
minden másodikat, karácsonyszag
a közöny áttetsző orrából, alkalmatlan
és boldog percek, az eszmélet utáni
első másodperc, a cüccüc és dumdum
bolondos hangjátéka görcsbe húzza
a vállaimat, néhány óráig minden
sarkat újra lehet bámulni, kútyászás a
vagylagos önhalál-alkalmak igényes
kínálatában, bősége igazán kellemes.

olyan nyelven írok, amelyik olyan többségi kultúrához tartozik, amihez semmi közöm, ezen nem tudok változtatni, mert ha akarom, ha nem a biológiánk olyan, hogy amit gyerekként megtanultunk, azt úgy használjuk, mintha hasznos lenne.

Valamennyi minden nap elmúlik belőlünk,
ha nem lennének bűneink, végül áttetszőek
lehetnénk, reppencs, széttárt szárnyú lepkék,
a magukkal szemben vesztes győztesek,
akiknek végül a végül sem maradt meg,
jutalmuk az elmúlás felett érzett önérzetes
sajnálkozás, két ürítés között. Este apámmal
álmodtam, valamit mondott, nem emlékszem
mit, az arcába ütöttem újra és újra, közben
kívülről figyeltem magunkat, sajnáltam őt,
nem akarom bántani, csak elfelejteni, ahogyan
az értelmetlen dolgoknak kijár: sorstalan
zsákutca-történeteinkkel untatjuk magunkat,
akaratból faragott kalodákba zártan, gyomorkönnyek
vergődő szökőkútjainak hűvösében, hazugságok
porrétegeinek magát újrateremtő: kultúr-ürülék
alatt, ahol legbelsőbb rétegek szánalmas
egyformaságának ütemei úgy szaporítják
az önismétlő történeteket, mintha nem lenne
más, vagy kiút, csak a szülők folytonossága.

Felhőfolyam színes árnyakkal,
mintha figyelnének közben,
értelmetlenebb nem lehetne,
kicserélték a szemeket a bőrén,
a folyosó falán imádkozó sáskák
árnyékai táncolnak, esett az 
eső, a szőnyeg végre virágzik,
gázolni a harmatos szöveten,
minden lépés másra emlékeztet,
az idő képlékeny viaszfelületén
lenyomatok völgyeiben ragadt
hajszálak, a kegyetlenség és
a káprázat iterációi egymás
húsába tekerednek, végesek,
mint minden, akármi akármiből,
vigaszra vágyó álmodók gyors
szemverdesése, egyetlen életük
reményektől hangos sikoltozása,
visszhangokat rajzol sötétségből,
megértené, hogy mulandó ez is,
de nem képes rá, mert fájna.

Ha léteznek olyan lények az univerzumban, amelyek képesek a mélyűrben utazni, akkor ők valószínűleg ehhez hasonló alakban élnek és emiatt ha jártak is a Földön nem hagytak nyomokat. Egy ilyen lényből elég egyetlen példány is, hiszen önmagában hordozza a faja összes tudását, bármikor szimulálhat a tudatában akár egy egész bolygót, amelynek akár az egész evolúciós folyamatát végig tudja követni, eközben társakat klónozhat magának, vagy éppen utazhat az űrben, vagy sakkozhat.

Minden érzékelés az agyunkban történik jelenleg is, nem a szemünkkel látunk, nem a nyelvünkkel ízlelünk, nem a bőrünkkel tapintunk - ezek csak szenzorok, az egész testünk egy nagy szenzor-gyűjtemény és szaporítószerv, ezeket miniatürizálva, a tudatunkat egy számítógép-bio mikrotestbe átrakva, új szintre léphetünk majd. Talán... Persze ehhez túl kell élni a következményét annak a mérhetetlen pusztításnak amit az emberi faj okozott és ami jelenleg is folyik ezen a planétán.

Szokatlan terek, vagylagok vézna vágyai,
egy idő után csak az idő figyelése marad,
hallatlan csendek, melyekbe belehallgatni
lehetetlen, mégis folyamatosan fülelem őket.
Az alaktalan igazság rémképe,
a semmittudás vágyával együtt.
Tökéletes belső magány, mint egy fémkocka
tükörképe a hűtőajtón, vagy egy hüvelykujjakkal
szétfeszített száj vigyora, akármennyire
várom a halált, majd csak akkor jön,
amikor akarja, mint egy kortalan, öreg barát,
végiglátogat mindenkit mielőtt értelmét veszítené.
A szédelgés ígéretei, a karok széttárva
délelőtti sétám a peremeken, hogy a madárrá
varázsolt test hópihének képzelje a tömegközéppont
felé tartó libegést, akármennyire kényelmetlen,
vagy bojtos, esetleg kockamintás,
bármennyire tartósnak tűnik az ittlét-ragály,
csak kettyegg és múlik, mint kell,
a változás véglegessége megnyugtató.