délutáni alvásom múló bágyadtsága
unottan hajtogat emlékeimből rémeket
az ablaknak meghagyott szám csak rajz
elépzelem: kisebb lennék a porcicáknál
egyik-magam összefogná alhasamon a bőrt
hogy hegyeket nyújtson ki belőlük
elrendezne mindent csak mint
az olyan dolgokat amelyek emlékekkel
látják el gyerekkorunk öntudtalanságára
vágyakozó akaratunk szánalmas részeit
vonszolva magát-én-itt egykedvűen
leskelődve
múljon az este miközben kérem: csepegtesse
ezerféle csermelyeit kamillateámba
a bögrém feneke felett lebegek
figyelem
ahogyan kavarognak
azok a sötétebb gúlaként örvénylő
elérhetetlen távolban lévő emlék-szemek

a hallgatás ijesztő zavarodottsága
egymagunkban könyörgünk a létnek nevezett
sokaság ilyen-olyan mintázatainak
rengetegében mint érintőleges állapotok
csak hitünk gyermeki hullájáig tartó
nyomorult séta: életnek hívták: előre-folyam
a visszatérés reménye nélkül
rövid belsikolyok tartják
hazug mosolyainkat oh: mint kincset
őrlőfogaink könnycsatornák rángására
bábozzák velünk azt ami már elmúlt
mikor végül a támpontok nélkül angyal-közel
a véletlen fölött elidőzve elvetünk
mindent számoktól a székletmintákig
körbetekintve az arcokon
melyeket az idő meghagyott jeleknek
a kérlelhetetelen folyamatosság örömére

nálad lenni mint elringatott
dajkák kezét harapdáló infáns
pólya maradékon az önző ottragadt
apátlan taposó csak mondjad
csendben dú-dú és a körmeid ritmusa
a kaparásod éji ciripelése
véraláfutás karcos tavak fehér vállaimra
kell volt emlékezni idő csak tagolva
szentek őrületére maszturbálva
elképzelt lepedők hegyvonulatainak
érdes a horpadásában felfogott
izzadtságunk párája felfújja az időt

egy dülöngélő árny mókája
atavisztikus ima-hörgésként ismételgetve
melyet hajnalonta suttogva elszégyellek
nagyanyám innen nézve szellem
meggyugodnék teámat ujjazva: forró-e
mosolyszegélyek mentén ájulok tarkódhoz
elhadarom ötvenszer a neved: "gigi"
visszhangom merev ellenhit csak
bűnnek mondanák: értem és áthajolnék
"csókod inni" ó ez is elcsépelt közönséges
fenekedhez közel hajolva ölelésünk ott maradt
benned a csöppség harangod mélyén
most újra nincs titok megtelik és
nem üresség többé: de nem is Valami
most leginkább csak somolyognék
a káoszon
mindahányan akik csak elképzeltük ezt a reggelt
rajtunk maradnak azok a bőrrétegek melyeknek
párakörein kívül eljátszogatnánk mint
kapualjakban a meglapuló erőszak-sorok
ha pedig fáj a tántorogva kisziszegett miatyánk
vagy ha emlékszem mosolyodra: laknék
mint benned tüskére húzott lepkelány
vagy ott lékedben összekuporodva
messzi ágyon egymás kerítésfalai
bódító nyugtatói csak néha
rándulva mikor önmagát érlelő fájdalmat
kíván a szenvedély vagy
áldozat akarsz lenni mert
megőrültél a magányod őszinteségétől.

a szemüveged mögött szomor árnyék-lepel,
éppen úgy mint nyugodt örvény, kókadt pislantásod
végéből kifordulva felém: mit okoztam.
Az akaratosságom folyamatos zakatolása
bújtat bennünket egymás elől,
a szemektől távol, véres levelek nyele alá.
Az élet pördülete fuvallatként vinne tovább,
hűsítő tengerönlödbe húzódnék, majd
nagyon mélyen, ijesztő hús-bástyám
hangtalanul omlana össze,
szilánkjaiból fogaink
kattogva csókhelyet harapnának nekünk.
Ha nem maradna más, csak egyetlen
lélegzetté pödrött szánalmas sóhaj,
erőből hunyorítva, mélyülő ráncaim
bújócskázó horzsolt sebébe túrva,
féktelen emlékzeni képes kiszáradt fűz,
kapzsin kapkodnék csókod fűszerének
emléke után. Szemhéjam belső falán
megnézném elsőtétített bécsi szobánkat,
kitapogatnék minden völgyet, szemérmed
simítva szuszognék forróságomból hópihét,
nem volnék szótlan és
nem mondanék semmit: végtelenbe nyúlt fájdalmad
nyomait követve, hagynám, hogy ne írjak
több ígéretet, kéred: csak hallgassalak,
nem őrültként, nem érzéketlen részegként,
csak homokkőbe vésett maszkomat tartva
éjjel: tegnapból a mába ájulva, siket
méreg, arcátlan düh és a vak szenvedély
mocskos köreit járva: táncika a másik
fájdalmassága és harca körött, kézfejet
törve, hogy reccse olyan: mint kolompra ébredve,
saját végemen kuncognék: hogy végre nem vagyok;
örömnek rajza, kérem: te megtűrsz magad körül,
hűvös vállaid lankáinak tövébe húzódnék,
gyermeki dühöm gonosz forgácsain térdelve,
büntetésem: pofozz: harapj:
némult kékemből fura, rugószerű könnycsepp
nyúlánk fonalán úsztatnám szádba azt
az apró csókot, amit itthagytál még
szerdáról reményből várnám, hogy karjaid idefonja
forró, száraz tarkóm köré,
hogy egymásba aludjunk.

a hotelszobába lépve mint akvárium
díszlete elött; a függöny zöldje
bársony mögé rejtve
a sarkaknak préselődött
bágyadt levegőt,
lábaid keresztje elött
egy asztal hajlong,
elfeledett alig-támpont,
hogy az eszmélet téves pontocskái,
a megszűrt figyelmünk átka,
a beszippantott porszemcsék
égetö sercegése a légcsövemben,
arra emlékeztessen, hogy
ez a kép rólad velem marad.

A sarkak vonaglanak a melegtől,
én összegömbölyödött cérnatekercsként
hullanék lábujjaid elé,
tovapöckölnél, csak mintha
legyintenél;
a sötétebb árnyalatokkal
összemaszatolt délutáni fények
szürkére festik a kosztümöd
felső részét, pillanatnyi
képzelgéseim és megszokásaim
várják, hogy festményt álmodjak
combjaid ívéböl, a margaréta-viasz
böröd legyen a lepedőnk,
forró üleped izzadt jégtömbként
csúszva tenyerembe rejtve
szemérmének minden maradékát.

Egy középen elharapott mosoly,
négyzetbe préseli a tekintetem,
nem tudom mire emlékeztem Onnan,
elöbújás próba, a zavartság elrejtése,
elférek magamban. Odaintenélek,
hogy memutassalak neked, lám:
milyen szépsen ülsz ott a sarokban.
Te kuncogva oldalba böknél,
függönyt széthúzò lehelettel,
a napfénybe ájulnánk, a szájíz
és a szem nedve, test-sója a lengése,
öntudatlan táncunk,
kisajkad felsértett szővetfala,
hosszan és zavartan: rámpsilognál,
csitítva altatnál: zihálnék szörnyen,
nem akaratból simogató márványkezem;
mert igy éreznéd.
A könnyedség hüvös reszketése vagy,
mint harmat simitása a füszálakon
nyári reggelen: cél nélkül való;

miközben telefonáltunk
az ablakban álltam
és a diófát bámultam,
rég ültettük,
talán nagyapámmal,
Ekecs közepén a
anyámék régi hálójában,
egy fém szúnyogháló mögül,
próbálom a nem-megőrülés
kínosan illékony művészetét
hangokká ás mosolyokká
alakítani. Azt gondolom, hogy
minden hasonló júliusban
téged kellett volna keresnem.
Hallgatlak. Majd a tiszafát
és a fenyőt nézegetem,
ők is zöldek,
mint a távolban,
a két macskaszem.

a régről ismert hangok
ide-oda lötyögése, hullámozva
simogatja a kiszáradt pázsitot,
arcomból csak lehúnyt
szemeim maradnak, eszembe
jutnak az átélések és
az elképzelt moszkvai
szobák, a panellakások
járdákra vetült, fekete
árnyékai, a holnapi
búcsúd tőlük és a fájdalmad,
hogy senki nem fog
integetni neked,
magadnak kell egy
utolsó sóhajjal beszívni
az emlékezés tényeit,
egyedül állnod ott és
elköszönnöd és zárnod.
Az érzékelés kikelet.
A tökéletlenség és az
átérzés csak apró részeket
tár fel abból a valóságból,
amelyik rajtam kívül,
csak neked létezeik majd.

"Megnyugtat a hangod" - mondtam,
hátradőlnék és fülelném
naphosszat, ha nincs nekem
akkor is, hiszen
hátha akkor is szól,
amikor már nem beszélünk,
csak elbújik,
hangtündérek rejtik,
ritmusok és topogás,
a belső kintre kerül és
olyan áttetsző
porékony a teste,
hogy félnék megérinteni.
Hallgatok. Odakint csendes,
falusi délután,
nem vagy itt,
de olyan a tájból
magamba vont képzelgés,
mintha egyetlen,
végtelenített táncot
járnánk minden este,
ölelve egymást,
akármelyik véletlenszerű
pillanatban.

a műanyag poharamban kocsonyaként reszkető vizem
zavaros tükre okker köröket zenget az asztal síkján,
a fekete wework bögrémben a zöld tea a te szemed,
a légkondi hideg és fáj tőle a homlokom, álmodom:
legtöbb ábrándom
végén éretlen körtéink mint
gondolatfoszlányok rólad,
erősödő nyerítésként szellőznek
egy völgybe vezető ösvény szélén,
errefelé minden fűszál egy végpont,
és ezek alatt a fák alatt halok majd meg,
mint dühöngésre hajlamos, bogár-arcű porkolábod,
ki harapáson és kínzáson tartott.
Tébolyom szinkópában rétegelt
zakatolását csak én hallom: jámbor gép,
lágy oldaladban lakom, kunyhóm a hónaljad árka,
öleljük a jót, jelenvalók imbolygó múlt keresése,
elbújunk előlük és bogarakként,
egyetlen percig még ölelkezünk a térkövek
szürke rései közé bújva, utoljára a
kicsim-susogásba komótosan belemúlva,
hangyákkal szórom meg széttárt combjaid
közt a fényes ketrecemet, köldökzsinór-alagút
mint újjászületéshez dörgölt sarjadzás,
mint gondoljon magáról ez a képzelgésem?
hogy én vagyok? hallgatás.
levetítik: holnap talán leugrok
egy híd korlátján átbukva,
koponyám koppanásait hallani,
dobszó a múlandóság egybejáratú
képzeletszobájába, melyben a susogás apró rohamok
mentén hajlik át sikolyba,
ahol a kezeid formája tulajdonképpen
egy mese tervrajza, régibácsi és öregnéni
múltballadája, a kegyetlenkedés sáron nőtt virágjegén
egy pillantás története, a képtelenség bólogatása
rendszerbe foglalva, elaludnék most,
haladni mélyeken át, a tegnapi álmodba lebegtetni
magunkat és egy csókban oldva fel bűneinket.

A fotódba merülve nézem a falat,
ilyenkor a közhelyek csomókká
bonyolódnak, bennünk a magunk terhei,
és egymásban lakva, mint két
régről ismerős árnyék, arról álmodok:
hogyan akaszthatnám meg az időt,
csak úgy, hogy egyet döccenjen,
hogy néhány ezredmásodpercre
újra érezni tudjam a simogatásodat,
amikor a valóságot elboronálja
valami őrülten naplamentéző
sötétlila magány, csípős
horzsolást hagyva maga után,
és a harapásaid megsárgult
nyomai is itt maradtak a jobb vállamon,
vagy az a napró-napra fakuló illat,
amit a kapucinis pulóveremen
hagytál. A tükörből most
éppen olyan mosoly görbül felém,
amit neked szántam volna,
ha tavaly októberban veled
lettem volna, te mélyen lakó gyöngy-hal,
vadóc, mérges sikoly, kedves dolgunk: amit
elmúlásnak nevezünk, pedig csak egy
szünet nélküli körforgás,
ugyanabból ugyanaz,
újrahasznosulunk.

Aludnék, mert a fotódat nézegetve,
elálmosodtam, az egész napos
létezés-kényszer körül
mi vagyunk az a két pillangó ott,
az ablaküvegek közt,
a némaság-szárnyaik merevségébe zárva,
tátogunk egymásra régi történetekből,
itt ma más a táj, nem hasonlít az égbolt,
jó lenne felismerni, jó lenne a bizonyosság.
Én itt és Te, kedves árnyék: hogy állsz,
hogy nézel és elképzelt sikolyommal mint múlok,
bólintok bólintok, akceptált állapotok,
az álmosság kényszere és a lélegzés
szükségszerű ritmusa, nem akarok
verset írni, esetleg csak szövegben üzenni,
nem szeretek közölni: csak vagyok és
éppen úgy nézegetem a lábfejem,
ahogyan te szoktad a magadét. Csak
a vágyam ugyanaz, hogy hófehér
combjaid felhúzva, mélyedbe kerüljek,
méhszájad érintve madárrajt engedve
puha barlangod rózsa torkába,
ujjammal szűk hátsód hangszerén
sóhaj-éneked felhőjében úszva,
izzadtan és ölelve tudjunk átteleni
együtt, minden élet-percet.

Elmerülnék. Közhely és felszínes,
nincsenek ma már különleges és
kimondhatatlan dolgok, minden
lázadás, minden vadság termék,
még az unalom is, még ennek a
tagadása is. És mégis vannak
titkos dolgok, mégis van, hogy a
tűrhetetlenből szépség nő, vagy
egyszerűen csak jólesik egy mosoly,
vagy egy régebbi kép, esetleg
a megbocsátás, vagy egy perc,
amikor nem vagyok online,
vagy nem kell más, csak a forró és
hideg bőrök összeérintése,
intimség és a sok beszélgetés,
durcád kacagása egy hosszúra nyúlt
szerelmeskedés után.
Ez mind egy világ, egyetlen
másodperc buborékban. Ellazult
ábrándozás a szakálladról,
az én szőkeségemről és arról a
történetről, amiben a végső megbocsétás,
csak egy újabb átkötés,
és ha majd megint elengedjük egymást,
akkor nem marad más csak ebben az
egyetlen mésodpercben megkövült,
két tekintet.

amikor annyira álmos vagyok,
hogy nem bírok elaludni,
oldalra fordulva, a saját
szívdobogásom lezúduló patakként
engedi át a vért, forró a
fáradtságom lehellete, mint
megdőlt tudat csonka válla,
görcsben kalimpálva az
összefüggéstelen sorok közt,
így
szóródnak szét gondolataim,
nem merek aludni, mert félek
hátha eltűnsz holnapra,
vagy én nem leszek neked,
játszok még: a lábujjaimat
hajlítgatom, olyan erősen,
hogy görcsbe rándulnak,
ütném a halántékomat, éppen
úgy: tompán, amilyennak a
est-magamat érzem, csak félem,
hogy meddig nőttél bennem,
ahol a levés, mint őrizve
ezt a mosoly alakú, érdes
sorját, hogy régi sebeinket
mint ejtette, te gyógyítva,
véded - könnyet rejtve, és
az ájulás előtt, mikor az
altató utolsó simogatása
még éberség: szuszognék rád,
ölelve.

a dolgok bennünk ahogyan rázkódnak
elalélt cseppnyi csomagok
ciripelő embersóhajok a félhomlyos sétány
és a kirakatüvegek között
minden csalfa
nógatása a kedélybetegek
köröttem hajókázó fájdalmas látomásainak
egymást ennék vagy nógatnák
hogy lépjen elő a sorozatban ismétlődő
trágár magány
a londoni balladák járdákra húgy-szar-rajzolt
hóbortos látomásképei
csak átreppenek felettük
mellemig érnek a tájképek
az ékként belénkszögelt
múlt-szilánkok és a meg-dalolásra alkalmatlan
hangok
nameg a tarkómra simult árnyékzárványok
eltáncolok előletek
nem óvatoskodom a meneküléssel
nem akarok semmit a szemektől
a durva karok az akarat és a rohanás
szövetig marják le a felszínt
azt a díszes nyálkás vázat
a lényegtelennek tűnő
mindenek előtt való félelmeinkről
a jelenben
tapiskoló gyerekek önző és akaratos
megmaradási kényszere
hogyan tűrik
miként bólintják a lepörcent forgácsot
bálnák spricce nyakukból
hústermékek vérző sikolya
a saját keserű jelenem jelenükben
ahogyan a koszban
lent a járdán a waterloo tesco előtt
tátogva lebegnek
csak test vagyok
léleknek nevezett lódítás mesével
másodpercig élő vágyak
a dekonstrukció emberkertje
a megszerzés élvezni való
örömszökőkútjaival mikor
felbuknak lemúlnak és a halált feledve
rövideket lélegeznek mintha
épp kibújtak volna anyjuk ajtaján
ott lent elterülve a véres placenta ágyáson
felsírva megpaskolva édesükhöz adva
gondoskodásra minthogy az összes itt
előttem mint akarná azt a régi mélyet
az áldást a vágyat és az esélynek fényét
és a leplezetlen védelmet

ez az elvarázsolt halálváros a
cseppnyire zsugorult szájával jeges könnyet
szipog fel szomorában
és a délután hosszan elnyúlt ablakára
fújja: nem kell egyetlen
nagy mozdulat, nagy szenvedély sem,
nem kell az átérzés,
csak köpje arcomba a látványt
átjőnek rajta a tárgyiasult akaratok
az örök kakofónia szimfónia
ahogyan én mint Az Ugyanaz
nem más
vagy különféle
csak bedőlve a lyukba
és alul szétterülve
és tán odalent még a mélyben alattam
csak hosszan nézek a sötétbe
hátha illatod felkerget egy lepkét
vagy egy színes gömböt
ebbe a térbe
csak a szuszugásom marad
az apró horkantások
és a látvány
a gyomorégés
és az üresség mindenféle kedve
hagylak szépen pihenni
úgy gondolom mintha hozzd érnék
úgy képzelem karodban lenne egy folyó
esése még beljebb
és onnan a szélről már semmit nem
érezni csak a vizinövények
lassú ringatózását
egy gyerekkor emlékben

csak nyomodban fekszem mint vájatban a sűrű csend,
hasam sziszegve préselve, tűhegyek közt fájdalom-derű, és
hogy mi történjen a pillanattal? Nézlek. Csak mint más
dolgok a véletlenből: gyermeki örömmel csepegnek elő,
több dolgom nincs velük, mint észlelni vagy elhajolni tőlük,
nem mozdítani semmit az égszínkék foltokon homlokunk felett,
nem lebegni túl közel hozzád, mert mintha égetne az a szem,
egy régi emlékből a csend. Csak préseljük egymáshoz a félelmeket,
szikrát akrtunk enni a tüzes bokrokról. Megkérdem: honnan
hová tart a vágás? Amit az az ártatlannak tűnő, karc-sóhaj
légcsövemre mart. Meddig ér el egy mosoly? Hogy fél a
légszomjból fúvott áldás? Az egymás szájáról leolvasott mese,
olykor néma, vagy szétszaggat: egy ó-t formál távolban lég-testedre
és ott a szűk résben, alhasad mélyében, magad felé húzva: ó, vallomás,
egyetlen megkövült pillanat marad belőlünk, mint saját mesénk: örökre.

vajon mi értelme a sétának ezen a reggelen,
mintha vonszolna magam alatt egy sóhaj,
egyedül a nyáj bennem, a szellem csak fityegés
és a magamba beszélés egy kínos folyam, mint hangos
magyarázkodás, a járda repedéseinek  póklábait
figyeltem, ott voltam és itt vagyok, az időm
mégsem végtelen, mint akartam kört hinteni köréd,
néhány napja még jelen volt ez az emlék, az a
szellő Windsorban, lég forralta forró tenyered
ujjaim közé simulva, minden nappal egyre nehezedik a
távolság, eltáncolnak előlem sétáink nyomai,
mások gyúrnak rájuk, árnyékok foszlatják szélüket,
rágyúrnak, ráköpnek. Nézlek, csak néhány marás a combok közé,
hogy valami felmorduljon nálam, benned huppanva legördüljön
a mélybe, a szívnek lakott mélyek hűs vizébe, a sárga
foltra az úton, a nedves folyamra a szemgödör
völgye körül, csak úgy marasztalva egy másodpercre,
hogy mosolyom mögül zokogva lessek közös végtelenünkre.

aludnék hátadnak szegezve állam, könnyeden körözve
két lapockád között, tarkódon légies csókkal
pecsételve életünk titkát, mint fonatot és a színes
pupillákon vergődő napfényt magunk felé szürcsölve,
csak nézem a göndörkéidet füleid körül, nem vagy itt,
de látom és elképzelem, hogy nélküled az elmúlás maradna,
hogy csak csendben itt, ha tehetném csak elmerülnék a mélybe,
lefelé keringés és a puszik, csókok közti árnyalt különbségeken
való merengés, a bal combod finom tartása, miközben mélyen
benned táncolok csípőmmel féltőn pihegve, hogy te számba
sóhajtsd életed minden örömét, hogy kellene lennem ma,
vagy hogyan legyek holnap? csak nézem a kamillateám felszínét,
a fura sárgás holdat, mintha lenne benne némi zöld keringés,
egy tegnapelőtti "Jó reggelt" köszöntés emléke, vagy a fájdalom,
mely most rekedt belém, hogy elvérezzek ha nem leszel: nincs mit várnom.

Amikor a teraszon ültünk szombat este,
a szemközti házakon lecsorgott a narancssárga
délutáni fény, én azt kérdeztem tőled, hogy
vajon milyen verset lehetne írni arról
amit a teraszról látunk együtt, a házafalról
ott balra, ami egyetlen nagy L betűt formált
a két vadcseresznyefa lombjának tetejével,
mint hatalmas merőlegesekkel. Emlékszem nem
értettél azonnal, majd valamit mondtál,
de a hangod helyett csak a következő,
gyors puszid illata maradt meg bennem,
egy kis parfüm buborékot hagyott a fejem körül,
aprókat remegtem belül, a sötétzöld faleveleket
néztem és a sűrűben mocorgó galambok szárnycsapásait
figyelve megsimogattam a térded felett a puha bőrt,
mely márványként világított át a szakadt
farmerod egyik aprócska tépett szélű lyukán.

Amikor ma átveszekedtük az éjszakát, egyetlen
apró mondat köré szőttük fel minden rettegésünket,
egyetlen szálon csüngve harcoltunk az értelmetlenség
minden árnyán át, hogy a céltalanság és a félelem olyan
területeit tudjuk bejárni, melyet csak azok tudnak érezni,
akiknek van veszítenivalójuk. Nem aludtunk, csak elmondtuk
egymásnak újra és újra a süket-szavakat, melyek nem
jelentenek semmit, vagy nem azt jelentik amit a
szótárban jelentenek, nem ezek a fogalmak tettek téged némává,
nem azok a hangok gyilkolják a szerelmünket,
hanem a félelmeink legbelsőbb magja, a gyermekből ott
maradt magocska, mely mint valami akarnok, kielégíthetetlen
szeretetre vágyó rosszaság, csak el akarja rabolni
a tekinteted újra és újra, ha nem figyelsz üvöltve
vicsorogni kezd és hiába kérem, hogy hallgasson,
csak sírva toporzékolva akarja, hogy rá figyelj,
minden lélegzetvételed el akarná szívni, hogy egy
aprócska szeretet-morzsát kaphasson. Gyűlölöm őt,
ezt a rothadó, megszeppent gyermeki lényt a történetemben,
amit olyan pofonok és olyan erőszak érlelt ilyenné,
melyet csak csititani lehet, gyógyitani nem.
A te lelked egy rémült kislány mézeskalács-ketrece,
puha kezeddel nyúlnál felém távolról, hogy félénk sóhajoddal hűvös,
gyógyulást adj mint titkos játszótárs, elfogadom: elcsitulok,
elnémulok, a benned lakó gyereklány ölelésében aludni,
mintha mindig ott lettünk volna, a csendszigetünk titkos,
puha rejtekében és te leszegett állal néznél rám,
hangod csiling csendjével fájdalmamnak dalolva éjt,
nappalt és hajnal-harmatot.

Amikor ma kora reggel elkísértelek a reptérre,
csak gyors búcsút intettem volna, majd visszafordultam,
hogy még egyszer megérinthessem az ujjaid, hogy elraktározzam
a bőröd puhaságát, hűvös, száraz tapintásodat, három hét halál
következik: a nélküled való értelmetlen lét keringése,
az olyanok keserű magánya, akiknek szerencséje volt:
mint nekünk és a szerelem nem csak egy elképzelt történet,
hanem zsiger, mosoly, pörgés, halálos sebek sora,
kacagás, ölelkezés és amikor a "kicsim" simogatásával
óvnád azt a valakit, aki semmit nem érdemelne belőled:
csak néztelek, ahogyan a reptéren eltűntél, egy integetés
gyors koszorújának lebegő árnyéka mögött, hogy huszonegy
napig ne lássalak, hogy huszonegy napig halott legyek,
hogy huszonegy napig minden mosolyom hazug legyen.
Csak némán nyelem az ablakon át a napsugarak által
megvilágitott porszemeket, az irodából azt a
járdát látom, a két épület között, ahol szombat délután öleltelek,
a könnyem árnyéka óramutatóként pörög vissza az emlékeinkbe.