képek, betűk

tátognak a fekete ruhaminta lepkék, az épp megrágott alma leárnyékolja maga körül a tányér falát, huzamosabb ideig, vagy ami annak tűnik: elbambultam. vasárnap van. nem sok dologra emlékszem a gyerekkori vasárnapokból - amit nem is sajnálok. Annyi azért megmaradt az emlékeimben, hogy húsleves-szagúak voltak, amit gyűlöltem. Olyan igazi, tipikus, csallóközi, falusi, nyolcvanas évekbeli, melegtől átgőzölt, párába burkolt, ugyanazokal a hagyományos ételekkel teli borzalmak? Valami ehhez hasonló, de mint írtam: kevés dologra emlékszem pontoan.
...például az rémlik, hogy minden vasárnap délben megkondult a katolikus templom harangja, és ilyenkor minden családtag tudta, hogy eljött az etetésidő (röfröf), anyu rántotthúsai várnak, meg a többi felfalható izé, tarhonyástól és gombamártásostól - azt hiszem nem kellemes emlékek ezek, nem kellemesek, de mint minden elmúlás, nyilván hordoznak magukban némi romantikát - vagy hogy lehetne ezt nevezni? Mert nem jó szó ide a romantika. Később, a rendszerváltás után javult a helyzet, mondhatni szabadabb és kötetlenebb lett minden - egy kicsit, a vasárnap húsleves szagú miliője is átalakult. Édeskésen fájdalmas emlékképek? A fenéket. Nem érdekel az egész, az édeskés fájdalom -meg egyéb hülyeségek érzése az elmúlás miatt: pedig röhejes. Egyszerűen csak rossz az embernek, hogy elmúlik. Ennyi. És ezért egyre szívesebben áltatja magát valamiféle szépséges múlttal, amiben bár valójában nincs sok örömteli esemény, de például "anyu" miatt mégis olyan mintha szép lett volna, simogatós és kedvesen barázdált. Valami ilyesmi: lószar - egy befelé növekvő tövis, ami az idő előrehaladtával, ahogy öregszünk egyre hosszabb lesz és egyre nagyobb fájdalmat tud okozni, mint egy karóbahúzás.