képek, betűk

Adrian Piper munkáit nézve úgy tűnik, hogy hiába volt az egész, mert semmit nem fejlődött körülöttem semmi. Például az USA-ban most, 2014-ben St. Louisban épp az történik, amiről azt hittem, hogy habár még létezik, de már nem jelentős. Azt hittem, hogy a legostobább emberi dolgok egyike - a bőrszín alapú rasszizmus bár még létezik, de csak rejtve, valamiféle alulműveltség szimbólumként használatos, a tudatlan és műveletlen emberek absztrakt gonoszsága, vagy ilyesmi, de nem. Valóságos. Létező. És egyre kevésbé rejtőzködő. Nem tud kipusztulni, nem bírjuk elhagyni, nem múlik. Adrian Piper ettől még megható, őszinte, nagyszerű és aktuálisabb mint bármikor - gondolatébresztő is egyben. Sokszor úgy gondolom, hogy megyünk előre (nem okvetlenül a fejlődésre gondolok, hanem csak úgy egyszerűen az időre), de közben visszafelé (nem okvetlenül visszafejlődésre céloznék itten, inkább csak a párhuzamos kulturális időszámításokra, párhuzamosan élnek egymás mellett és egymáshoz fizikailag egyre közelebb préselődnek, az idősíkban amúgy egymástól nagyon távol lévő kultúrák, így például Európában jelenleg találhatunk egymás mellett 21. századot, 20. századot és középkort is, és ez nyilván konfliktusokhoz vezet). A 20. században és az ezt megelőző évszázadokban elsősorban a fehérek hitték magukról, hogy felsőbbrendűek, ma már sokkal "előrébb" vagyunk, ma már mindenféle bőrszínű rasszizmus létezik és sokan ezt fejlődésnek nevezik? Érdekes ez az egész. Az emberek gettókba zárkóznak. És nem okvetlenül odazárják őket, hanem ők maguk zárják be magukat - ez is és az is előfordul. Abszurd ez az egész, főleg annak tudatában, hogy a könyvtárak teli vannak felvilágosító könyvekkel, működő iskolarendszerek vannak, ahol elvileg valamiféle tudás transzfer történne (talán itt a baj?), de mindezek ellenére alig változik valami. Rendben, jóindulatúan mozdulatlanságnak nevezem a változatlanságot. Hihetetlen az ostobaság, de az ostobaság legalább konstans és a rasszizmus csak ennek az ostobaságnak az egyik jellemzője. Már csak meg kellene határozni tudományosan az ostobaságot, kéne végre egy mérőműszer, mint a lázmérő - megmutatná, hogy milyen ostoba vagyok. És ha nagyon ostoba valaki, akkor újra iskolába kellene járnia, egészen addig amíg az ostobaság jelző a határértéken belüli értékeket mutat.