képek, betűk

Csak négy darab magyar nyelvű szépirodalmi könyvem van idehaza ("szépirodalmi alkotás", "szépirodalmi regény", "ami nem csúfirodalom", "ami oké", "ez mind hülyén hangzik", "mit tehetnék, hogy ne hangozzék hülyén?"). A másik hármat most nem említeném, csak Esterházy Péter Elefántcsonttoronyból című munkáját. Két hete vettem Budapesten és magammal hoztam Manchesterbe, hogy világot lásson - nem lenne rá szüksége, világlátottnak tűnik. Az író úr (szándékos a kisbetű, nem névnek szánva. stop.) szépen és okosan tud Bibóra hivatkozni és az író úr mindezeket 1991 előtt írta és most 2014-ben olvasva egy kicsit visszaadta a magyar irodalom iránti érdeklődésemet, ami már előzőleg teljesen lenullázódott. Régebben, nem most. 2014-ben már nem lehetne úgy írni mint ahogyan írtunk/tak/tok a kilencvenes évek elején - nah ez egy nem éppen magvas kijelntés, de érted? Másképpen. Mint minden más korban, ott is - itt is.
A visegrádi országokat néhány évig (mondjuk a nyolcvanas évek végétől 1995-ig) áthatotta a szabadság iránti vágy(acska) valamiféle fura alakzatokat hozott létre az akkori művészeten belül, (nem szakszerűt, nem iparosítottat, nem nyugatmajmolósat, nem szükségszerűt - talán csak az évtizedeken át a fiókban őrzütt gondolatok kerültek akkor elő és sziporkáztak néhány másodpercig?) mint egy felsóhajtás az elnyomás után és a visszasüllyedés előtt. Néhány évig tartott csupán, talán 1995 környékéig, azután kiújult az elmebaj, nyomor, újfeudalizmus, vadkapitalizmus, majd a válaszképpen létrejött szélsőjobbos irányzatok és lassan mindent újra elöntött a szar. Sokan újra vezérek, főnökök, uraságok és apafigurák után kezdek vágyakozni, akik úgymond "rendet tesznek".  Akik elpaskolják a feneküket és megcirógatják a buksijukat, ahogy kell. De a kilencvenes évek elején, néhány évig volt valami, amire érdemes emlékezni. Én akkor még gyerek voltam, nem az volt az én fiatalságom, tehát nem köt oda semmiféle romantikus képzelgés - akkoriban még nem érzékeltem ezeket a dolgokat, csak mostanában vettem észre azt a kicsi anomáliát, ott a nagy szürkeség közepén. Egy-egy színes rajzot a szartenger hullámai között. Esterházy Péter Elefántcsonttornya is ennek az egyik eleme - elhülyülés ellen való, de sok ilyen apróság volt. Kár, hogy az akkori irodalmi folyóirataim eltűntek a költözések közben, pedig azokból most lehetne még péládkat hozni (pl. Grendel Lajos írásait, vagy Farnbauer Gáborét akinek az Ibolya illata c. gondolatregénye 1992-ből ennek a kornak a szimbóluma lehetne --- egy színpompás alakzatokkal teli kert az államszocializmus vége és az elbutuás, elszegényedés korszaka között). Én sajnos annyit költöztem és vándoroltam, hogy eltűnt minden könyvem, irodalmi folyóiratom és az érdeklődésem is megkopott, mert egy idő után csak a hányingert váltotta ki belőlem a mutyiskodó, elbutult, elgiccsesedett magyar irodalomnak nevezett szörny a kétezres évek elejétől. Négy könyvem maradt csupán. És az emlékek. Na szép, na jó, de ennyi elég is.