mrj48764hrrkrjherlkq

egyformák a házak és az autók
az emberek öltözéke és a mozgásuk
egyformák a járdák, utak és a szabályok
nem akartam ezzel semmit mondani
jó ha minden ilyen
unalmas, szürke, kiszámítható
könnyebb otthagyni, kilépni
hiszen a veszteség is egyforma
nulla mindenütt, pedig nem kellene
szerencsétlen világ, te meg a pötty
valahol a masszában, ki tudja hol?
zselés cukorka agancsokra tűzve
fekete pipacsok a hómezőkön
valahol ott laksz, néha látlak
ha óvodák mellett sétálok el
ott állsz és kezeket markolsz
meg, meg és megint eltűnsz
ugyanolyan az időjárás is
napos, esős, szeles és körbe
meg azok is egyformák akik
ezekről beszélnek, ki tudja miért?
mintha változtatna valamin
a vicsorgó majmok egymást ölik,
kihasználják, rakétázzák, erőszakolják
tudod miért, de nem érdekel
híreket olvasni mazochizmus
mintha álló szöget tennél a nyelved alá
és rácsapnál a fejtetődre...
színeket keres a szemed
valami apró, színes lepkét
vagy egy szivárványos gyíkot
hátha kitakarják ezt a borzalmat
a sok akaratos, őrült embert
ezeket, meg azokat, ugyanúgy
csak ne kelljen szebbet hazudni
a valónál - elég találni, keveset, igen
hagyjuk: egyforma minden...
a háttérzajok, a járókelők
a szomszédok zörejei és az óra,
az ürességet feladatokkal töltik meg
javakkal fedik le, családot tesznek rá
csak, hogy ki legyen takarva az idő
persze nem sikerül elnyomni
a mozgás győz: mi veszítünk

jrzr7363Io7q

Akármilyen is a ma szürkéje,
szobákat vacsoráztam benne,
utána desszertnek
izzadt drapériák mögött lakó,
kopottas utcalámpa-fényeket,
magányos szelencékben élő
lárvák és majmok seregeit,
szögletes titánfogsorokkal
fűrészelve a hűvös éjszakát, Hol
az árnyékok mutatják az időt,
előre tudják a lépéseinket, 
a félelmem csak fűszer nekik,
pofájukban köröznek nyelvükkel,
érezni akarnak mindent.
Közben dünnyögve keresgél a magány,
hallucinációnak vélve a jelent,
újra semmi, megint semmi.
Odakint időszakos csend. Olykor
Csapzott, kapucnis ördögök
motoroznak át az utcákon,
a Fog Lane sütiboltnak álcázott
rózsaszín mennyországából
a rendelt italt hordják szét,
később, hajnalban a drogot.
Rengeteg magányos palack
ring a városnak álcázott tengeren,
üzenetekkel telt lények
magukba zárt fájdalmakkal,
akár a zörgő őszi bogáncsok,
recsegő száraz szájszélük
vigyorba torzulva okádja ki
az alkoholban oldott pizzaszeletet,
levetett zoknik, eldobott bugyik,
leokádott járdák,
lehúgyozott cipőorrok -
én csak futok, figyelek a sötétben,
magamra húzom az éjszaka karjait.
öleld a menekülni vágyókat!
Az egyik autópálya alatti átjáróban
magányos macskát találok,
nem talál haza,
nyakörvén név, telefonszám
futna velem, követne - megállok,
megcirógatva magyarázom: maradjon, 
később majd valaki segít, de velem:
nem jöhet, éjszaka van,
loholsz tovább,
hallod a nyávogását, 
a rókák nem bántják, tudod -
te is sírsz néhány száz métert,
mert sajnálod, emlékeztet valakire.
Megroppant szellem vagy,
érzelmeid akár a túlfeszített ín,
fáj, elszakad, befelé vérzik,
minden bömböl, remeg, rothad -
de a Mersey töltése megtűr,
árnyékok mögé lépsz,
hátha megkésel valaki,
de semmi, még a halálnak se kellesz,
a péntekről szombatra virradó hajnal
a mocsok nehézfémes böfögése,
loholó taxisok, eltévedt bulimaradékok,
akik nem tudták saját határaikat,
nem találnak haza, "Sir! Please..."
de nem állhatsz meg segíteni,
mert úgysem értik, próbáltad már...
delejes tanulmány a dekadenciáról,
a bekezdés, a vég és a szenny,
odafent
ringó felhők kopulálnak a Holddal,
a lét és nem-lét összefésült határa,
mohón reménykedve várja a fényt,
de te nem - a sötét jobb,
így lassan
hazafelé indulsz,
nincs szemed, sima arcodon
kidomborodás nélkül
tükröződik a magad iránti közöny,
hogy senki semmit ne lásson
belőled többé,
mert a mások pillantása
a legfájóbb portréd,
melyben a kiszolgáltatottság,
a saját bűnök és a fájdalmak
sokszorozva integetnek vissza -
elviselhetetlenül.

jt783w

Fordítottan élünk
ha van, használjuk.
észre sem vesszük,
ha eltűnik, 
felsebez.
fordítva élünk
meglévő dolgaink
alig hallható sikolyainak
perverz
ernyője alatt, hol
az önzést keverik
az öntudattal,
állatként szaglásznak,
zabálnak -
és így múlnak el.

nm4uwiepueE

Az alaptételek összemosódnak
bizonytalan ez a nap, mármint a megléte
alkalmatlan percben szokatlan a csőd
elsuhannak egymás mellett a szerelmek
ujjaikkal beleborzolva - megcirógatva
feladnak, újragondolnak, megrémülnek
ennyi különféle lépés néhány perc alatt
az agy csodája az ön-akármizés elvégzése
szeret, üvölt, kínoz - önző logikája alapján
az alaptételek értelmetlen kísérletek
olyan kapcsolatok mérgező irónia-szövevénye
melyekben a hímek puszta létükre hivatkozva
szent erőfölénnyel hevernek szanaszét
beleböfögve saját seggükbe kérik maguknak
kiváltságot, rangot, felsőbbrendűséget
nézed ezeket a mérgeket, az élethosszig
tartó szado-mazochizmus alapú mázt
az istenekre hivatkozás röhejes szutykát
hallgatod a sok roncs-kapcolati beszámolót
ahol nők szolgálnak, ostobán választanak
szokásjog, kényelem és öt percnyi érzelem után
szenvedésre deteminálva saját ketrecük
titánkemény logikája mentén
sóhajtasz, ennyi, rendben
közben felnézel egy váróterem kijelzőjére
mosolyogsz, mert már nem érdekel
nem akarod látni 
a fárasztó a rossz döntések labirintusát
nyomasztó mások szemüregén át
a koponyák üres tereit látni
szeretnél valakit
szeretnél szeretve lenni
persze elkéstél, ahogyan
elkéstek a bolygóromboló meteorok is
a világégést hozó hullócsillagok
meg a tegnapi verőfény
ősz lett, a hajnali ökörnyál
fehér selyemfüzéreibe bogozódva 
nevetve törlöd a hideg könnyeket
elmentek, elfogytak a vágyak, kérdések
magad-magad kapcsolata lettél,
párja a páratlanodnak
szánalmasságát esendőségként megélő
napos habhegy, csimpánz arcommal
majomfülemet gyűrögetve a világ előtt
úgy és ott topogok mint tegnapelőtt
késelő szívbegyembe nádszálat szúrva
üres vázaként kutatva az eget
talán a végső, vérző esőt várom
mely úgy temet súlyos csapzása alá
hogy közben elporlasztja végre
a legnagyobb gazembert: az időt.

iokewztr3734mdnbf g

Ilyenkor - amit ősznek nevezünk, még félig nyár,
s bár kopottabbak már a lombok,
de az illatok még langyosak,
nézed az égboltot: szédít a magány,
mélyre fúrna benned minden új gondolat,
de nem hagyod. Valamin töprengsz, tudatod
félti a hajdani szemek
fáradt, sötét gyöngyeit, halkság völgyeket,
vagy épp kóborlásra vágyó
folyam, melynek már halott minden hulláma,
folyékony tükörként kanyarog a semmibe,
ha követ dobsz belé, fagyos 
körökben ezer szilánkká szétszórva mutatja életed,
kaleidoszkópként változik,
ismerősek a részletek, de nincs már egy egész,
elmúlt:
düh, ölelés, sírás, játék,
összefüggéseiket
érted, de nem gondolsz a megfejtésre,
hagyod, hajtogassa minden dolog önmagát
a szép kora őszi délután ölébe,
jó úgy - a nap melegít,
az árnyékban már várakozik az est, 
néhány percig még úgy teszel mintha léteznél,
mert viselkedni kell, megrémít
az utcáról beszökő gyerekzsivaj,
a nálad fiatalabb szülők
hazafelé-séta közben hallgatják gyerekeik meséit,
te gyászolsz, mint az elveszettek,
kik maguknak róják fel sorsukat,
amitől a rossz rosszabb, de legalább úgy
hogy másoknak nem ártanak.
A sötét indul, óvatosan közelít a ház túlfeléről,
egyre nagyobbat fűrészel magának az egészből,
hideget köp az udvar szürke köveire,
nyitod az ajtót, integetsz a póknak,
hintázva várja az éji lepkéket,
nincs könnye,
nincs könnyed, csak az egyre
hosszabb, néma esték eljövetele,
a címek, értelmek elmúltak -
meg már nem is érdekel,
a fehér falakat simogatod,
szótlanok és csak bámulnak.
Lefekszel.

.mnm,nb,mnb,mnb

Felbukkanó emlékvirágok,
különös alakváltozások buborékai,
szemekből gyöngyöző tekintetek,
a"Ki tudja mi?" okozta képtelenségek,
hahotáink komikus zongorafogsorai,
a fényszilánkok szétsugárzása
lerajzol, 
szépséged árnyai szebbek mit elveszíteni szabad -
simogatják napjaidat. Ki tudja, hová kerülök?
Talán egy rejtett vetítőszobába,
hol végtelenítve adják életünk szép napjait? amikor
Délután, amikor sétáltam
Láttalak a fűszálak zöld medencéjében,
ha manó lennék,
fejest ugrottam volna hullámaiba,
tudom, hogy ott laksz a mélyben, halak közt,
na meg a macskák csodálkozó arcában.
Most
Az éjszaka langyos szellője,
mint a gombnyomásra kifakadó sóhaj,
feledteti az emberi dolgok halálát,
a bizarr, létező variánsaink különbözőségeit,
összefésüli a jó dolgokat,
sétálgathatunk langyos légzésében,
lábak lábakat követve,
árnyékaink egymásba fonódnak,
találgatok melyik vagyok én,
s honnan kezdődsz te,
közben eltűnik a jelen,
a fotel lenyel, emészt. Tudod...
Van magyarázatod? Egyszerűen...
Ocsmány az élet, de szépnek rajzolom,
hiszen ha mindig a folyamat végére összpontosítunk,
akkor... mi történik? Semmi. Teljesen mindegy.
Az élet élet. Igazodunk. Mint a kretének?
Különálló ketrecekben,
az átjárás majdnem lehetetlen.
De az a "majdnem"
mindenünk,
ha eltűnik, vele veszünk.

dfabsd,mnfba,mdsnfb,amnsdbf,m

kiszakadni mindenből
ami az emberekhez köt
kevés sem kell belőle
sátor, gyaloglás, futás
növények, állatok
az univerzum tetőnek
részecskék, valóság
embervilág nélkül
messzire elkerülve
amennyire lehet,
elfeledve a beszédet
a pénzüket
akaratot, harcot
egy bogár, vagy egy fa
ezerszer bonyolultabb
mint bármely vállalat
alkotta rendszer
s ha tudnának is ennél jobbat
azt addig nem lehet
amíg a kapitalizmus
piac, tőke
mint civilizációs
gyermekbetegségek
el nem tűnnek,
de nem fognak
amíg el nem pusztítanak
mindent
az erőforrások miatt.
Az emberiség
egy önjáró szörnyeteg.

mt47lpfwb

Nem kell tudnia senkinek
a szemek tükre mögött
megült
állandó szomorúságról,
melyet mosolyunk takar.
Egy piros kanapén
kártyázunk, saját szabályokkal,
te írod, én számolom -
majd cserélünk.
A lenyugvó Nap sugarai
szétfeszítik a konyhát,
rózsaszínre festve a falakat.
Elkérem a tollat,
ujjaid hűs, puha tappancsok,
te mesélsz, én hallgatok,
közben felkelsz,
teát varázsolsz -
titkon nézlek,
a neved a tenyeremre írom,
hogy akkor se feledjem,
amikor olyan helyen leszek,
ahol ez az egész
már nem létezik.

fdg5474okL

az utcán vártalak, sötét volt már,
november-szerű,
hazafelé sétáltál volna,
de máshol voltál,
így nem láttál, kerestelek, szóltam volna
az álom félbeszakadt,
ott álltam a falevelek közt,
de legalább nem esett az eső.
nyitott ablaknál aludtam,
amikor felriadtam egy óriási X volt az égen -
repülők rajzolták,
néztem, nem értettem miért?
egy ponton összeértek, igen...végül is, ezért X.
de miért ezt? miért nem egy kört?
miért kellene mindennek jelentenie valamit?
a valóságnak nevezett életemben is ősz lett,
próbállak várni,
de itt sem látsz,
esélyt sem ad a valóság,
mosolygok ezen is,
nagyrész az egész világon,
oly komolytalanak tűnik, hogy végül
minden, mindenki akit szerettünk,
akiket ismertünk, tárgyaink, helyek -
végül emlékként léteznek bennünk,
de amíg nem kerülsz magány-állapotba,
mint a magukra hagyott idősek,
észre sem veszed,
hogy éppoly valóságosak,
mint amit valóságnak hívsz,
ezek a szellemek?
és az amikor,
megszólalnak - ijesztő.

p274ndl41b

Egyszerű dolgokról gondolok semmiket
például, hogy pihenni kellene, süt a nap,
vagy, hogy a levegő lehűlt, ősz lett és
a szomszéd nő pont úgy jár mint ő.
Alkalmazott szenvedésológia miniatűrjei,
lapátolt érzésféleségek álompanelekkel,
dermedt lepkék hullása koccannás után,
széttaposott meztelencsigák vajas húspacái -
kétféle ember van: aki óvatosan kikerülik,
meg akik széttapossák őket, melyik vagy?
Vagy van középútja is a kegyetlenségnek?
Séta a narancsrozsdás falevelek gyepén,
cigaretta a házfal hasonszínű tégláinak dőlve,
dolgoznak a szemek, nem várt könny-idény,
szüretelik a "tudod mit felejtettél el rólad"-ot,
simítják a központi lélekúthengerek köreit,
nagyot lélegzek, kisebbeket fújok, ütemre -
azt hívják sóhajnak ami még emberi benned?
A szomszédos építkezésen rádiót hallgatnak
talán a kőművesek, hallhatóan jó a kedvük.
Igazuk van - tenni kell és örülni mindennek.
A felhőkön ejtett ragyogó szélű napsugár-sebeket
új rétegek próbálják elfedni,
mint a bőr a zúzódásainkon - összehúzódik,
kezdetben átüt a fény, mint a vér,
de lassan, egyre vaskosabb rétegek ölik,
feladja és nyomtalanul beheged.
Megint az idő fáj, mert minden emléket felzabál,
elmálik a fogmosópohár, meg a papucsaink,
szétporlanak zoknijaink, elvesznek a bögrék -
melyeknek a fülét egykor olvasás közben fogtad,
közös beszélgetéseket szippant el tőlünk -
elmúlnak, ahogyan az entrópia szorgos fogai
vélt és valódi dolgokat önkéntelenül is falják
végünk van - legutoljára a gondolat pusztul,
egy ideig még élni akar, felismer, de semmi több,
az is csak energia, részecskékkel kódolt
információ, pont mint a kutyaszar a járdán -
ülsz, ülök, simítok, bújsz - ez is megy, s MiKözben
mosolyog rám az az arc, úgy múlik a holnap,
hogy észre se vettem apró sikolyait.

n56iPlkeegkjhrgfeak

Az életed oly sok dolog összjátéka
a választások, elágazások -
egy pont után csak mész, ringat a történés,
ha nem lettél pszichopata,
jót kívánsz, megbocsátasz -
nincs indulat, vagy titkon vágyott bosszú,
örülsz, hogy létezel,
figyeled a világot,
s bár hiányoznak emberek,
van róluk belső másolatod,
eltároltad őket magadban,
olyan mint a valóság,
mert a jelen pillanatán kívül,
minden csupán gondolat,
s ha lehunyod a szemed,
ha elképzelsz bármit, szinte
megkülönböztethetetlen
a valóságnak nevezett pillanattól,
az érintést leszámítva,
olyan, mintha létezne -
ott lennél, ott lenne,
vagy újra találkoznátok.

AjLp57X

jegyzet nmdhjekl no

Fokozatosan egyszerűsödik a bonyolult
szól ha nem olyan, jelzi és tesz
indulat nélkül, csak teszi a dolgát
megbocsát, megért és elfogad
de saját burkán belül maradva él
elalvás előtt kinyitja az ablakot
érzi a hűvös huzatot, örül mindennek
ha csillagot lát annak, ha felhők
gomolyogva rohannak - azoknak.
Folyamatosan egyenesednek a görbék
a bölcsesség fogalmán jókat nevet
hülyének érzi magát, majd méginkább
nem panaszkodik, időjárás-független
esőben az esőnek örül, szélben a szélnek
fagyban a csípős hidegnek
gyakran szomorú, mert elkeseríti
ahogyan a körülötte élők rombolnak
harcolnak, szennyeznek, túlfogyasztanak
hatalomért, pozícióért bármire képesek
a legkisebb önzetlenség is terhükre van
és azt hiszik övék a bolygónk
eközben megható zenéket, filmeket
fogyasztva - hamis érzelmekről papolnak. 
Nem panaszkodik, csak szomorú
csendben és tehetetlenül
egyre kerülve a körülötte keringő
parttalanul önző, milliónyi akaratot.
ktlf-3nqm4r 134r,mn
nnnendndn

kr987h

Ugyanazon a szemen átnézve,
állandó ablakunk peremén
támaszkodva, viszonylagosan
kőkemény és lágy pontok
gyémántcsizmákban ácsorogva
te meg én -
láncokon vonszolva a napokat.
Láttad amit látni akartál, kedves,
a képek nem adhatnak többet,
szívkiürítő zárások végein
fájdalmasan súlyos léptek.
Tudom, hogy megtörtént,
viszonylagosnak tűnő,
bolond, illékony életünk, De
a relativitás másról szól,
nem rólunk, a jelenlétünkről -
mert az lineárisan semmilyen,
s bár fontos az óra, mely a
méz-sűrű terünkben is ketyeg,
nem félelmetes, 
visszafelé pörgetve,
történeteket vetít,
valahol
egy pokróc alatt, szivacson,
mögötted fekve figyelek -
mesélek, mesélek,
te halkan válaszolsz
tücsökhangon mondom,
te kislánnyá válva álmodozol -
azután elmúlik
mégis: ott ragadtunk,
hallom, de csak távolból 
ahogyan alszol, néha motyogsz
a bútorok vigyáznak ránk,
odakint csend van,
az eső halkan zokog,
a szellőző mint tátogó száj,
monoton ütemet kopog.
Béke van.

56op91

Az én nappalom az éjszaka
ma növekvő félhold van
a futócipő vár, izgatottan topog
odakint esett, fúj is
így a vasárnapról visszamaradt
részegekből kevesebb lesz

több marad a csendből
a kitisztuló égbolt
fehér szélű felhői
szemeket formáznak majd
várnak a rókák
az óvatos borzok menekülő feneke
meg a felejtésre ítélt gondolatok
melyeket lépésenként
futás közben
elhagyok
de te velem maradsz
mindig más formában
néma pillanatok közt
amíg lépni tudok.

i43zkh23n,meréfgfoő12k

Kedves parkok zöldje,
érintetlenül hagylak,
emlékezetemben így lakj.
Eszméletlen
napjaim eseménytelen hurkok,
mégis: illékony remények
segítenek át
romos szívdoboz alagutakon,
végeiken
mindig újabb remény,
álomnak álcázva,
bennük minden életmorzsa
kivirágzik, felszépül -
te mosolyogsz, nevetsz
én bohóckodok,
majd táncolunk
és csak úgy, mert jó
megmarad
a fényekbe temetve.

c12lKp9qw4

az élet csupa Nem Akarod, mégis teszed,
ólomzokniban ébredek, vattának tűnik,
maradékaim nyomaid után, mint a hóvirágok -
csoportokba gyűlve némán tűrik sorsukat,
életféleségek variánsai, napi siratóséták,
micsoda szó a "könny"? kiszolgáltat a világnak,
már csak az elképzelése, ahogyan lefolyik
önnön paródiája mindennek amit érezhetsz.
Boltba fele, a parkon át, negyedrészt öntudatlanul,
néhány lépésnyi zsibbadás-mentességed,
a lombok árnyékai - ha épp van napfény,
táncukkal simogatva próbálnak gyógyítani ---
a felhők, a cicák, a kémények, gyerekzsivaj,
mind te vagy, egy-egy szelet a sokféleségből,
én pedig az egyes szám ötödik személy,
a személytelen, "nem érzek semmit" viaszfigurája,
meg a beszédképtelenség 
vákuumban élő, szeméttel táplálkozó
elefántállatkája, mely bosszantásként
pálcikaembereket fest az élet orrára,
színei élénkek, vadak  - létezést tettetve,
s amennyire hamis lehet egy kép - az lesz, De
segít tovább élned, létezned, illúziókat adva,
meghagyva a lehetőségét a boldogságnak,
a puszta létezésnek az önpusztítás helyett.
Hiszen minden mindegy, viszonylagos
ez is az is lehet - és ki tudja holnap mi?
Talán ennek ellenkezőjeként: halál lesz.

nmtre38pl

Amikor az ablakban könyökölve az esőt bámulod
egy arcot látsz, kinek gondolod? Álmatlanságodban
arra ébredsz, hogy egy konyha csempéjén fekszel,
alattad pokrócok, a szoba messze, aki ott alszik
távoli földrészen élve, magában sírdogál.
Ez csupán egy félálom, melyet
a felriadtak éreznek, ha nem fájna, nem létezne,

bebújva a vánkosok mögé, a hűvös az ablakon
vigasztal -
a földön fekvés szokása (régóta zavar),
megbélyegez mert idegenné tesz, 
vettél ágyat is,
de mellette alszol, álmatlanságodban
szorgoskodva minden jelzőt kitakarítasz,
látod? Oly jól mutatnak a kukában.
Hol vagy? Kérdezgeted.
De nem tudod miért.
Azután megint az ablakban könyökölsz,
hallgatod ahogyan az eső leveri a fák leveleit,
muszáj tűrniük,
csak lógnak ott, elárvult koloncként,
majd aláhullanak a betonra - könnyek és esők,
odalent összefolynak, bámulsz, és mint
Nietzsche mélye - a sötét visszabámul rád,
várja, hogy elindulj felé
és ne gyere többé vissza.
És ez megnyugtat.

b6ioqw17

Félig nyitott ablakon át,
vonatok robogásának zaja,
a reptér és a belváros közti vonal:
utasok és részegek fémdobozokban.
A távolból járművek susognak,
talán a körgyűrű, vagy egy másik...
Közelebb motorhang bőg,
gyorsul a csőcselék Kingsway-en.
A háttérzaj a csend része?
Nem kapcsolok villanyt,
mert a fény olyan mint egy kés,
sebet csinál a sötéten. Manchester
a dekadencia műremeke,
leginkább egy ürülékkel teli wc-re emlékeztet,
benne az emberek a fekália,
az utcák, terek, házak maga keret,
egy óriás ül rajta, És
folyamatosan üríti a mocskot.

Félig nyitott ablakon át,
szellőféle simul be a szobába,
szárnya van - végigsimít,
ezek szerint létezek,
bár még nem jöttem rá minek.
Megfelelő így - létezni!
Obszcén kijelentés...?
Igen, jó "lenni" - az eszmélet
önmagában csodálatos,
de a megtapasztalás -
amiképpen hangokká, illatokká, képekké
alakítja az agyam a káoszt -
ámulatra késztet.
A bonyolultságának viszonylagossága,
hogy ami a természetnek egyszerű,
nekem felfoghatatlanul összetett - 
elképeszt. Emellett,
szeretni tudni is jó, ha van kit, De
a magány is megfelelő: elmélkedő-serkentő.
És nem kell félnem attól,
hogy elveszítem,
mivel általában nem kell senkinek.

Lhq678PLKEjhe

Mint a legszebben táncoló fa a szélben, Vagy
a hó alól előbukkanó zöld fű a zord télben, 
meglepetés vagy, Most
háttal állsz a fényben, 
a hajadat fésülve, az ablakon át ki tudja mit nézel,
Csak bámulod, én pedig titkon téged figyelve
mosolygok. Majd a képek,
viszonylagossá lesznek, kérlelhetetlenül elmosódnak,
Az akkori jelen múlttá változik. Mi pedig
önmagunk érthetetlenné rejtjelezett
szimbólumaiként,
a létezésre alkatilag megfelelő, mégis szomorú
árnyjátékok sorozataiként,
valószerűtlen álcákban,
egymás szavain egyensúlyozva, tetteink
folytatólagos léghullámai által leragasztott sebekben
reszketünk. Felriadtam, aludnék még,
de az ismert és ismeretlen mérgek
cseppenként kimérve, hatnak és dolgoznak,
cseppfolyósítva mindent amit ismertem,
álmatlanságot szitálva a késő nyári derengésbe,
képzelgéssé varázsolva az életet, Mely
állítólag a legpompásabb
gyümölcs a kertben,
meg olyan, mint az eső után megnyíló legelső
napsugár. Bár nem hiszem.
Még élek, álmaimban
a néhány percig tartó történetek,
éveknek tűnő eposzokká duzzadnak,
ott élünk
a parfümillatú képsorok fénypozdorjái közt,
Melyek olykor látnom engedik amint
hajadat félresimítva csuriba teszed, közben
oldalra nézve elmeséled mi az,
az álmok engedik tarkód bőrét érintenem, 
majd felébredek, 
a világ pedig ugyanolyan,
mint tegnap, holnap vagy a jövő évben,
de legalább csend van,
az utcán rezzenéstelen minden,
a szemközti házak egymáshoz simulva pihennek,
valóságnak éreztetik ezt a helyet ---
halkan mosolygok az egészen.